Budai Zeneakadémia Zeneiskolája, Budapest, 1912

Liszt Ferenc és a modern zongoratechnikai probléma. Irta: Juhász Aladár (Utánnyomás tilos.) Ha a zongorajáték körülbelül 500 éves múltjára visszate­kintünk úgy azt látjuk, hogy az a három középső ujjali billentés­­sel kezdődik, belevonatván azután a játékba, még­pedig végérvé­nyesen s teljes egyenjogosultsággal Bach János Sebestyén által mind az öt ujj, ezek a lehetőségeket szinte kimerítő külön típuso­kat képező sztatikai-kinetikai beállításai mellett sorra kerülnek a kéz, a kar ízületeinek mindjobban differenciálódó elvégzései, a­mivel karöltve folyton határozottabbá válnak a játszó szervezet különféle részei korrelatív együttműködésének a módjai, míg végre a legutóbbi időkben ezek a tendenciát mutatják a mozgást lehe­tőleg a felső, a kéz-, és karízületekbe vinni be, s a végső, az ujj­ízületekben a mozgás lehető leszorításával a feszítés munkáját vinni keresztül. Így állnak elő a természetes technika, az egységes esz­köz, a súlytechnika stb. elnevezés alatt a modern kísérletek egy új játéktípus megteremtésére, melynél az ujjak csak tám­­s forgó­pontjai az extremitás súlya vagy nyomásának, melynek segítségé­vel az ingékony módon ugyan, de pillanatilag rögzített formákat képező, s a különféle síkokban görbéket leíró kéz eszközli a bil­­lentéseket. E rögzített kézformákat az ujjaknak a billentéseket tu­lajdonképen megelőző csekély hajlítás és nyújtásával egyetemben helyt találó terpesztési és összehúzódási tevékenysége adja meg. Már most, amennyiben ezen nyítás, mely a zongorázó világban mind nagyobb körű hullámokat vet, az eddigelé e téren nyitot­takban a pozitív ujjbillentések teljes elkerülésével mint kizárólagos beállítás akar érvényre jutni, könnyen rájöhetünk, hogy itt elvtúl­zással van dolgunk, mert egészen eltekintve az ujjbillentések kü­lönleges és semmi más által nem helyettesíttető esztétikai nüanszai-

Next