Budapesti Hiradó, 1846. január-június (311-412. szám)
1846-05-08 / 383. szám
Péntek 383. Május 8. 1846, HÍRADÓ H 1& f f z e 1 h 6 ttl fcífy Ur i rtMAfhaWtaa, hatvani at» izem alatt önrszint, és minden királyi p©8t* hivatalitál. — AbsusxtrIii birodalomba 8 külföldre mpnen^J példányokat csak akár«ftáraári postahivataliékrot».ld.rMMkmeg. Ezen lapok minden héten négyszer, u. m. kedden, csütörtökön, pént. és valam.jelennek meg. Előfizetési ár félévre Budapesten házhoz-hordással 5 ft., borítékban 6 ft., postán borítékban 6 ft. ez. p. A hirdetmények minden apróbetűs hasábsoráért 5 (öt) ez. kr. fizettetik. TARTALOM: Magyarország és Erdély. Kinevezések Adakozások a kassai tízkárvallott szegények részére. — Legyünk őszinték II. Egy jó jelzálog-rendszer hazánkbani életbe-léptetésének akadályai és ezen akadályok elmozditásának módja (folytatás.) Felszólítás a kir. magy. természettudományi társulat tagjaihoz ’s általában minden magyar és erdélyországi természetvizsgálóhoz. Igazítás. Megyék. Tisztválasztó—Közgyülés Pozsonyban. Ausztria. Külföld. Nagybritannia. Francziaország. Spanyolország. Olaszország. Belgium. Németalföld. Afrika. Hivatalos és magánhirdetések. Loteriákban húzott számok. Nemzeti szinházi játékrend. Gabonaár. Status, apirok és részvények árkelete. Dunavizállás. IRODALOM és TUDOMÁNY. Színpadi irodalom ,Kalmár és tengerész, ered. drama 4 felv. Irta Gzakó Zsigmond. 1845. IilAGYArlimNZÁG és ENDÉSI. A budai kamrai gazdasági szakosztályban az igazgatósági állomásra Klein Ferencz magy. kir. uiv. kamrai kiadó-hivatali írnok, ugyanezen hivatalnál pedig ellenőrzé Árvay József jablonkai harminczados alkalmaztató t. parihetich József szántai plébánia administratora ugyan itt plébánossá lön érdemesítve. A kassai tüzkárvallott szegények részére legújabban szerkesztő-hivatalunkhoz beküldött herczeg Batthyány Fülöp ö kegyelmessége 50 pengő forintot; Graefl Sándor 50 krt. melly öszvesen 50 ft 50 kr pp. bemegyünk őszinték. 11) ’S ugyan minek kell hát történni, hogy a jövő országgyűlésen, különbözőleg az 1841/4ikitől, üdvös eredményeknek ’s lényeges reformi előlépéseknek örvendhessünk ? Ezen kérdés felett tűnődtünk múlt czikkünk alkalmával, ’s mert ebben látjuk a létező vitályokat sarkallani, e felől akarunk elmélkedni ma is. Csekély nézetünk szerint e végből soknak és különfélének kell történni. És mindenekelőtt a reformi politikának győzni kell az újhuzási politika felett. Újhuzási politikának azt nevezzük, melly a nemzet morális erejét a kormány elleni fellépések keserűségében és kíméletlenségében, a közte és nemzet között fenálló viszonyok feszültségében keresve, a múlt időkből leszármazott hagyománykép jött által ránk ’s a körül forog , kancsal szemmel tekinteni mindenre, mi felülről jó; minden kormányi lépésben alkotmányrontási szándékot gyanítani; minden egyes, többnyire apró félreértés vagy panasz miatt közveszélytől rettegni és azt hinni, hogy nincs más dolga ezen, a 19dik században ennyire elmaradott nemzetnek, mint örökké és főleg rendezetlen és zavart közigazgatási, törvénykezői állapotából, aztán meg homályos vagy elavult törvényeiből és a pártviszályokból természetesen fölmerülő, gyakran képzeleti gravamenek többnyire csak palliatív orvoslásával bíbelődni, ahelyett, hogy magát az állapot összegét rendezvén és alakítván okos fokozatokon át, ekép a gravamenek gyökerét metszené el. Ellenben a reformi politika ez utóbbi szükség megértése által vezetteti magát; nem néz el semmi törvénysértést, és nincs ugyan sem a kormány, sem önmaga iránt határtalan bizalommal, hanem az