II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1889
Alceste és a mizantropia. Az embert semmi sem érdekli oly közelről, mint az ember. Tekintetével saját maga felé fordul legszívesebben, saját magában keresi a tárgyat szemlélődéseihez, melyekben szemlélő alany, czél, anyag és eszköz együttesen. A művészi alakításnak uralkodó s a költészetnek jóformán egyetlen tárgya az én, az ember. A művészi teremtés birodalmában csodálatos sokoldalúsággal szerepel e tárgy és ezer féle változatban feldolgozva ismétlődik. Emberi szép és rút, emberi test és lélek, nagyság és törpeség, erény és bűn, emberi öröm és emberi bánat, boldogság és szenvedés, siker és bukás, vágy és lemondás, emberi tökély és fogyatkozás, emberi ideál és emberi torz, az embernek jelene, múltja és jövője , lénye és rendeltetése, élete. Nemcsak emberileg látunk mindent, de az embert nézzük legtöbbször, az embert keressük mindenben. Mintha már a teremtés pillanatában beleoltották volna az emberbe azt az egyetemes végezést és feladatot és egyszersmind legfőbb művészi problémát, melynek tudatára az ideális szemlélődésen alapuló görög bölcseleti szellem juttatta az emberiséget: »Ismerd meg tenmagadat!« Az ember ismerni törekszik saját magát. De egyszersmind keresi magát mindenütt, magára ismer mindenben. Saját magában találta meg eszményét a rútnak és a szépnek. A saját képében látja az örök jót és az örök rosszat. Az ember, akit a szent hagyományok szerint a saját képe mására teremtett az Isten, — a saját képe mására teremtette meg Istenét. »Hinc omne principium, huc refer exitum.« A nagy szellemi alkotások sorában ezért foglalkoztatnak bennünket azok leginkább, melyekben az ember s az örök emberinek eszméjét látjuk megjelenni. Elménk, mely a megismerés örök, de meddő munkájában mindig újabb meg újabb problémákba ütközik a keresett megoldás helyett, szívesen tér meg pihenni azon kiváló szellemekhez, kiknek művében az egyetemes emberit leghívebben látja megjelenni. Ezért nem szünhetik meg foglalkoztatni századok nemzedékeit Faust csodálatos alakja meghasonlott lelkületével, a mint az Goethe szellemének mélységeiből kiemelkedik. Ez az, a mi megőrzi a jövőnek Jób Könyvé-t, mindaddig, mig az emberi könnyek örök forrásának utolsó cseppje ki nem folyt. Ez biztosítja a halhatatlanságot a Mizantropnak és Alcestenek. 1*