Budapesti Hiradó, 1846. január-június (311-412. szám)

1846-05-08 / 383. szám

Péntek 383. Május 8. 1846, HÍRADÓ H 1& f f z e 1 h 6 ttl fcífy Ur i rtMAfhaWtaa, hatvani at» izem alatt önrszint, és minden királyi p©8t* hivatalit­ál. — Ab­s­u­s­x­t­r­I­i­i birodalomba 8 külföldre mpnen^J példányokat csak a­k­á­r«f­táraári posta­­hivataliék­rot».ld­­.r­MMkmeg. Ezen lapok minden héten négyszer, u. m. kedden, csütör­tökön, pént. és valam.jelennek meg. Előfizetési ár félévre Buda­pesten házhoz-hordással 5 ft., borítékban 6 ft., postán bo­rítékban 6 ft. ez. p. A hirdetmé­nyek minden apróbetűs hasáb­­soráért 5 (öt) ez. kr. fizettetik. TARTALOM: Magyarország és Erdély. Kinevezések Adakozások a kassai t­ízkárvallott szegények részére. — Legyünk őszinték II. Egy jó jelzálog-rendszer hazánkbani életbe-léptetésének akadályai és ezen akadályok elmozditásának módja (foly­tatás.) Fel­szólítás a­ kir. magy. természettudományi társulat tagjai­hoz ’s általában m­inden magyar és erdélyországi természetvizsgálóhoz. Igazítás. Me­gyék. Ti­s­ztválasztó—Közgyülés Pozsonyban. A­u­sz­t­ri­a. Külföld. Nagybritannia. Francziaország. Spanyolország. Olaszország. Belgium. Németalföld. Afrika. Hivatalos és magánhirdetések. Loteriákban hú­zott számok. Nemzeti szinházi játékrend. Gabonaár. Status, apirok és részvények árkelete. Dunavizállás. IRODALOM és TUDOMÁNY. Színpadi irodalom­ ,Kal­már és tengerész­, ered. drama 4 felv. Irta G­zak­ó Zsigmond. 1845. IilAGYArlimNZÁG és EN­DÉS­I. A budai kamrai gazdasági szakosztályban az igazgatósági állo­másra Klein Ferencz magy. kir. uiv. kamrai kiadó-hivatali írnok, ugyanezen hivatalnál pedig ellenőrzé Á­r­v­a­y József jablonkai har­­minczados alkalmaztató­ t. p­a­r­i­h­e­t­i­c­h József szántai plébánia administratora ugyan itt plébánossá lön érdemesítve. A kassai tüzkárvallott szegények részére legújabban szerkesztő-hivatalunkhoz beküldött herczeg Batthyány Fülöp ö kegyelmessége 50 pengő forintot; Graefl Sándor 50 krt. melly öszvesen 50 ft 50 kr pp. bemegyünk őszinték. 11) ’S ugyan minek kell hát történni, hogy a jövő országgyűlésen, különbözőleg az 1841/4ikitől, üdvös eredményeknek ’s lényeges reformi elő­­lépéseknek örvendhessünk ? Ezen kérdés felett tűnődtünk múlt czikkünk alkalmával, ’s mert ebben látjuk a létező vi­­tályokat sarkallani, e felől akarunk elmélkedni ma is. Csekély nézetünk szerint e végből soknak és különfélé­nek kell történni. És mindenekelőtt a reformi politikának győzni kell az újhuzási politika felett. Újhuzási politikának azt nevezzük, melly a nemzet morális erejét a kormány el­leni fellépések keserűségében és kíméletlenségében, a közte és nemzet között fenálló viszonyok feszültségében keresve, a múlt időkből leszármazott hagyománykép jött által ránk ’s a körül forog , kancsal szemmel tekinteni mindenre, mi felül­ről jó; minden kormányi lépésben alkotmányrontási szán­dékot gyanítani; minden egyes, többnyire apró félreértés vagy panasz miatt közveszélytől rettegni és azt hinni, hogy nincs más dolga ezen, a 19dik században ennyire elmaradott nemzetnek, mint örökké és főleg rendezetlen és zavart köz­­igazgatási, törvénykező­i állapotából, aztán meg homályos vagy elavult törvényeiből és a pártviszályokból természete­sen fölmerülő, gyakran képzeleti gravamenek többnyire csak palliatív orvoslásával bíbelődni, ahelyett, hogy magát az állapot