II. kerületi Toldy Ferenc állami főreáliskola, Budapest, 1926
•' . • ’ ■' ' ' ' v‘7? MOHÁCS. Emlékbeszéd a mohácsi csata 400-ik évfordulóján. Ezelőtt 100 évvel, a mohácsi csata 300-ik évfordulóját még nem ülte meg a magyar nemzet. Csak Kisfaludy Károly írta meg Mohács című remek elégiáját, melyben sóhajtva köszönti a gyászteret, „nemzeti nagylétünk nagy temetőjét“. Nincs sok reménye, hogy e temetőből feltámad valaha az Anjouk, a Hunyadiak dicső Magyarországa, de azért vigasztal és buzdít: „Él magyar, áll Buda még! A múlt csak példa legyen most, Égve honért, bizton nézzen előre szemünk“. Milyen másként fogja fel a múlt jelentőségét s a jövő lehetőségeit Széchenyi István, mikor nagy munkája végén prófétai merészséggel hirdeti: „Magyarország nem volt, hanem lesz.“ Nem a múlt a fő, hanem a jövő. Megindítja ezzel a magyarságnak legszebb, legnagyratörőbb korszakát. Ha területileg nem is értük el a Mohács előtti méreteket, a nemzeti kincsek gyűjtésében, a nemzeti tömegek számában, a kulturális alkotásokban messze felülemelkedtünk nemcsak a múlton, hanem a kultúrnépek jelentős részén is. És mikor már azt hittük, hogy Mohácsot és ezernyi súlyos következményét diadalmasan kiálltuk, hogy az ezeréves nemzet és a hazai föld örök egysége biztosítva van, jött a világháború, jött egy újabb,, sokkal súlyosabbb Mohács, a trianoni béke csonka országa. És ez a megcsonkított magyar nemzet először ünnepelte meg Mohácsot annak 400-ik évfordulóján, a magyar nemzet hatalmas tömegei zarándokoltak oda kegyeletüket leróni az eddig elfeledett hősöknek, vezekelni bűneinkért, vigasztalódni. Trianon Magyarországa megérti Mohács Magyarországát és fogadalmi templommal tiszteli meg. 1*