Budapesti Hiradó, 1845. július-december (207-310. szám)

1845-10-19 / 270. szám

hogy kitűnjék: mikép kezeltetik nálunk most némellyek által a bírálat! Mi minden levelünket párban, a kapottakat pedig eredetiben híven őrizzük meg, ’s igy azok is előttünk fek­szenek, miket­­. Vahot Imre úrtól, a „Pesti Divatlap”” szer­kesztőjétől kapni szerencsénk vala. Lehetőségig rövidek le­szünk. Y. I. az életirásunkat maga irá meg ’s lapjában ki is adá, és a magasztalás minden csillagait ránk ragasztá. Fü­­zetenkint megjelenő munkáinkat legválogatottabb dicséretek­kel halmozta el. Midőn azonban lapja számára , a nekünk nem tetsző formátum miatt, írni megszűntünk, i.é. martzius­­ban többi közt ezt irá hozzánk : „Tisztelt barátom ! Úgy lát­szik, hogy köztünk ismét némi feszültség kezd uralkodni . Nagyon sok jeles iró tollából eredt jó munkával birok, melly csak a jövő évnegyedben fog közöltenn­. Mind a mel­lett is sajnálnám, sőt lapom tartalmasságára nézve veszteségnek tartanám, ha én bármilly ok miatt meg­szűnnék dolgozótársam lenni. — Én a szerint fognám önt ho­norálni, a­m­int kívánja, habár czikkeit nem sokára a P. Divatlapbani megjelenés után ismét ki akarná nyomatni. Én jobbnak tartom azt, ha mi barátságban, mint ellen­kezésben élünk , ’s remény­em, hogy ön nem vetendi meg e fölhívásomat.“ Én erre, megváltozandván a P. D. formá­tuma, igérem, hogy ismét írni fogok, ’s Y. I. azonnal jelenté, hogy „ismét szerencsés volt engem lapjának megnyerhet­ni.“ Bekövetkezett azonban a tudva levő botrányos titkos hang fölküldése a Divatlapban Széchenyieknek , mit én e helyen megróttam. Erre már minden czimezés nélkül igy irt hozzám V. I. úr: „Ön mégis csak rosz­indulattal viseltetik irántam, mert habár a titkos hang közrebocsátása által nagy hibát követtem is el, öntől, kit minden módon kitün­tetni igyekeztem, és kinek ellenkező bánásmód­dal sokat árthattam volna, valóban több kíméletet érdemlek.­­ Jogosan kérhetek öntől méltányos elégtételt ,és ha ezt ön teljesíti, ismét megférhetünk egy kalap alatt, sőt ismét jó indulattal fogok ön iránt viseltet­ni. Ellenkező esetben háromszorosan fizetendem vissza a kölcsönt, mert ha épen személyes gúnyolódásra kerül a dolog, akkor ön irányában nagyon könnyű lesz diadalt aratnom. Azért hát másodízben ajánlom a békekötést, mert ha egyszer kiüt­köztünk a háború, bizony csúnyául ta­lálna végződni.“ Én többé nem írtam V. I úr lapjába, ’s rö­vid idő múlva már ócsárlást közlött a „Magyar titkok“ 12dik füzetének megjelenésekor az egész munkáról, mellynek ti­zenegy füzetét egekig magasztaló. Most pedig múlt csü­törtöki számában mindent elmond vagy elmondat ellenem, mit szenvedélyessége jónak látott. Íme, tisztelt olvasóim, ez azon forrás, mellyből a P. D. gáncsai ellenem özönlenek; úgy hi­szem, ez annyira meghatározza értéküket, hogy rájuk csön­des megvetésnél egyéb válaszom soha nem lehet; kivévén azt, mit V. I. urnak már fönebbi fenyegető levelére pár hó­nap előtt megírtam, hogy én minden piszkolódására egy egy uj munkával fogok válaszolni, ’s majd elválik azután, hogy mellyikünk nyerendi meg inkább a közönség nagybecsű ke­gyét ! — _ _________ mzeti szinb­rit. Az igazgatóság által i. e. február 17étöl egy a magyar életből vett tárgyú népies, de aljasságoktól ment színműre, kihirdetett öt­ven arany pályadíj, ’s előadási részilletőségre beküldött ’s folyó évi sept. cikáról névszerint közzé tett 14 pályaszinmű bírálata, az il­lető választmány által bevégeztetvén, az eredményről következők­ben értesittetik a t. ez. közönség, u. m.: Habár a pályázásra bo­csátott 14 színmű némellyike, egy vagy más tekintetben , némi csekély figyelmet