összegét rendezvén és alakítván okos fokozatokon át, ekép a gravamenek gyökerét metszené el. Ellenben a refor­mi politika ez utóbbi szükség megértése által vezetteti ma­gát; nem néz el semmi törvénysértést, és nincs ugyan sem a kormány, sem önmaga iránt határtalan bizalommal, hanem az előbbivel annyiban áll mégis közös hasison, a­mennyiben nem keresi az alkalmakat vele házsártoskodhatni, hanem inkább azt kutatja, mikép értesülhessen vele ; nem sérti lénye­ges érdekeit, nem dobálja azt, rendszerint önmagukra a dobá­­lókra visszahulló sárral, és benne az alkotmány és nemzetiség iránti jó szándékot föltéve, a nemzet erkölcsi erejét nem a kor­­mánynyal­ erőtetett és megörökíttetni szándékolt viszályko­dásban, hanem egy vele létrejöhető és kölcsönös jogtiszte­­leten és méltánylaton feneklő állandó frigy előmozdításában keresi. Győzni kell másodszor a gyakorlati politikának az uto­­pialis politika felett. M­i azt nevezzük gyakorlatinak, melly szem elől azt, mikép összesen 8—9 millió tót, német, hor­­vát, oláh, rácz ’sat. mellett, mindössze (Erdélylyel együtt) alig 5/1 millió magyarok, ’s erkölcsileg meg anyagilag egy­­képen szegény, eddig jobbára földművelésből élő ország va­gyunk, nem tévesztve; soha azt sem felejti, hogy Eu­rópában és aristocratiai vegyületű monarchiában élünk, egy­szersmind pedig az ausztriai birodalommal egy stítuskapcso­­latban, vele közös uralkodóház által kormányoztatunk. Uto­­piális politikának ellenben azt híjuk, melly olly hangulaton szeret beszélni és olly irányban cselekedni, mintha mind­ezek egészen máskép volnának, ’s fenhéjázásra vagy elbi­zakodásra legkisebb okunk volna. Győzni kell továbbá az O’Connell-féle fokozatossági po­litikának az ugrási politika felett. Az előbbi alapokat szeret lerakni és azokra építeni egymás után. És ennélfogva min­den, habár csak részletes haladást, melly útjában nem áll a jövendőnek, elfogad ’s hasznára fordítja. Ellenben a másik ezt a táblabirák országát egyszerre a Rosteck „Vernunfts­­recht“je szerint kívánná reformálni. Győzni kell végre a tetthazafiság politikájának a szájha­­zafisági politika felett. Ez utóbbi abban keresi a dicsőséget, hogy legyen minél több terv és taps bizonyos oldalról, ha­bár tudja is, hogy nem lehet semmi a tervekből, csak az­tán meghiúsulásuk okát másra kenhesse. Ellenben az előbbi azt nézi, hogy minél több legyen az eredmény, habár ke­vesebb is a taps, és épen semmi ok sem marad is a recri­­minalióra. Mindezeknek győzni kell, ha üdvös eredményeknek és reformi előlépéseknek akarunk örvendeni. Ámde mikép fog­nak mindezek győzni? úgy bizonyosan nem, ha ismét tiétek talál lenni a többség. Mert hiszen mi lesz 1847ben az ellen­zék? Az ellenzék­i ellenzék lesz 1847ben is, és ugyanaz, ami 184­y­ben volt, mihelyt többsége leend. Már pedig, mint tudjuk, az 1847 s/en­kinek nem kellett sem a reformi, sem a gyakorlati,sem a fokozatossági politika; vagy legalább, ha kellett volna is elméletileg, de tetileg formulázni nem tudta, hanem örömét az újhúzási, utopiális és ugrási politika­ ve­­gyületében kerésse, é s nem ugyan a haza, de ő maga meg is találta. Ott a napló, szól helyettünk. Ámde máskép volnának mindezek, ha magát kisebbség­ben találná, és igy elbizakodni nem volna oka és módja. Vágyait ekkor tu­szint a gyakorlatilag kivihetőkig hangolná le, ’s ezek alapján fokonkint tovább