Gara József (szerk.): Harminc év, 1877-1907. A „Budapest" jubileumi albuma (Budapest, 1907)

Gracza György: Az új nemzedék

Hallván egyik-másik koránélő ifjú ledér viselkedéséről, rideg és cinikus lelkü­­letéről, bennünk is akaratlanul felötlik a gondolat : Nem lesz-e rosszabb az uj nemzedék, mint mi? Megbirják-e roskadozó, gyönge vállai a honfentartás terhét ? Szivéből nem huny-e ki végképpen a haza­szeretet szikrája ? . . . • * * * Mikor annak a mécsnek, melyet az »Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület« gyújtott, melengető fénye szétáradt az országban, a »Budapest« szintén megkezdé a gyűjtést. Csak úgy ömlött a hazafias adomány, s egyik adakozó a másiknak adta szerkesztőségünk kilincsét. Hisz erdélyi véreink megmentéséről volt szó. Kilenc-tíz éves fiúcska toppant be egyszer szerkesztőségünkbe. Ma is emlék­szem reá, pedig jó régen volt. Alkotása vézna, arca sápadt, miként rendesen a nagy­városi gyermekeké. Ruhácskája kopottas, de tiszta. Illedelmesen köszönve, egész bátran Íróasztalomhoz lépett s egy régies veretű ezüsthuszast adott át. — Szabad-e nékem is belépni a Jó magyarok szövetségébe ? (így nevezte az »EMKE«-t) kérdezte, reám függesztvén fényes barna szemeit, a melyekből a lelke­sedés sugárzott ki. — Hogyne volna szabad ! De hol vetted ezt a ritka ezüst pénzt ? — E napokban volt az évzáró vizsgánk, ott kaptam egy öreg bácsitól jutalmul. — Brávó ! S most ideadod ? — Igen, jobb helyre nem is adhatnám ! — Szép, igen szép ! Látszik, hogy derék magyar fiú vagy. Ezzzel felírtam nevét az adakozók névlajstromába, mire a fiú, mint egy győzelmes hadvezér, büszkén távozott. Néhány óra múlva azonban megint csak visszajött, de most már nem egyedül. Egy mankós öreg ur kisérte. — Bocsásson meg uram, hogy zavarom — szólt illő köszönés után az aggas­tyán — de egy felvilágosítást szeretnék kérni. — Parancsoljon. — Ez itt az unokám ! — mutatott a fiúra, ki szemeit lesütve, piruló arccal állott mellette. — Árva gyerek , az apja, ki olasz légionárius volt, már néhány éve meghalt. Én tartom, én nevelem. Vigyázok minden lépésére, mert azt akarom, hogy becsületes magyar ember váljék belőle. Hát csak azt szeretném megkérdezni, igaz-e, hogy a fiú egy ezüst húszast hozott ide? Rossz pajtások közé keveredett, s az a gyanúm, hogy ő velük semmizte el holmi haszontalans­ágokra. Pedig emlék, tegnap kapta az iskolában. — De bizony ideadta — válaszoltam megnyugtatólag. — Itt hever még az asztalomon, a­hová letettem. Az öreg a pénzre, majd a fiúra nézett. Aztán leh­ajolt hozzá, reszkető kezével magához vonta s csókot lehelt homlokára. Hr

Next