gerjeszteni bizt is, legnagyobb rész azon­ban minden bírálaton alul lévén, kettőben öszpontosult különösen a választmány figyelme, mellyek, ha a bírálók várakozásához ké­pest, művészeti szempontból véve, teljesen kielégítőknek nem ta­láltattak is, némi tekintetből előadást, ’s ennél fogva a pályahir­detés értelmében jutalmat is igényelhetőknek tekintettek. — E két színmű tehát, névszerint: Azik számú: „A két gyám/* népszínmű 4 felvonásbani. Jelige : Linea recta est brevissima ; és azik számú: „A­z obsitos“ népies színmű dalokkal 4 sza­kaszban. Jelige : :Katona vagyok én , kiszolgált katona . — Csak káplár sem voltam, mindig közkatona,4 Petőfi. Utóbbi vizsgálat végett, ülésben élőszóval fölolvastatván , a bíráló választmány, noha a „Két gyám“ czimü népszínműnek életből vett néhány jól­sikerült képei, találó satyrája , élénk beszédfolyama ,­­s komikai színezete által örömmel győződött is meg szerzője némi hivatásá­ról , de jelen művének a jutalomhirdetéssel egyenes ellentétben álló többrendbeli szó és cselekvénybe szőtt durvaságai, követke­zetlen jellemzései, továbbá felelte hiányos színi szerkezete miatt, azt nemcsak jutalomra , de jelen alakjában előadásra sem vélte föl­tétlenül ajánlhatónak ’s igy fölötte az elsőbbséget általános szótöbbséggel: „Az obsitos“ czimünek adván, ennek, mint amannál jóval tisztább, ’s jelen közéletünkből vett élénk szí­nezetű képei, — következetes és okszerű jellemfestései, — to­vábbá — némi gyarlóságai mellett is — több színi hatást ígérő szerkezeténél fogva előadásra méltónak, az 50 arany pályadíjt és előadásbeli részilletőségeket is oda ítélte. — Ezután fölbontatván a pályanyertes mű jeligés levele, kitűnt, hogy szerzője: Kovács P­ál Győrött. — A többi 13 színmű jeligés levelei felbontatlanul elégettetvén , magok a müvek, a jutalomhirdetésben nyilvánított szabály szerint, a nemzeti színház könyvtárába letétettek. A pálya- Dyenes szerző pedig müve eredménye ’s a jutalom átvétele iránt hivatalosan értesíttetett. — Költ Pesten, October 14én 1845. — A választmány megbízásából Fáncsy Lajos, a nemz. színház is81?- ügyvivője, s e választmány egyik tagja, ’s jegyzője. Az állatkínzás elleni egyesület f. hó 2 -én azaz szerdán délutáni 4 órakor a kir. magyar természettu** dományi társulat — a semináriumi templom átellenében levő 314. szám alatti Palikutsevny-házban létező szállása teremében nagy gyűlést tartana, mellyre minden tagtárs és ügybarát hivatalos. — Pesten, odob. 16án 1845. Wargha István, ideig­lenes jegyző. AUSZTRIA. CAz irók emlékirata. Folytatás.) 1) Censuratörvény kibocsátása. Az 181­0iki sept. lőket utasítást törvény­­nyé emelni, annak előleges, alak és tartalom szerinti átvizs­gálása nélkül, annál kevésbbé felelne meg a szükségnek, mivel szövege nem mindenütt hibátlan és szabatos, részből avult is, ’s ezenfelül különféle határozatok, p. o. az után­nyomás iránti, foglaltatnak benne, mellyek az irodalom és könyvkereskedés azótai törvényesen elrendezett viszonyaihoz nem illenek. Mindamellett törvényhozási munkálat alapjául mégis szolgálhatna, ’s átalán megjegyzendőnek véljük, hogy enyhe szellemét, jelesen többször említett Sdik­ászát meg­­szorítni nem kellene, hanem annak 1845ben még humánu­sabb értelmet adni, mi a mostani mély és komoly műveltségre és az állapotok valódi javítására irányult korviszonyoknál fogva minden veszély nélkül történhetnék, és a birodalom va­lódi hasznára válandik. Egészben véve, a censurai tilalmak­nak, mellyek jelenleg szabályt képeznek, csak kivételeknek kellene lenni, és annak, mi a nyomtatási tilalom alá esik, élesen és pontosan meghatározva kimondatnia, nem pedig általános