haladva, a még most csak elméletileg lehetőkhez jutna annak idejében el. Ekkor azon szerepet vihetné, mellyet most a whigek visznek An­gliában, mióta a conservativeké a többség. Támasz volna a haladási téren ’s előrenyomó; ellenben gát, akadály ’s mér­séklő, ha reactionális politika találna napirendre jőni. És ez gyönyörű szerep és eredménydús. Mi ennél kevésbbé szé­pet vagy meddőt nem tudnánk az ellenzéknek kívánni, mert szépet érdemel, és e felett azt is tudjuk , hogy az így fel­fogott szerep második felének vitelére nem lesz alkalma. Érje be az elsővel! Hiszen a sok tulság, emésztetlen elmé­­letiség és rendezetlen csatázás mellett, annyi benne mégis az észtehetség, a buzgalom és a jó akarat, mikép mondhatlan kár volna ezeket nélkülözni. De szóljunk itt, a­mint czikkünk czime és megrögzött szokásunk kívánják, egész őszinteséggel. Avagy hol van, kérdjük, nyoma a reformi, gyakorlati, vagy fokozatossági politikának mind azokban, miken múlt országgyűlésünkön az ellenzék lovagolt? Hol van mind­ezeknek nyoma azokban, miket az ellenzék sürgetett? Gyakorlati politika kifolyása volt-e azon ellenszenv, melly a városi kérdésben a kormá­nyt hatályos ellenőrködés és a főfelügyelők, meg egy dema­gógiai veszélyek ellen biztosító census ellen nyilvánult? Gyakorlati politika eredménye volt-e azon ügyetlenség, melly a közpénztár alakításának ügyében , az utolsó pillanatban idézett fel a két tábla között szükségtelenül egy olly elvkér­dést , mellyen előreláthatólag hajótörést kell­ szenvedni az egésznek? Fokozatossági politika volt-e,a büntető törvény­kezés létező hiányai között, és ezen egész ügy javítást kö­vetelő árvasága mellett, most, midőn még az eszmét is csak igen kevesen értik, az előzmények pedig hozzá még jelen épen nincsenek, esküttszéket Cluryt) követelni? Fokoza­tossági politika volt-e,ugyan e kérdésben megelőző tapasz­talások is pénz hiányában , egyszerre egy egész rakás drága magánrendszerű börtönt kívánni? Gyakorlati politikából folyt-e azon szerencsétlen terv , mellyet az ellenzék a me­gyei kihágásokról készíttetett? Vagy ama másik, mellynek segélyével a kereskedési politika ’s védvám mezején, a lé­tező körülményeknek minden előrebocsátott megvizsgálása nélkül, merő önkényre és elméletre, meg idegen példák után­zására alapuló szándékkal, kívánt volt hihetetlen könnyel­­műségű experimentumokat tenni? Gyakorlati politika ta­núsága volt-e, azon megbocsáthatlan taktika, mellyel a hi­telintézetet , mikor már kezében volt, és a létező különbségi pontokat kiegyenlíteni olly könnyű lett volna, megbuktatta? Nem a minden kigondolhatók között legroszabb újhúzási po­­­litika kifolyása volt-e azon elhíresült diffidentiae volum és a védegylet melletti üres vociferatióból álló határozat, mely­­lyek meghozását, mert senki sem bízta az ellenzékre és senki sem várta tőle, tehát azzal senki sem is gondolt ? Ugyan mi egyebek valának mindezek mint tulságok? ’S vaj­­jon elkövettettek volna-é mindezek, ha túlsúlyát nem érzi az ellenzék? ’S ha el nem követtetnek, nem lett volna-é sokkal jutalmazóbb az aratás, melly, igazat szólva, a magot sem igen adta vissza? Mi igen jól tudjuk, mire van főleg, több egyebek között, az ellenzéknek szüksége , hogy a reform gyakorlati kezelé­­­sét megtanulja. Csekélység az egész és mindössze is mér­séklet a neve. Azonban ezt legjobban tapasztalásból és