Budai Zeneakadémia Zeneiskolája, Budapest, 1912
Liszt Ferenc és a modern zongoratechnikai probléma. Irta: Juhász Aladár (Utánnyomás tilos.) Ha a zongorajáték körülbelül 500 éves múltjára visszatekintünk úgy azt látjuk, hogy az a három középső ujjali billentéssel kezdődik, belevonatván azután a játékba, mégpedig végérvényesen s teljes egyenjogosultsággal Bach János Sebestyén által mind az öt ujj, ezek a lehetőségeket szinte kimerítő külön típusokat képező sztatikai-kinetikai beállításai mellett sorra kerülnek a kéz, a kar ízületeinek mindjobban differenciálódó elvégzései, amivel karöltve folyton határozottabbá válnak a játszó szervezet különféle részei korrelatív együttműködésének a módjai, míg végre a legutóbbi időkben ezek a tendenciát mutatják a mozgást lehetőleg a felső, a kéz-, és karízületekbe vinni be, s a végső, az ujjízületekben a mozgás lehető leszorításával a feszítés munkáját vinni keresztül. Így állnak elő a természetes technika, az egységes eszköz, a súlytechnika stb. elnevezés alatt a modern kísérletek egy új játéktípus megteremtésére, melynél az ujjak csak táms forgópontjai az extremitás súlya vagy nyomásának, melynek segítségével az ingékony módon ugyan, de pillanatilag rögzített formákat képező, s a különféle síkokban görbéket leíró kéz eszközli a billentéseket. E rögzített kézformákat az ujjaknak a billentéseket tulajdonképen megelőző csekély hajlítás és nyújtásával egyetemben helyt találó terpesztési és összehúzódási tevékenysége adja meg. Már most, amennyiben ezen nyítás, mely a zongorázó világban mind nagyobb körű hullámokat vet, az eddigelé e téren nyitottakban a pozitív ujjbillentések teljes elkerülésével mint kizárólagos beállítás akar érvényre jutni, könnyen rájöhetünk, hogy itt elvtúlzással van dolgunk, mert egészen eltekintve az ujjbillentések különleges és semmi más által nem helyettesíttető esztétikai nüanszai-