kifejezésekben, mellyekkel minden tilalom igazol­tathatnék. Különösen, úgy kellene a törvénynek szerkesztve lenni, hogy a censor többé ne tilthatná el olly munka nyom­tatását, melly külföldön nyomatván, később árultathatnék és olvastathatnék. Név szerint egy balértést kell megemlit­­nünk, azt t. i., hogy a többi német lapoknak, nevezetesen az Alig. orgnak, a honi állapotokról egynél több olly tudó­sítást engedtetik hozni, mellyek nyomtatása ausztriai hírlap­tól megtagadtatnék, holott ez legtermészetesb raktárát ké­pezi a honi érdekeknek. Ha az utasítás 8. §sza törvényes ér­vényre emeltetnék, magától múlnék el azon visszásság, hogy az ausztriai alattvaló legelőbb külföldi hírlapokból meríthet tudomást hazája irodalmi, sociális és más ügyeiről. Tetemes könnyítést szülne az is, ha iratait olly német szövetségi stá­tusokban is, hol különben is már létezik Centura, a nélkül, hogy ausztriai censura alá bocsátná, nyomatni szabad lenne. E rendszabály megfelelne azon barátságos viszonynak, melly az ausztriai kormányt a többi német szövetségi státusokkal összeköti, mellyekről szinte fel nem tehető, hogy censurá- fok olly könyv nyomtatását megengedné, melly az ausztriai kormány ellen valami ellenségest és gyűlöletest tartalmazna. Illy engedménynyel egyszersmind elnému­latnának azok is, kik az ausztriai kormányt helytelenül azzal vádolják, hogy a belföldi és más német írók közt a gondolatközlekedést egy­­átalán gátolni akarja; másrészt pedig a német közönségben is nagyobb bizalom gerjesztetnék a jelenleg gyakran méltat­lanságot szenvedő irodalmunk szüleményei iránt, és az aztán a belföldön megjelenő munkák iránt is melegebb részvétet mutatna. Az ausztriai iró azonban, kinek könyve valamelly német szövetségi státusban megjelennék, ha e kedvezmény­ben részesülni kíván, magát a könyv czimén megnevezni lenne köteles. A kellőleg szerkesztett censuratörvénynek, melly az irók jogait és kötelességeit kimutatná, nyilvános kihirdetése, mint más törvénynél, magától következik. Az alulírottak, a tu­domány szempontjára állva, még ezeket vélik megjegyzen­dőknek. A jog, gondolatait közölhetni, az ember veleszületett jogához tartozik, mellynek a polgári törvénykönyv 17dik­uszábani elismerésével az ausztriai törvényhozás, közönséges ítélet szerint, egyik legpompásabb és­­állandóbb emléket emelt magának. Vajha a törvény e tartalomdús tétele az em­ber minden jogainak legnemesebbjére, a szabad gondolatköz­lési, istentől származott jogára nézve is teljes végrehajtásba menne ! Vajha fontolóra vétetnék, hogy az író, ki talán több évi fáradságos munka által teremtett tetemes művet, melly tán a tudomány országát széleszti, anélkül, hogy mások jogán csorbát ejtene, e mű eltiltása által nemcsak mun­kája szellemi gyümölcseitől és a szerzői becsülettől fosz­­tatik meg, hanem tőle fáradozásainak anyagi jutalma is, költségeinek, áldozatainak megtérítése is elvonatik, mellynek szerzésében a legutolsó napszámos is ótalmazva! Mert a szellemi munkásságnak, mennyiből kifelé hat, anyagi oldala is van, ’s mint irodalmi vagyon a statustól ugyanazon óral­mat igényelheti, mint bármilly más vagyon. A jeles és egye­­neslelkű író, ki a tudomány, művészet és emberi műveltség számára működik és magát legnemesebb iparkodásában a status által gyámolíttatni látja, bizonyára semmi okot nem találand arra, hogy írásaiban ugyan a status java ellen föl­lépjen ; ellenkezőleg, a hazugság és csalás országa ellen, az igazság és jogé mellett a szellem fényes fegyvereivel vívand; de nem is legyezend és hizelkedendik, hol valóságos hibákat, miktől egy emberi mű sem ment, vesz észre; a gyarlóságok és