VI. ker. községi felső kereskedelmi iskola, Budapest, 1910
BOZÓKI LENGYEL SÁNDOR 1845—1911. Odakünn a temetőben, ahol annyi jelesünk alussza örök álmát, éjfélt ütött az óra. A halottak birodalmában mély csend uralkodik. Elnémult az élet zaja, elült a vásári lárma. Csak nagy távolból hallatszik olykor egy-egy kései vonat sípja avagy egy siető kocsi robogása. Különben csend van. Csak a fák suttognak oly rejtelmesen, mintha mesélnének... Keressük fel képzeletünkben azt a csendes temetőt, álljunk meg néhány percre egy frissen hantolt sírnál és gyújtsuk meg ott az emlékezés fáklyáját... Bozóki Lengyel Sándor, élt 66 évet. Ezeket olvassuk az egyszerű fejfán, amelynek tövében gyengéd női kezek virágokat ültettek: piros rózsát, fehér szegfűt, örökzöldet, kék nefelejtset. A nyíló virágok emlékeztetnek az életre, amely a holtak porából is kikel, s emlékeztetnek a szeretetre, amely a síron túl is él. Fáklyánk fel-fellobog és mi emlékezünk... A férfiú, akinek elomlandó porait fedi e sírdomb, nem futott be tüneményes pályát, nem ostromolta az eget tehetségével, s ennek ellenére tündöklő például szolgálhat nekünk, a magyar kultúra napszámosainak. Élete folyása nem volt hasonlítható a rohanó hegyi patakéhoz, amely sziporkázó hullámaival gyönyörködtet; nem volt hasonlítható a méltóságosan hömpölygő folyamhoz, amelynek árja országokat szel át és milliókra hoz áldást; élete folyása csak olyan volt, mint az a csörgedező kicsiny