előbbivel annyiban áll mégis közös hasison, amennyiben nem keresi az alkalmakat vele házsártoskodhatni, hanem inkább azt kutatja, mikép értesülhessen vele ; nem sérti lényeges érdekeit, nem dobálja azt, rendszerint önmagukra a dobálókra visszahulló sárral, és benne az alkotmány és nemzetiség iránti jó szándékot föltéve, a nemzet erkölcsi erejét nem a kormánynyal erőtetett és megörökíttetni szándékolt viszálykodásban, hanem egy vele létrejöhető és kölcsönös jogtiszteleten és méltánylaton feneklő állandó frigy előmozdításában keresi. Győzni kell másodszor a gyakorlati politikának az utopialis politika felett. Mi azt nevezzük gyakorlatinak, melly szem elől azt, mikép összesen 8—9 millió tót, német, horvát, oláh, rácz ’sat. mellett, mindössze (Erdélylyel együtt) alig 5/1 millió magyarok, ’s erkölcsileg meg anyagilag egyképen szegény, eddig jobbára földművelésből élő ország vagyunk, nem tévesztve; soha azt sem felejti, hogy Európában és aristocratiai vegyületű monarchiában élünk, egyszersmind pedig az ausztriai birodalommal egy stítuskapcsolatban, vele közös uralkodóház által kormányoztatunk. Utopiális politikának ellenben azt híjuk, melly olly hangulaton szeret beszélni és olly irányban cselekedni, mintha mindezek egészen máskép volnának, ’s fenhéjázásra vagy elbizakodásra legkisebb okunk volna. Győzni kell továbbá az O’Connell-féle fokozatossági politikának az ugrási politika felett. Az előbbi alapokat szeret lerakni és azokra építeni egymás után. És ennélfogva minden, habár csak részletes haladást, melly útjában nem áll a jövendőnek, elfogad ’s hasznára fordítja. Ellenben a másik ezt a táblabirák országát egyszerre a Rosteck „Vernunftsrecht“je szerint kívánná reformálni. Győzni kell végre a tetthazafiság politikájának a szájhazafisági politika felett. Ez utóbbi abban keresi a dicsőséget, hogy legyen minél több terv és taps bizonyos oldalról, habár tudja is, hogy nem lehet semmi a tervekből, csak aztán meghiúsulásuk okát másra kenhesse. Ellenben az előbbi azt nézi, hogy minél több legyen az eredmény, habár kevesebb is a taps, és épen semmi ok sem marad is a recriminalióra. Mindezeknek győzni kell, ha üdvös eredményeknek és reformi előlépéseknek akarunk örvendeni. Ámde mikép fognak mindezek győzni? úgy bizonyosan nem, ha ismét tiétek talál lenni a többség. Mert hiszen mi lesz 1847ben az ellenzék? Az ellenzéki ellenzék lesz 1847ben is, és ugyanaz, ami 184yben volt, mihelyt többsége leend. Már pedig, mint tudjuk, az 1847 s/enkinek nem kellett sem a reformi, sem a gyakorlati,sem a fokozatossági politika; vagy legalább, ha kellett volna is elméletileg, de tetileg formulázni nem tudta, hanem örömét az újhúzási, utopiális és ugrási politika vegyületében kerésse, é s nem ugyan a haza, de ő maga meg is találta. Ott a napló, szól helyettünk. Ámde máskép volnának mindezek, ha magát kisebbségben találná, és igy elbizakodni nem volna oka és módja. Vágyait ekkor tuszint a gyakorlatilag kivihetőkig hangolná le, ’s ezek alapján fokonkint tovább haladva, a még most csak elméletileg lehetőkhez jutna annak idejében el. Ekkor azon szerepet vihetné, mellyet most a whigek visznek Angliában, mióta a conservativeké a többség. Támasz volna a haladási téren ’s előrenyomó; ellenben gát, akadály ’s mérséklő, ha reactionális politika találna napirendre jőni. És ez gyönyörű szerep és eredménydús. Mi ennél kevésbbé szépet vagy meddőt nem tudnánk az ellenzéknek kívánni, mert szépet érdemel, és e felett azt is tudjuk , hogy az így felfogott szerep második felének vitelére nem lesz alkalma. Érje be az