gyakorlatból tanulhatni meg, ha t. i. o­lyannal van dol­gunk, ki erősebb nálunknál. Ekkor a kénytelenségből erényt csinál az ember és a tanulás eredménye bizonyos. Hogy az ellenzékből a reform terén kitűnőleg és maradandólag hasz­nos párt lehessen, legfőkép arra van szüksége, hogy mi­noritásra olvadjon. Mit ez után tanulhat, azt többségben maradva sohasem fogja megtanulni. ’S adná Isten, hogy csalatkoznánk azon hiedelmünk­ben, hogy az 1847iki ellenzék, ha többsége talál lenni, csak az leend, a mi 1843/4 ben volt! Azonban nem csalatkozunk, mint azt szomorúan látnunk kell. Ott vannak a zalai, pesti és egyéb illyforma körlevelek, ott a múlt diéta óta követelt el­járás, bizonyságul, mikép a régi szerencsétlen befolyások alól nem tudta magát emancipálni az ellenzék, és ma is min­den harmadik lépése nem egyéb, mint népszerűség­ utá­ni kapkodás, örökös transactio a legéretlenebb eszmék­kel — tanúságul, mikép ma sem ismer más hangszert, mint azt a régi gravaminalis tárogatót, melly mellett sóhaj és fo­hász fog elég számmal felszállni az ég felé, de reform nem Irodalom és Tudomány. SZÍNPADI IRODALOM. E két szó „színpadi irodalom“, úgy hiszszük eléggé kifejezi a szempontot, mellyből ezúttal kiindulunk. Színművekről akarunk ugyan­is szólni, de nem pusztán irodalmiig, hanem tekintettel a színpadra, az előadatásra; ’s viszont, színpadon megfordult de már az irodalom mezején is megjelent művekről, tehát nem csupán is kizárólagosan a darabok színi halását, színre alkalmaz­tatását, hanem azon igényt is szem előtt tartva, mellyel irá­nyukban az irodalom tehet. Önként kitetszik ezekből, hogy né­zetünk , véleményük némellyekben talán eltérő leend a szokott ítéletektől , némi tekintetben pedig talán épen egyeztetendi egyi­két vagy másikát a pusztán színpadi vagy pusztán irodalmi becs szerint mérlegező véleményeknek. Kitetszik továbbá az is, hogy a mondottaknál fogva — kerülve az egyoldalúságot — bírálatunk vagy ismertetésünk egy részről engedékenyebb, más részről — több oldalú követelések mértékáhez szabva a művet — szigorúbb teend. Ezeket csak azért kívántuk előleg megérinteni, nehogy min magunkkal ellenkezni látszassunk , mikor illy alapokon mon­­dandjuk el véleményünket. Gyarlóságunknál fogva hibázhatunk ugyan , de szándéku­n­k­a­t vádtól mentnek látni óhajtjuk. Ezen rövid bevezetés után van szerencsénk ezúttal két művet bemutatni a magyar újabb színpadi irodalom térerői; az egyik komoly, a másik vidor muza szülötte. ’S midőn ezt teszszük,­ta­­lán lesz alkalmunk berekesztésül pár szót elmondani a szirtpadi költészet e két külön neméről. 1) „Kalmár és tengerész. Eredeti dráma 4 felvonásban. Irta Czakó Zsigmond. Pesten , nyomatott Trattner­ Károlyi betűivel. 8réti 105 lap. Ara 1 forint pengő.“ Midőn e darab először adatott a nemzeti színpadon november 18 án 1844ben, rendkívüli benyomást szült, ’s nem tagadhatni, hogy a tetszést, mellyel aratott, nagy részben meg is érdem­lette , sőt hogy a tartós tetszés — mert e művet még most is kedvesen látjuk adatni sem alap nélküli. Azonban ezzel nem azt akartuk mondani, hogy e mű színpadi tetszésének egész alapját saját magában hordozza ; sőt el kell ismerni, hogy e tet­szést, vagyis a hatást nagy részben az előadás, a szereplők ügyes játéka eszközli. — Ezen állításunk bővebb kifejtésére szükséges e mű alaptartalmát kissé elemezni. ’S itt aligha