csalódásokat erkölcsös komolysággal tárgyalandja, ’s épen e tárgyalás által nyujtand módot, vagy legalább alkalmat azoknak legyőzésére és orvoslására. Hasonló nézetektől le­hetett á hatva az ausztriai nagy törvényhozó is, midőn cen­­surarendeletébe imez egyszerű, de nevezetes szavakat fölve­vő , mellyek több mint félszázad után is földerítve és báto­rítva hangzanak a jelenbe: „Bírálatok, hacsak nem gyalázó iratok, illessenek bárkit, a fejedelemtől a legalsóbbig, ki­vált ha a szerző nevét kiteszi ’s ezáltal a dolog igazlétérel kezeskedik, el ne tiltassanak, minden igazságszeretőnek örö­mére szolgálván, ha ahoz illy után is juthat.“ (Tége köv.) Nézetünket egy szóba foglaljuk : Abd-el-Kadernak véget kell vetni, fel kell őt keresni, akárhol legyen. Hadi erőnk kétsé­gen kivül elegendő volna a részletes pártütéseket Oránban elfojtani. A kormány nem szaporítná újabb 12 ezerrel a már­is 80 ezernyi afrikai hadsereget, hacsak néhány lázongó ara­bot akarna megbüntetni. Abd-el-Kader lelke minden új párt­ütésnek,­­ a megdöntendő akadály, ha Algériának békét sze­rezni akarunk. A bátor és ügyes főnököt uradalmunk határai közöl kiszorítottuk és­­ Marokkóba vonult, és ez ország egyik részében, melly tartományunkkal határos, ütötte fel táborát, foglalt állandó helyet; innen leskelődik mozgalmainkra, min­dig készen ránk rohanni, ha erre jó alkalom nyílik, a kato­náinkat megfojtani. Akár győz akár veszt, gyűl­­és menhe­­lye ott van , hol hatalmunk előtt bizton érzi magát. Ott kell tehát ráütnünk és befolyásának bűbáját egy csapással meg­­semmiznünk. Európai háborúkban a hatalmak az ellenség fő­városát igyekszenek bevenni. Abd-el-Kader fővárosa ott van, hol sátorait felüti, hol lovai, hol némberei vannak. Igaz, Marokko független ország. Abderrhaman zultán az islyi és magadori kemény leczkék után legjobb indulatot táplál irán­tunk. Nem is lehet e pillanatban Marokko elleni hadizenésről szó. Azonban a nemzetjog legegyszerűbb fogalmai szerint Marokkó függetlensége olly kevéssé képes az ellenünki foly­tonos hadakozást bizonyos sértetlenséggel födözni, mint a béke, melly köztünk és ez ország közt fenáll. Jogunk van az emirt üldözni, őt megtámadni, elfogni, Ma­rokkóban. A nemzetjog átalános elvein kívül különö­sen még azon különös jog is részünkön van, melly az Abderrhamannal kötött legújabb szerződésből következik. E szerződés egyik világos pontja által Abderrhaman kötelez­­tetik, Abd-el-Kadert birodalma belsejében tartoztatni, vagy pedig őt birodalmából kiűzni. A szerződés e pontja nem tel­­jesíttetett. Ezzel nem vádoljuk Abderrhaman jó szándékát; Abd­el Kader neki még veszedelmesb ellensége mint nekünk. Itt azonban nem az a kérdés, kir-e Abderrhaman erre ele­gendő hatalommal; a tény megmarad, hogy az említett pont egy év alatt a szerződés megkötése után nem teljesíttetett, és Abd-el-Kader sem vissza nem tartóztatott, sem pedig ki nem hajtatott, sőt határunkoni jelenlétét 400 franczia levagdalá­­sával tanussta. Itt az idő, jogunkkal élni, és a szerződést foganatosítni. Mi nem akarunk háborút Marokkóval, de Abd­­el Kádert üldözendjük Marokkó belsejében is. Ez, úgy hisz, szűk, egyedüli észszerű értelme a kormány lépésének. A 12 ezer embernyi csapat, melly Afrikába vitetik,nem tekintendő afrikai hadseregünk segélyének, hanem új hadseregnek, mellynek feladata, ha szükséges, Marokkóba nyomulni és ottan Abd-el-Kadert mindaddig üldözni, mig öt elérendi és megsemmitendi. E kép gyalázatos tőrbe csalt katonáink vére megboszulva és franczia Afrika megóva leend azon örök iz­gatás ellen, melly a civilisatiot megalapitni nem engedi. — A Courrier Franç­ais igy ír: Tehát 100,000 