elsővel! Hiszen a sok tulság, emésztetlen elméletiség és rendezetlen csatázás mellett, annyi benne mégis az észtehetség, a buzgalom és a jó akarat, mikép mondhatlan kár volna ezeket nélkülözni. De szóljunk itt, amint czikkünk czime és megrögzött szokásunk kívánják, egész őszinteséggel. Avagy hol van, kérdjük, nyoma a reformi, gyakorlati, vagy fokozatossági politikának mind azokban, miken múlt országgyűlésünkön az ellenzék lovagolt? Hol van mindezeknek nyoma azokban, miket az ellenzék sürgetett? Gyakorlati politika kifolyása volt-e azon ellenszenv, melly a városi kérdésben a kormányt hatályos ellenőrködés és a főfelügyelők, meg egy demagógiai veszélyek ellen biztosító census ellen nyilvánult? Gyakorlati politika eredménye volt-e azon ügyetlenség, melly a közpénztár alakításának ügyében , az utolsó pillanatban idézett fel a két tábla között szükségtelenül egy olly elvkérdést , mellyen előreláthatólag hajótörést kell szenvedni az egésznek? Fokozatossági politika volt-e,a büntető törvénykezés létező hiányai között, és ezen egész ügy javítást követelő árvasága mellett, most, midőn még az eszmét is csak igen kevesen értik, az előzmények pedig hozzá még jelen épen nincsenek, esküttszéket Cluryt) követelni? Fokozatossági politika volt-e,ugyan e kérdésben megelőző tapasztalások is pénz hiányában , egyszerre egy egész rakás drága magánrendszerű börtönt kívánni? Gyakorlati politikából folyt-e azon szerencsétlen terv , mellyet az ellenzék a megyei kihágásokról készíttetett? Vagy ama másik, mellynek segélyével a kereskedési politika ’s védvám mezején, a létező körülményeknek minden előrebocsátott megvizsgálása nélkül, merő önkényre és elméletre, meg idegen példák utánzására alapuló szándékkal, kívánt volt hihetetlen könnyelműségű experimentumokat tenni? Gyakorlati politika tanúsága volt-e, azon megbocsáthatlan taktika, mellyel a hitelintézetet , mikor már kezében volt, és a létező különbségi pontokat kiegyenlíteni olly könnyű lett volna, megbuktatta? Nem a minden kigondolhatók között legroszabb újhúzási politika kifolyása volt-e azon elhíresült diffidentiae volum és a védegylet melletti üres vociferatióból álló határozat, melylyek meghozását, mert senki sem bízta az ellenzékre és senki sem várta tőle, tehát azzal senki sem is gondolt ? Ugyan mi egyebek valának mindezek mint tulságok? ’S vajjon elkövettettek volna-é mindezek, ha túlsúlyát nem érzi az ellenzék? ’S ha el nem követtetnek, nem lett volna-é sokkal jutalmazóbb az aratás, melly, igazat szólva, a magot sem igen adta vissza? Mi igen jól tudjuk, mire van főleg, több egyebek között, az ellenzéknek szüksége , hogy a reform gyakorlati kezelését megtanulja. Csekélység az egész és mindössze is mérséklet a neve. Azonban ezt legjobban tapasztalásból és gyakorlatból tanulhatni meg, ha t. i. olyannal van dolgunk, ki erősebb nálunknál. Ekkor a kénytelenségből erényt csinál az ember és a tanulás eredménye bizonyos. Hogy az ellenzékből a reform terén kitűnőleg és maradandólag hasznos párt lehessen, legfőkép arra van szüksége, hogy minoritásra olvadjon. Mit ez után tanulhat, azt többségben maradva sohasem fogja megtanulni. ’S adná Isten, hogy csalatkoznánk azon hiedelmünkben, hogy az 1847iki ellenzék, ha többsége talál lenni, csak az leend, a mi 1843/4 ben volt! Azonban nem csalatkozunk, mint azt szomorúan látnunk kell. Ott vannak a zalai, pesti és egyéb illyforma körlevelek, ott a múlt diéta óta követelt eljárás, bizonyságul, mikép a régi szerencsétlen befolyások alól nem tudta magát emancipálni az ellenzék, és ma is minden harmadik