Budapest, 2020. (43. évfolyam)
1. szám, január - Kardos Ernő: UTCAFRONT - Ez van, öregem!
szöveg: KARDOS ERNŐ FOTÓ: BAZÁNTH IVOLA Ne szaladjunk ennyire előre. Mielőtt elment Magyarországról, gondolom, megfordult az óvóhelyen is. Gyerekként nagyon félt? Persze. Az egyik alkalommal a bombázások elől elbújtunk az óvóhelyen, aztán nagy csend lett. Már fel akartunk menni a lakásunkba, amikor az ajtóban megjelent egy orosz katona, és el akarta vinni Zsófi húgomat. Ekkor én 12 éves voltam, a testvérem még fiatalabb. Körülöttünk a felnőttek rettegtek. Szerencsére azonnal feltaláltam magam, és amikor a muszka közelebb ment a testvéremhez, hirtelen lecsatoltam az édesapámtól kapott Patek Philippe órámat, és odaadtam az orosznak. Rám nézett, felcsillant a szeme, kimarta kezemből az órát, majd eltűnt az óvóhelyről. Ha nem is egyenesen az óvóhelyről, de később, 1948-ban hivatalos útlevéllel távozott az országból. Emlékszik még arra, amikor kigördült önnel a vonat a pályaudvarról? Honnan indult, a Nyugatiból vagy a Keletiből? A Keleti pályaudvarról indultam. Emlékszem, hogy zakatolva elmentünk az Ügető mellett, a Kerepesi úton. Édesapámmal sokat jártam oda. Ott tanított a háború előtt teniszezni Asbóth Jóska, aki világhírű játékos volt. Volt egy fedett teniszpálya is, ami – ahogy ment a vonat – lassan eltűnt a szemem elől. Sírt? Nem. Csak az zakatolt a fejemben is, hogy hazajövök-e még valaha. Mit mondjak, nem voltam benne biztos. Emlékszik arra, hogy hagyta el a határt? Nem, semmire. Azt teljesen kitörölte az agyam, csak az ügető távolodó képe maradt meg. Aztán jött a karrier, az egyetem után előbb kifutófiú volt, majd vezetője lett a világ legnagyobb reklámcégének. És néhány évtized eltelte után, a rendszerváltás idején újra hazajött. Repülőgéppel? Nem, autóval. Pestre érve először elmentem a Duna-partra, mert az egykori Hungária szálló előtt volt a kedvenc játékom. A földön volt egy kör alakú, elfordítható szerkezet, amire ha ráálltam az autóval, menetirányt tudtam váltani. Ezt imádtam, csak gyerekkoromban még nem volt autóm, ezért hazaérve rögtön ki akartam próbálni, de akkorra már megszüntették. Elmondhatatlan csalódást éreztem. Hova indult először, hol lakott az első néhány napban? A Margitszigeti Nagyszállóban, ahol kivettem azt a szobát, amelyben nagyapám lakott, amikor még csónakkal ment a Kéhli vendéglőbe. Akkor éreztem, hogy hazajöttem. Ennek már csaknem harminc éve, a világ legnagyobb reklámcégének éléről vonult nyugdíjba. A három évtized alatt soha senki nem kérte fel, hogy tervezzen egy reklámot Budapestről? Sokan felkértek rá, de nem lett belőle semmi, talán mert nem kértem érte pénzt, és így már nem volt érdekes... Leesett az állam. Ön egyébként milyen reklámot csinált volna? Azon végül már nem is gondolkodtam. Ugyanis a semmin nem szoktam gondolkodni. Minek? Ahogy gyerekkorában, a mai napig szereti az éttermeket, bisztrókat és a barátaival, ismerőseivel rendszeresen együtt ebédel ezek valamelyikében. Ismeri az új pincéreket is? Persze, ők is engem. Sok törzshelyem van a városban, holnap például egy huszonöt éve nem látott ismerősömmel ebédelek, aki múltkor felhívott, és elújságolta, hogy egyik produkciójában engem is megemlített Bödőcs Tibor. Szeretem a humorát, de a régi ismerősöm feltűnésének is örültem, ezért meghívtam ebédre. Nemrég itt járt az első feleségem meg a lányom, állandóan az éttermeket jártuk. Harminc kedvenc vendéglőm van, ismerem a pincéreket, tudom a gyerekeik nevét is. Az imént megláttam szobája falán egy „Bródy Sándor utca” táblát. Tényleg, oda még el szokott menni? Gyakran, ma is jártam arra. A falon lévő táblának egyébként megvan a maga története. Jó ideig hiába szerettem volna ilyet emléket venni, 86 éves fejjel mégsem mehetek lopni egyet. Bár lehet, hogy megbocsátanák... Szóval van a Bródy Sándor utcában egy barkácsüzlet, ahol jó ideje akarok venni egy ép, jó állapotban lévő, szép utcatáblát, a dolgozószobám falára. Az üzletben mindig sok tábla van, de borzalmasan csúnyák voltak. Amikor kétségbe estem, akkor a boltos sajnálkozott, azt mondta, a legjobbat eladta a szemben lévő virágárus nőnek. Aztán elmentem hozzá is, de hiába ajánlottam a tábláért magas összeget, csak nem akarta eladni. Persze, elszomorodtam. Végigmért, és azt kérdezte, hogy minek akarok én egy ilyen olajos utcatáblát megvenni? Mondtam neki, hogy Bródy Sándor unokája vagyok. Akkor mégis odaadja, ingyen – közölte. Magyarázatul azt mondta: tudja, én Madách-ivadék vagyok. Egy Madách soha nem kér pénzt egy Bródytól. Szép történet! Gyakran esik meg önnel ilyesmi? Az én legjobb tulajdonságom az – a Jóisten akaratából –, hogy észreveszem az élet pozitív oldalát, ezért mázlistának érzem magam... (hosszú csend) Ez van, öregem!