próbált katona még nem elegendő Algériában a békét fentartani; az előbbi áldozatokat újabbakkal kell megtoldanunk; szép és vitéz afrikai hadunk nyolcz ezreddel szaporítandó. Ennyire vitt bennünket a Marokkovali szerencsétlen szerződés. Köze­pette ama szomorú tudósításoknak, mellyek Oran tartomány­ból érkeznek, tartózkodunk minden ingerlő polémiától. El­várjuk a napot, melly, remélljük, nincs messzi, mellyen katonáink győzelmei megengedendik. Guizot urat diplomatiai gyávaságaiért és mind azon vérért, mellybe már Francziaor­­szágnak kerültek, számon fognunk. — A Constitution­­ne 1: A tangeri és latin-maghaniai szerződések, mikép azt a J. d. Débats az algíri véres catastropha elbeszélése után állítja, jó szerződések. Igen is jók azok, de csak ellensége­inknek. E szerződések szülték a ránk szakadt szerencsétlen­séget, ezek adtak Abd-el-Kadernak újabb hatalmat. Az emír katonáink négyszáz felét a marokkói határon , sőt Algéria közepén mutogatandja diadaljelekként a tőlünk elszedett zász­lókkal együtt, és bebizonyítandja a törzseknek, hogy még korán sincs megsemmitve, mint mi mondjuk, az arabok és kabulok vakbuzgóságát felizgatandja, és azt mondandja ne­kik: szerződések csak üres szavak, és csak gyengeségünk jelei. Az Isly-csata után a marokkóiak meg voltak ijedve, az algíri törzsek nyugodtan viselték magukat, tartottak győztes fegyvereinktől; a hivatalos jelentésekben az híreszteltetett, hogy Abd-el-Kadert emberei elhagyták, személyes megjele­nésének minden bűbája elveszett, és habozva, mellyik párt­hoz szegődjék, a csatamező közelében tanyázott. Akkor kato­náink és vezéreik vágyva vágytak az emírt üldözhetni; a marokkói zultán kedvünkre mindent megtett volna. Algéria kormányzója tervet küldött volt Parisba Abd-el-Kader elleni hadjárásra. Kormányunk Anglia szavára rögtön megdöbbent, mert Londonban a Pritchard-féle adót kellett lefizetnie. És a­helyett, hogy a marokkói legyőzött seregeket Abd-el-Kader ellen egyesítette, és Algéria nyugalmát győzelmünk haszná­lása által megerősítette volna, megelégedék üres szavak ig­­tatásával egy szerződésbe. Az emírt legyőzhettük volna, a kormány jobbnak tartá, öt papiroson törvényen kivül helyez­ni ; a hely­színen két hadsereg közé szoríthattuk volna, és e helyett a jövendőre alku köttetett, melly ma végrehajthatlan­­nak mondatik. A tangeri szerződés czélja csak a kamara meg­csalása volt. Abd-el-Kader, szabadon mozoghatván azóta több ízben átlépte a határt, hadi erőt szerkezett magának, a szerződés gúny tárgya lett az araboknál, jól átlátták, hogy a cselekvéstől egy vetélkedő hatalom által tiltottunk el. Már most ama megvetett és­­szegett szerződésből csak azon le­alázó kötelezettség marad hátra, mellyre Francziaország magát barbárokkal szemközt kötelező , hogy t. i. kegyetlenek ne legyünk a győzelem után. Abd-el-Kader most erősebb mint az Isly-csata elött volt A szerződés csak azt bizonyitá be egész Afrika előtt, hogy midőn katonáink vitézek, kormá­nyunk gyenge és gyáva. — Hasonló módon zsákmányolják ki a többi ellenzéki lapok is a történetet az oct. 29 ikei cabinet ellen. Guizot úr feladata most kettős bajjal jár, mindenek előtt ilíiFÖLD: FRANCZIAORSZÁG. A kir. parancsot, miszerint Oran­­ba 12 ezer ember szállíttatik, a lapok különféleképen ma­gyarázzák. A J. d. Debats így szól: Válaszul szolgáljon ez a közönség azon hangos kívánságára, hogy a hűtlenség, melly­nek Algériában katonáink áldozatai lettek, gyorsan és példá­san megfenyíttessék, 8 ezred, összesen 12 ezer ember hala­dék nélkül Oranba vitetik. Bugeaud parancsot kapott tüszint­e visszamenni állomására. Mi rendeltetése e seregeknek ? 261

Next