A budapesti I. István Gimnázium évkönyve, 1981-1982 (80. tanév)
Vörösmarty Mihály Ábránd és Petőfi Sándor Minek nevezellek? című versének összehasonlító elemzése. Kiss Zsuzsanna IV. A osztályos tanuló érettségi dolgozata
az igazi szerelem mindig végletes. Ez Vörösmartynál egész lényének odaajándékozásában („örömmel nyújtanám neked”), Petőfinél az áradó dicsérésben jelenik meg. Vörösmarty és Petőfi is alkalmaz egy-egy ellentétet, de még ezek az ellentétek is mennyire jellemzőek. Vörösmarty gondolkodásának legtöbbször a mélység és magasság ellentéte („Fa lennék bérc tetején” — „Lennék bérc-nyomta kő”) felel meg. Ez az ellentét tökéletes kifejezője mindenre kész hódolatának. Petőfi a hajnalt mint „a nappal és az éj” összeolvadását, lelkük mindent eggyéolvasztó egyesülésének képét mutatja. Mindketten élnek a „minden” szócska tartalmat erősítő jelentésével (Vörösmarty egyszer, Petőfi háromszor). Az Ábránd sokkal fegyelmezettebbnek tűnik. Költője egész munkásságára jellemző a szenvedés, a halál drámai megjelenítése, s ez itt is megmutatkozik. Sötét színekkel festi fájdalmát, szenvedésének leírásakor tágulnak monumentálissá képei. Verse mégis tömör, Petőfi ugyanazt többféleképpen is kifejezi. Ezt a különbséget már a terjedelem is mutatja (négy hatsoros, illetve öt tízsoros strófa). Vörösmarty verse sajátos rímelésű (rímképlete abccba); Petőfié rímtelen. Mindkét költemény csodálatos összhangban van címével. Az Ábránd cím szinte megköveteli a feltételes módot, megmagyarázza a csapongó képeket. A „Minek nevezzelek?”-ben — Petőfi lelkesen zeng kedveséről, minden versszakban rendkívüli intenzitással, s annyi mondani- és kifejeznivalója van, hogy lehetetlenség egyetlen szóba tömöríteni. Az utolsó szakaszban ötféleképpen nevezi Júliát, s mindegyik megszólítás másként szép. A cím feszültsége tehát végig megmarad, nem oldódik. Az Ábránd ennél zártabb egység. Keretszerű a nyitás és a befejezés hasonlósága; a mindent feláldozás lelket széttépő gesztusával indul, és ugyanennek a képnek továbbvitelével („Istentől újra visszakérném . . .”) záródik. Az utolsó alkalommal Vörösmarty is megváltoztatja az ismétlődő sor írásjelét. Vörösmarty a gondolati líra, a bölcselő óda egyik legjelesebb magyar mestere. Ábránd című verse végig saját lelkének leírása. Áthatja költeményét a lélek megnemesítésének gondolata. Valóban, a szerelem érvényre hozza a bennünk rejlő értékeket, segít azokat kibontakoztatni. Míg Petőfi sorai a „Minek nevezzelek?” elgyönyörködő, eltűnődő hangulatát varázsolják elénk, az Ábránd a szerelem viszonzásáért epedő vágyat. A nyolcszor ismétlődő „Szerelmedért’ mutatja a költő kínzó fájdalmát. Petőfi boldogságáról vall, így színei is sokkal virulóbbak, édesebbek. Az egész vers lágy zenei. Jól beleillik az a zsoltáros, bibliás hang, ami a második strófát teszi gyönyörködtetővé. Engem az Énekek Éneke Károli fordítására emlékeztet. Főleg ez a sor: „S amelynek érintése oly jó!” Bár a záróstrófa ötféle megnevezést tartalmaz, az utolsó mégis lezár, mert ez mond a legtöbbet, ez magyaráz meg mindent: „hitvesem”. Az öt versszak ötször tíz sora mind ennek az egy szónak kibontását készíti elő. Vörösmarty magáról vall, Petőfi helyzetképet ad, vagy a kedvest írja le. Hétköznapi eseményeket emel idillivé, ő néz Júliára, majd Júlia néz vissza rá, Júlia beszélni kezd stb. Ilyen mindennapi dolgok segítségével jut el az örökkévalóság „rejtélyes üdvösségeinek” megénekléséhez. A szerelem mindent megszépít, alapvetően 50