A budapesti I. István Gimnázium évkönyve, 1983-1984 (82. tanév)
Bódis Lajos: Petőfi Sándor A puszta, télen című költemény elemzése
Bódis Lajos (IV. D) érettségi dolgozata „Nem tehetek róla. Szeretőmet és a franciákat és a túróstésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.” (Petőfi Sándor) Értelmezze Petőfi Sándor A puszta, télen című költeményét! A fenti idézet, amely az ember életének értelmet adó eszméket, érzelmeket és a mindennapi élet apró örömeit jelzi, csak együttes felsorolása miatt kissé „komolytalannak”, „irodalmiatlannak” tűnik, a valóságban nagyon jól kifejezi Petőfi egyéniségét, fiatalos hetykeségét, az élet és halál nagy gondolataival, a haza, a szabadság, a szerelem eszméjével való komoly „játszadozását”. Témaválasztása, szókészlete, stíluseszközeinek népi ihletettsége az oka annak, hogy ő volt az első magyar költő, aki nagy tömegekhez tudott szólni, és versei kifejezték a kor romantikus érzelem- és eszmevilágát. Tájleíró költészetében nagy szerepe van annak, hogy a természet tisztelete és az egyéni érzelmek kifejezése mellett a magyar táj leírása nála a hazaszeretet és szabadságvágy egyik legbensőségesebb megnyilvánulása. A puszta, télen című versben az évszakok, a természeti jelenségek, a növények és állatok leírásával egyenrangú szerepet tölt be a pusztán élő nép életének kifejezése. A vers ihlető gondolatai közé tartozik a magyar táj rajongó szeretetén, az egyszerű emberekkel való együttérzésen és a közéjük tartozás érzésén kívül az üldözöttek, a törvényen kívüliek sorsa miatt érzett bánat és felháborodás is. A vers első és utolsó szakasza a természetről szól. Az egész költeményben hol a természetről, hol a tájban élő emberekről olvasunk, de a természet- és emberábrázolás között nincsen éles határ: az emberek hangulatát a táj határozza meg, a természeti jelenségek pedig Petőfi költészetében az összetett költői képek alapmetaforái, a népi ihletettségű megszemélyesítések által emberi tulajdonságokat nyernek, a természeti változások emberi cselekedetté lesznek. A hangulat érzékeltetésében nagy szerepük van a mellékneveknek és az ezekből képzett névszóknak (méla, kesergő, fáradt, csendesek, lomhán, halvány, szikrázó), a magyar tájat, a nép életének színhelyét a költő az emberek (gazda, pásztorlegény, béres, csaplár, csaplárné, betyár), az állatok (juhnyáj, jószág, tinó, ló, farkas, holló) és az épületek (halászkunyhó, csőszház, tanyák, csárdák, pince) elnevezésének változatosságával hitelesíti. Fontos és szembetűnő az első sorban található indulatszó is („Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!”), de lényeges az igék stilisztikai szerepe, főleg a népi beszédben előforduló, hangulatfestő erejű, változatos igék, illetve azok a névszók, amelyeket ilyen igéből képeztek (elfecsérelt, hegedűl, el-elbődűl, rátölt, szipákol, prüsszög), és különösen a népi eredetű kifejezések („hűlt helyét leli”, „a pince kulcsát, akár elhajítsák . . .”, „Senki sem fordítja feléjök a rudat . . .”) által. A vers jellegzetes költői képe a metafora, főleg a megszemélyesítés. Legtöbbször az alapmetaforából összetett költői kép bontakozik ki („.. . az az ősz olyan gondatlan rossz gazda . . ”, „. .. a nyár gyűjtöget” .. nagy könnyelműen mind elfecsérli, / A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli”). 51