V. kerületi magy. kir. állami Berzsenyi főgimnázium, Budapest, 1924

­ Egyik jeles festőművészünknek, Remsey Györgynek, beszédes képe forog ma közkézen. A kép jobboldalán a nemzetünket ábrázoló, vitézt már-már földre sújtja három orozva támadó rabló, a meg­szálló népek három megszemélyesítője. De a turulmadár hívására már jön a segítség. A kép baloldalán lovon nyargalva felvonulnak a turul vezetése alatt múltúnk nagy hősei: Atilla, Árpád, Szent István, Szent László, Nagy Lajos, Hunyadi János és Mátyás, a két Zrínyi, Bocskay, a Rákócziak, a honvédek.. . és a zsiványok gyáván meg­futamodnak. E kép szemlélete egy másikat idéz fel lelkünkben. Lelki sze­­münkkkel látunk egy másik, nem harcias, de eszményibb hadsereget, melynek soraiban ott vannak Széchenyi, Kossuth, Deák, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai, Liszt, Munkácsy és a többi magyar szellem­óriások. És ez a halottaiból föltámadt hadsereg le fogja győzni nem­csak a rabló népeket, hanem meg fogja győzni egész Európát arról, hogy égbekiáltó igazságtalanságot követtek el rajtunk, melyet jóvá kell tenniök. A nagy magyar szellemeknek ebben az eszményi hadseregében ott van a legelső sorban Jókai. Ki volt nekünk a múltban Jókai és­ ki ő most számunkra? Jókai Petőfivel együtt az 1848-iki forradalom és az azt követő szabadságharcnak lelke volt. Nélkülük el se képzelhető ez az eposzi kor, mert ők voltak a nagy idők eszméinek képviselői. Petőfi a szabadságharc lantosa, Jókai a szónoka, újságírója és mesemondója volt egy új világnak, melyért harcolni érdemes és meghalni szép. A szabadságharc ügyével együtt elesett Petőfi is, de­­ életben maradt Jókai. Petőfi örökébe egy melankolikus lelkű poéta lépett, aki szelíd, meleg szóval vigasztalta, allegorikus elégiáival biztatta a csüggedő nemzetet. Ez a költő Tompa Mihály volt. De ő is meg­halt nemsokára és most egymagára maradt Jókai. És Jókai, mintha száz költő lelke élt volna benne, vállalta az egész nemzet ébren­tartását, lelkesítését. Költőink elhallgattak, vagy másról írtak. Arany János közel állott a kétségbeeséshez és a magyarság vezetőit elborí­totta az a sötét fájdalom, mely a legnagyobb költőt, Vörösmartyt, a hangtalan búskomorságba,­­ a legnagyobb magyart, Széchenyi Istvánt, az öngyilkosságba űzte. Csak két nagy magyar nem esett kétségbe. Az egyik közülök külföldre volt kénytelen menekülni a hóhér keze elől, de mégsem csüggedett. Ez Kossuth Lajos volt. Szónokolt, írt, agitált két világrészen, Európában és Amerikában. Az egész világ figyelme a tüneményes ékesszólású szónok felé és általa az elnyomott magyar nemzet felé fordult. Aztán megtelepedett Torinóban és onnan figyelte, vigyázta a magyar sorsot. Puszta jelenléte ott, nem messze az osztrák és magyar határtól, elegendő volt ahhoz, hogy visszatartsa Bécset zsarnoki törekvéseitől. Kossuth pátriárka-kort ért meg ebben a nemzetvédelmi őrállásában, a szám­űzetés keserű kenyerén élve. A másik nagy magyar, aki azonban itthon maradhatott, Jókai volt. Ő a költő szerepét vállalta, mert költő volt, az Isten által azért küldve, hogy tartsa az erőt, a hitet a nemzetben, melynek még élnie kell. Jókai ekkor írta legszebb regényeit, melyeket pazar bőséggel

Next