Budapest, 2019. (42. évfolyam)

12. szám, december - Buza Péter: Kívül a tizenhatoson

szöveg: BUZA PÉTER Kívül a tizenhatoson k­eresek a lapomban – valami szép régi karácsonyi írást. Zárókőnek a boltív közepére. Most, hogy tizenhat esz­tendő után (s éppen decemberben) elköszönök főszerkesztői hivatalomtól. Meglepő konklúzi­óval zárult a szemle. Napnál világosabbá vált számomra, hogy az, amit erről a folyóiratról hittem és képzeltem, egy darabokra szaggatott, legkevésbé sem homogén történet et-elbotló realitása. Hullámvasút Negyvenöt és negyvenhét között a szerkesz­tés nem csak hogy tudomást vett arról, milyen hagyományokhoz kapcsolódik a mindenkori decemberi szám: kifejezetten köszöntötte a leg­népszerűbb keresztény ünnepet. Újraindulása, 1966 után pedig először majd csak 1980-ban – ez már Vargha Balázs főszerkesztői működésének második évfolyama – óvakodik vissza a téma, akkor is felette tapintatosan. Szeretett mesterem felvállalja, hogy közread (a hátsó borítóval súlyos­bítva), egy művészettörténetnek álcázott írást a jánosházi Szent Miklós főoltárról. Ennyi. El tudom képzelni, nem vették jó néven tőle. Két év megint kimarad mostantól. A karácsonyt senkinek, se a technikai kiadónak (Lapkiadó Válla­lat), se a ténylegesnek (Budapest Főváros Tanácsa) nem kell megünnepelni. Majd csak 1983-ban jele­nik meg újra, távoli utalásként a motívum: a meg­koronázott Mária képe, a Szervita téri Török­ bank­ház oromzati mozaikja a belső borító fotóján. Azt követően viszont, hogy Szabó János a pozíciójá­ból kibillentett Varghától átveszi a lapot (1985-től 1988-ig, a kiadás felszámolásáig), egyetlen decemberi számból sem marad ki a megszentelt téma. A bűnbánatot színlelő párt aligha is enged­hetné meg magának! Így aztán nem igen volt más választásom, mint hogy a BUDAPEST első évfolyamának első számából iktassam ide a lap történetének első karácsonyi írását. Megjelenésének hetvenötödik évfordulóján. Az első, két év plusz negyedéves alapí­tó kísérlet számai más egyházi ünnepekről sem feledkeznek meg, még a halottak napja se marad ki a sorból. Egyebekben pedig a BUDAPEST tartalmát a kultúrhistóriai, művé­szettörténeti, irodalmi, várostörténeti írá­sok uralják. Két nagyszerű s hozzáértő férfiú bábáskodása mellett. A főszerkesztő Némethy Károly, a szerkesztő Lestyán Sándor. Utóbbi­ról volt szerencsém könyvet írni (Az ismeret­len Lestyán. Budapest Könyvek, Budapesti Városvédő Egyesület, 2009), de Némethyről, ahogy én, más sem emlékezett még meg úgy, ahogy életműve s személyisége megérdemelte volna. Némethy: hivatalnok. Művelt úriember. Egyetlen várostörténeti munkája a Pest-budai árvíz című, a nagy pesti Duna-áradat száza­dik évfordulóján szerkesztésében megjelent oknyomozó tanulmánykötet. Művészet- s iro­dalomkedvelő és segítő, liberális gondolkozású tanácsnoka volt Budapestnek karrierje utolsó évtizedeiben, különösen a harmincas években. A negyvenes években portfoliója kiegészült a városgazdasági és idegenforgalmi profillal, annak az osztálynak a vezetőjeként, amelynek működése centrumában – s nevében – a köz­művelődés áll. 1945-ben Csorba János, a néme­tektől megszabadított Budapest első polgár­mestere – makói kisgazdapárti politikus – őt bízta meg azzal, hogy Észak-Buda ideiglenes hivatalát vezesse, tegye meg az első lépéseket az élet elemi feltételeinek megteremtésében. Ebben a feladatkörében is derekasan helytáll. 1948 januárjában ötvenhét évesen – az összes többi tanácsnokkal együtt – kényszernyugdí­jazzák. Sorsának kutatása vállalkozóért kiált. Meg is hallottam. 1954-ben halt meg. A negyvennyolcas rákosista hatalomátvétel évétől többé nem jelenhetett meg a BUDAPEST. Addigi tartalma elítélendően polgárinak bizonyult a munkás- és pártkáderek közgyűlésének ítélőszé­ke előtt. Hosszú szünet következett, 1966 októbe­réig tartott, amikor megint egy művelt, az iroda­lom, a művészetek iránt érdeklődő, ugyancsak írástudó, de az eszméhez haláláig hű íróember, Mesterházi Lajos (természetesen a legmagasabb pártfórumok, sőt Kádár baráti jóváhagyásával) ismét útjára indíthatta a város folyóiratát. Előbb az ötvenhatos (!) Fekete Gyulára bízva a szerkesz­tés gyalogmunkáját (Mesterházi kikezdhetetlen tekintélye halála pillanatáig óvta-védte azokat, akiket méltónak talált arra, hogy velük dolgoz­zon), majd – kiderült, nem találja meg egymással a hangot ez a két, műveltségben is más-más sze­repkört képviselő ember – felkérte Katona Évát, az ÉS legendás riportrovat-vezetőjét, vegye át Fekete munkakörét. Akkortól súlyosan érvényesül, hogy mivel is kell megmutatnia magát lapról-lapra a szocializmust építő Budapestnek. Győzelmi jelen­tések, protokoll-interjúk, kerekre csiszolt riportok uralják a lap tartalmát, pártos irodalommal, visz­szaemlékezésekkel tarkítva. Katona Éva különös sorsú, ellentmondásos szereplője az aktív sajtókarrierje 1950-ben kez­dődő és 1976-ban, nyugdíjba vonulásával véget érő korszaknak. Munkáskáderként lett a Szabad Ifjúság főszerkesztője. 1957-ben a politika kon­szolidációs szándékának jegyében megszületett Élet és Irodalom riportrovatának szerkesztésé­re kérte fel a kétheti lap első főszerkesztője, a megbízható Mesterházi Lajos. Az asszony kemény beszédű s­­kezű, a Kádár-rendszerhez hű, de munkájában a szakma hivatásának szellemiségét követő szerkesztőként működött – állítja róla Sebők Magda, aki a BUDA­PEST stábjának tagja volt már ezekben az évek­ben is, ahogy később, Vargha Balázs korszakában ugyancsak. Váncsa a „riportrovat múlhatatlan érdemű császárnőjének” nevezi Katona Évát a lite­ra.hu net-felületén publikált naplóbejegyzésében (2012. április 1.). S azt hiszem így tartja számon az ÉS-fan közönség is. Mert a lap utolsó, tizenhato­dik oldalának riportsorozata a magyar újságírás nagyértékű vonulatává nemesedett a hosszú évek alatt, s ezt soha senki nem vonta kétségbe. Némethy Károly

Next