II. kerületi községi polgári fiúiskola, Budapest, 1909
ban, hogy bármerre tekint szemünk, mindenütt új meg új kép tárul elénk. S Vörösmartynak azon mondása, hogy a nagy világban e hazán kívül nincs számunkra hely, nem szomorúsággal, hanem büszkeséggel kell, hogy eltöltsön bennünket; büszkeséggel, igen, hogy ez istenáldotta földet a magunkénak mondhatjuk. Akinek lelkéből az eszmények iránt való hevülést, s az örök szépnek szeretetét még nem ölte ki modernnek csúfolt korunk léha szelleme, bizonyára iparkodni fog, hogy e szép országot megismerje, s megismervén, el nem húnyó lánggal szerethesse azt. Az iskola pedig, melynek elsőrendű kötelessége, hogy ifjaink lelkében minden nemes érzést istápoljon, nem végezhet nemesebb munkát, mint ha tőle telhetőleg mindent elkövet arra nézve, hogy növendékeinek figyelmét ez ország természeti szépségeire felhívja, érdeklődésüket ezen szépségek iránt felkeltse, s amint erre alkalom kínálkozik, ezen tündérkertet nekik bemutassa. Ez a törekvés vezérli iskolánk vezetőségét, midőn Magyaroszágnak egy-egy részét tanulmányi kirándulások keretében ifjúságunknak évenkint bemutatja. * Kirándulásaink során az 1908—9. iskolai év utolsó napjaiban az Aldunát és annak közelében levő helyeket látogattuk meg. Kacagó, aranyos napsugár ébresztett fel bennünket 1909. június 21-én. A tiszta égbolt kéklő derűje visszatükröződött az útrakész legénykék arcán, kik a budai villamos megállóhelyeknél itt is, ott is kisebb csapatokba verődve várták a legelső reggeli villamost, mely őket a keleti pályaudvarra szállítja. Az indulási idő előtt félórával már csaknem az egész kiránduló sereg együtt volt. A vezető tanároknak nem sokat kellett várniuk, hogy a teljes névsort megállapítsák, s azután elfoglaltuk helyünket egy külön II. osztályú kocsiban, melyet az állomásfőnök úr számunkra fenntartott. 24 tanuló, 5 tanár és 2 vendég képezte azt a csoportot, mely ettől az időtől kezdve 4 teljes napig egy szorosan egybetartozó nagy családot képezett. 7 ó. 10 p.-kor metsző füttyentés tudatta velünk, hogy megszabadulunk abból a roppant hőségből, mely nemcsak a kocsinkat, hanem a pályaudvar nagy csarnokát is betöltötte. Utunkat egy ideig még a fővárosnak és környékének megszokott képei szegélyezték, de Taksonynál már megkezdődtek, s tovább mindinkább kibontakoztak azok a tájrészletek, melyek a Nagy Magyar Alföldnek jellegét megadják. Itt az út mentén egy csárda, tovább egy szélmalom, amott egy gémes kút körül egy ménes vagy gulya, majd meg egy mocsár, melyből minduntalan a megriadt szárnyasoknak egész hada röppent fel, a komlóföldeknek befuttatott drótsátorai, no meg az érni kezdő gabonának beláthatlan óceánja mind-mind oly látnivaló, ami ugyancsak lekötötte az ilyesmihez nem szokott