lépése nem egyéb, mint népszerűség utáni kapkodás, örökös transactio a legéretlenebb eszmékkel — tanúságul, mikép ma sem ismer más hangszert, mint azt a régi gravaminalis tárogatót, melly mellett sóhaj és fohász fog elég számmal felszállni az ég felé, de reform nem Irodalom és Tudomány. SZÍNPADI IRODALOM. E két szó „színpadi irodalom“, úgy hiszszük eléggé kifejezi a szempontot, mellyből ezúttal kiindulunk. Színművekről akarunk ugyanis szólni, de nem pusztán irodalmiig, hanem tekintettel a színpadra, az előadatásra; ’s viszont, színpadon megfordult de már az irodalom mezején is megjelent művekről, tehát nem csupán is kizárólagosan a darabok színi halását, színre alkalmaztatását, hanem azon igényt is szem előtt tartva, mellyel irányukban az irodalom tehet. Önként kitetszik ezekből, hogy nézetünk , véleményük némellyekben talán eltérő leend a szokott ítéletektől , némi tekintetben pedig talán épen egyeztetendi egyikét vagy másikát a pusztán színpadi vagy pusztán irodalmi becs szerint mérlegező véleményeknek. Kitetszik továbbá az is, hogy a mondottaknál fogva — kerülve az egyoldalúságot — bírálatunk vagy ismertetésünk egy részről engedékenyebb, más részről — több oldalú követelések mértékáhez szabva a művet — szigorúbb teend. Ezeket csak azért kívántuk előleg megérinteni, nehogy min magunkkal ellenkezni látszassunk , mikor illy alapokon mondandjuk el véleményünket. Gyarlóságunknál fogva hibázhatunk ugyan , de szándékunkat vádtól mentnek látni óhajtjuk. Ezen rövid bevezetés után van szerencsénk ezúttal két művet bemutatni a magyar újabb színpadi irodalom térerői; az egyik komoly, a másik vidor muza szülötte. ’S midőn ezt teszszük,talán lesz alkalmunk berekesztésül pár szót elmondani a szirtpadi költészet e két külön neméről. 1) „Kalmár és tengerész. Eredeti dráma 4 felvonásban. Irta Czakó Zsigmond. Pesten , nyomatott Trattner Károlyi betűivel. 8réti 105 lap. Ara 1 forint pengő.“ Midőn e darab először adatott a nemzeti színpadon november 18 án 1844ben, rendkívüli benyomást szült, ’s nem tagadhatni, hogy a tetszést, mellyel aratott, nagy részben meg is érdemlette , sőt hogy a tartós tetszés — mert e művet még most is kedvesen látjuk adatni sem alap nélküli. Azonban ezzel nem azt akartuk mondani, hogy e mű színpadi tetszésének egész alapját saját magában hordozza ; sőt el kell ismerni, hogy e tetszést, vagyis a hatást nagy részben az előadás, a szereplők ügyes játéka eszközli. — Ezen állításunk bővebb kifejtésére szükséges e mű alaptartalmát kissé elemezni. ’S itt aligha ollyat nem mondunk , mi sokak előtt tán furcsának is fog látszani, ’s ez nem egyéb , mint az, hogy mi e művet az úgynevezett sors-, vagy végzetdramák (Schicksalsdrama) közé sorozzuk. ’S íme itt rejlik , véleményünk szerint a fő ok, miért nem gyakorol e darab olvasva , midőn t. i. a színpadi játék élénksége mellőzve van , olly befolyást a fontoló gondolkozóra, mint játszatása által, midőn minden segédszerek az érzékek meglátására munkálkodnak. ’S pedig nemcsak azért, mivel a sors- drámák divata már lehunyt, hanem azon okból sem hat olly elragadólag jelen mik, mivel épen a sorsbonyodalom nincs elég világosan kifejtve’s szem elé állítva egyfelől; másfelől pedig a sorseszme nincs azon költői, hogy úgy mondjam máguszi magassággal felruházva , melly képes volna , feledtetve az emberrel a való élet terét, az eszme szépsége ’s az irány magasztossága által az ideálok honába ragadni fel a szemlélőnek lelkét. Itt össze van forrasztva a valódi élet a képzeményi alappal, sőt mivel ez utóbbi nincs eléggé tisztán