Kegyes Tanítórendiek főgimnázuma, Pest, 1855
A lyrai művek tanovai fölfogásáról. 1. §. Azon eszközök sorában, melyek idő- és helyszerű alkalmazásával a nevelés fő czéljának megvalósítása biztosabban elősegítetik, méltán érdemel kiváló figyelmet a költészeti művek tárgyalása. Bizonyítják ezt a paedagogia történetének adatai szintúgy, mint a naponkénti tapasztalás. Ha a múlt időkre visszamegyünk és a nemzetek átalakulási mozgalmait nemcsak a külső eredményekben, hanem az ezeket előidéző okok és módokban is vizsgálgatjuk, azt fogjuk találni, hogy a költészetteli foglalkozás majdnem mindig és mindenütt karöltve járt a közneveléssel. Minél átgondoltabb és a társadalmi érdekek irányához képest határozottabb menetű volt a köznevelés, annál sajátszerűbben módosított díszlésnek örvendett a költészetteli foglalkozás. Sőt olykor a nemzeti műveltség fejlesztése csaknem egészen a költészetteli foglalkodástól jön felfüggesztve. Amaz okot, mely az érintett tünemény előhozásakor leginkább működött, nem kell igen távol keresnünk. Hiányozhatik valamely népnél a természet, emberiség meg az Istenre vonatkozó magasabb és elvszerűleg megállapított ismeretek leírása; az ugyanazon tárgyak és az azokhoz tartozó erők , tények, viszonyok körül mozgó képzelődés alakítmányai nem fognak hiányozni. A hajdani világ eseményekben dús hitregéi, az Etele udvarában szerepelt dalnokok, a harczias ősatyák dicsőítő mondakörei, meg a bármily nyelvű és szerkezetű népségek hagyományai mutatják, hogy a népek saját érzelmeiket, képzeleteiket, szokásaikat és tetteiket mindenkor szerették az örökítő képzelem szárnyain tovább terjesztgetni. Csalatkoznék azonban, ki ezt a közös szeretést vagy valamelly csupán kividről adott tárgy miatti elragadottság, vagy valamely múlékony inger ámító szüleményének tartaná. A közös szeretés közös alaphoz igazít. Van is az emberben bizonyos hajlam, melynek titkos ingerlésénél fogva történik , hogy a nevelő majdnem mindenütt és mindenkor valódi érdem gyanánt tekinti, ha az általa gondosan kialakított növendékben önmagának képmását szemlélheti. Ezen hajlamból ered ama törekedés a családi körökben, mely által az atya mindazt örömest csíráztatja, érlelgeti és érvényesíti a fogékony magzatokban, amit ő maga becsesnek szokott tartani. És mit tarthatna becsesebbnek amaz ősi hagyományoknál, melyek az őt is tagjai és tényezői közé felölelő népegészet valamennyi lefolyt időszakon keresztül szellemileg éltették és korában is összetartólag éltetik ? Innen azután az atyáról fiúra, fiúról unokára szálló hagyományok kincse, melyet buzgón megőriz az emlékezet, varázsfátyollal von be s idővel újabb meg újabb alakokkal elvenít föl a képzelem, míg végre oly szellemi köztartalommá magasztosul, melyhez a nemzeti léteinek fennállatását is hozzá csatolják az élet viszontagságai. Mert b. Eötvös szerint Az ég egy kincset ad minden hazának S a nemzet híven őrzi birtokát. És ez nagyon természetes dolog. Hiszen akár kedvező akár nem kedvező sors érjen valamely nemzetet, határozott lelkesültségre van szüksége, mely tagjait a közjó iránti szeretésben állhatatosakká tegye. Mert a mely nemzet, mint belőlről fejlődő egész, saját tagjaiban önmaga iránti szeretést nem fakaszt, mely a fakasztottat állandóan nem táplálja, a tápláltat pedig valódilag nem magasztosítja, hasonlóvá lesz a szelek irányaitól megzaklatott felhőhöz, melynek a sok ingadozás után utoljára sem lehet más sorsa, mint a foszlékokbani elenyészés. Bámuljuk a régi helléneket, hogy hazafiúi szeretetök a persákkal viselt háborúkban oly dicső jeleit adá az önfeláldozásnak. És méltán bámuljuk őket. De mi volt az, ami bennök azt a dicső tettekben nyilvánuló lelkesültséget előhozta? Hogy ama magasztos lelkesültség előhozása és táplálásában az ősi hagyományokon nyugvó költészetteli okszerű foglalkodásnak is nagy része volt, megtámadhatatlan igazság, így volt az hajdanában. 1*