A Pesti izraelita hitközség leánygimáziuma, Budapest, 1934
is kezdeményező szerepe filozófiai iskolázottságának, az elvonulás hangulatának keresésébe mégis jelentékenyen belejátszott a költő életvágya. Igaz, szülőföldjéről magával hozta a vidék tájszemléletének eleven benyomásait, tény, hogy filozófiai álláspontjának epikureizmussal érintkező motívumai is a természet felé vonzották, sőt tagadhatatlan, hogy a városi élet társadalmi konvencionalizmusa, a gépek lármája, az utca zaja s a temetési menetek látványa is keresteti vele a csendesebb pihenőt, de valójában mindezeknél fontosabb és döntőbb tényező a költő falukedvelésében: a menekülés az életmulandóság, a halálbizonyosság gondolata elől. Horatius nem ismeri a szentimentalizmus hangulatát s nem is a romantikus természetszemlélet viszi el a susogó fák és tisztavizű források mellé. Számára a természetjelenségek nem ellágyuló érzelmek könnyfakasztó elemei. Ellenkezőleg. Tudja, hogy a természetszeretet mint ősélmény él minden emberben: a városlakó mesterségesen varázsol mezei levegőt a háza tájára. Csakhogy Horatiust nem elégíti ki az áltermészet s idegenkedik a hazug természetillúziótól. Közvetlenül akarja megoltani magányszomját a falusi nyugalom csendjében. A költőt a halálfélelem űzi el a városból, halálharcának fáradalmait a természet örök élete enyhíti. A városi embertömeg tülekedő hajszájából fokozottan érzi ki az ellentétet a rövid földi lét és a halandó egyén magatartása között. A természetben azonban közelebb van a végtelenhez, az elmúlhatatlanhoz, az örök megújuláshoz. (Nem véletlen tehát, hogy ép a tavasz a legkedvesebb motívuma.) Itt egyensúlyban tarthatja a lelkét. De Horatius nemcsak lelki-hangulati vonatkozásban értékeli a természet életmentő közelségét, hanem hasznossági-gyakorlati meggondolásokból is. Tudatosan keresi a vidék-évszak-időjárás kiegyenlítő környezethatását. A tavasz a városban, az ősz falun, a tél a tenger mellett, valami józan klíma-tájék egységet teremt a számára. Minden halálidegenkedése ellenére is számol az emberi sors megmásíthatatlan rendjével. Nem sírja vissza az ifjúságát, amikor már csak életének múltjáról beszélhet. Sokkal józanabb és okosabb. Világos előtte, hogy az öregedő költő földi életéhez a legstílusosabb háttér a magányos Tibur vagy a csendes Tarentum. Horatius lírája, bár paradoxszerűen hangzik a kijelentés, lényegében halálköltészet. De csak negatív visszaverődésben. Nem a halálvágy szólal meg benne, hanem a sötétségirtózat. Költeményeinek látszólagos vidám hangulata mögött könnyes mosolyok közt húzódik meg a halálfélelem. Ódáiban úgy hat a carpe dí emelve, mint a bánatos önvigasztalás. És ennek a lidércnek annál nyomasztóbb a súlya, mivel a költőben szinte hiánytalanul teljesedett ki az életszeretet. Szimbolikus jelentősége van annak a pillanatnak, amikor sabinumi birtokán csak a véletlen mentette meg egy kidőlt fa halálos csapásától. Közvetlen közelről kellett éreznie a halált. S ettől a megrázó élménytől nem tudott többé megszabadulni soha. Állandóan ott kisért az emlékezetében és ismételten hangot kap költészetében. Nyugtalanítja a gondolat.