kiemelve, mondhatni, össze van tévesztve e kettő egymással. Szerző jelen művében gyakorlati életet akarván festeni személyeinek jellemei ’s a cselekvény lefolyása által, olly híven ’s kitünöleg felelt meg e feladatának , hogy élethűt ’s majd mindennapi alakjainak ’s eseményeinek kitüntetése mellett szinte feledé a háttérbe szorított sors-eszmére figyelmeztetni az olvasót vagy nézőt a költői irány magasztosságának kellő ellensúlyozása által, — sőt erre talán maga sem eszmélt mindig egész öntudati tisztasággal. Amit mondunk, e darabra vonatkozólag nem csak új, de talán bántónak is látszhatnék , ha egész komolysággal ki nem nyilatkoztatnék : mikép mi ezzel a darab valódi s gyakorlati érdemét legkevésbbé sem akarjuk csonkítani, hanem csupán az eszményi becs, a költői magasság mértékával egybehasonlítva, nem találjuk azt a drámai költészet szigorú követelésivel egyezőnek. Ha ama homályos oldaltekintet a sors játékára kimarad, sokkal tisztábban állana a költői ingadozással meg nem vesztegetett gyakorlati hatás ; ellenben, ha a műbe már beleszőtt sorselegyedés határozottabb körvonalakban emeltetik ki, sokszorta magasztosai'!' irányt nyerendett a költői tanulság. — Azonban nem elég ezeket csak megemlítni, hanem határozottan ki is kell jelölni, mit minél rövidebben szándékozunk teljesítni. Kelendi élete megmentésének amaz elbeszélése mindjárt az első jelenetben , mi egyéb akarna lenni, mint utalás a sorsra , és annak hathatós befolyására. Ö. i. elmondja Arthurnak, hogy évek előtt anyja sírjára térdelve mármár saját életét kioltandó vala , midőn egy női kar megakadályozá borzasztó merényét, súlyos erszényt és arczképét adá neki, ’s azon ígéretet követelé tőle , hogy keresendi az életet, de őt soha sem. Mi czélja volt amaz ismeretlen ’s többé soha nem látott nőnek Kelendi élte megmentésében? Egy emberéletet akart megtartani a világnak, nemde ! Ez igen szép , ’s olly tett, mellyet bármi nemeslelkü ember is végrehajtana. De miért ada pénzt a halálra készültnek? Talán azért, hogy a megmentettnek anyagi megélhetése tettleg is biztosítva legyen. Ez a megmentés szándékának gyakorlati megtestesítése. De miért adá arczképét ?egy ismeretlenné , ki soha ismertetni nem is akart ? Itt megszakad a gyakorlati célzások fonala, és kezdődik a sors titkos működése. Kelendinek azért kelle megmentetni egy nőtül, hogy ő viszont e nőnek fiát — de ezt is nem ismerve — mentse meg. De ezen háladatlan ’s aljaslelkü kalandor élte mentőjét családi nyugalmától ’s nőjétől gyilkolás által fosztja meg , ’s igy mindenesetre a legmélyebb utálatra teszi érdemessé nemcsak magát, hanem vérségét is Kelendi előtt. Azonban Arthur hugát Margitot, Kelendi öcscse Endre szereti, ’s végre nőül is veszi. Mikép eszközöltethetik az engesztelés jobban, mint azon bizonyosság által, hogy e gyilkosnak nemcsak nővére boldogítni akarja Kelendi testvérét, hanem hogy e két testvérnek, tehát a gyilkosnak is épen anyja volt az , ki egykoron megalapitá magának az idősb Kelendinek eddigi boldogságát. Sime ezen kifejtés felvilágosításai a ama nő arczképe, sőt ennek Arthurnál meglevő mása is mulhatlanul szükséges. ’S várjon nem sors bonyodalma-e ez? — Igen, de e sorsbonyodalom első vagyis kezdő szálai nem függnek össze szakadatlanul és szükségles a végszálakkal; nincs a sors működési összefüggése egy ágosan keresztül látható ’s rendithetlen drámái egészszé öntve, mert nincs kimutatva "s nem is következik magából a cselekvény folyamából, hogy csal. igy fejlődhetett s kelle fejlődni a sorsbonyodalomnak. Akár megmentette akár nem ama nő Kelendit, Az-