ollyat nem mondunk , mi sokak előtt tán fur­csának is fog látszani, ’s ez nem egyéb , mint az, hogy mi e művet az úgynevezett sors-, vagy végzetdramák (Schicksalsdrama) közé sorozzuk. ’S íme itt rejlik , véleményünk szerint a fő ok, miért nem gyakorol e darab olvasva , midőn t. i. a színpadi játék élénksége mellőzve van , olly befolyást a fontoló gondolkozóra, mint játszatása által, midőn minden segédszerek az érzékek meg­látására munkálkodnak. ’S pedig nemcsak azért, mivel a sors-­­ drámák divata már lehunyt, hanem azon okból sem hat olly el­­ragadólag jelen mik­, mivel épen a sorsbonyodalom nincs elég világosan kifejtve’s szem elé állítva egyfelől; másfelől pedig a sorseszme nincs azon költői, hogy úgy mondjam máguszi magas­sággal felruházva , melly képes volna , feledtetve az emberrel a való élet terét, az eszme szépsége ’s az irány magasztossága által az ideálok honába ragadni fel a szemlélőnek lelkét. Itt össze van forrasztva a valódi élet a képzeményi alappal, sőt mivel ez utóbbi nincs eléggé tisztán kiemelve, mondhatni, össze van tévesztve e kettő egymással. Szerző jelen művében gyakorlati életet akarván festeni személyeinek jellemei ’s a cselekvény lefolyása által, olly híven ’s kitünöleg felelt meg e feladatának , hogy élethűt ’s majd mindennapi alakjainak ’s eseményeinek kitüntetése mellett szinte feledé a háttérbe szorított sors-eszmére figyelmeztetni az olvasót vagy nézőt a költői irány magasztosságának kellő ellensúlyozása által, — sőt erre talán maga sem eszmélt mindig egész öntudati tisztasággal. Amit mondunk, e darabra vonatkozólag nem csak új, de talán bántónak is látszhatnék , ha egész komolysággal ki nem nyilatkoztatnék : mikép mi ezzel a darab valódi s gyakorlati ér­demét legkevésbbé sem akarjuk csonkítani, hanem csupán az eszményi becs, a költői magasság mértékával egybehasonlítva, nem találjuk azt a drámai költészet szigorú követelésivel egyező­nek. Ha ama homályos oldaltekintet a sors játékára kimarad, sok­kal tisztábban állana a költői ingadozással meg nem vesztegetett gyakorlati hatás ; ellenben, ha a mű­be már beleszőtt sorselegye­dés határozottabb körvonalakban emeltetik ki, sokszorta magasz­tosai'!' irányt nyerendett a költői tanulság. — Azonban nem elég ezeket csak megemlítni, hanem határozottan ki is kell jelölni, mit minél rövidebben szándékozunk teljesítni. Kelendi élete megmentésének amaz elbeszélése mindjárt az első jelenetben , mi egyéb akarna lenni, mint utalás a sorsra , és annak hathatós befolyására. Ö­­. i. elmondja Arthurnak, hogy évek előtt anyja sírjára térdelve mármár saját életét kioltandó vala , midőn egy női kar megakadályozá borzasztó merényét, súlyos erszényt és arczképét adá neki, ’s azon ígéretet követelé tőle , hogy keresendi az életet, de őt soha sem. Mi czélja volt amaz ismeretlen ’s többé soha nem látott nőnek Kelendi élte meg­mentésében? Egy emberéletet akart megtartani a világnak, nemde ! Ez igen szép , ’s olly tett, mellyet bármi nemeslelkü ember is végrehajtana. De miért ada pénzt a halálra készültnek? Talán azért, hogy a megmentettnek anyagi megélhetése tettleg is biz­tosítva legyen. Ez a megmentés szándékának gyakorlati megtes­tesítése. De miért adá arczképét ?­egy ismeretlenné , ki soha is­mertetni nem is akart ? Itt megszakad a gyakorlati c­élzások fo­nala, és kezdődik a sors titkos működése. Kelendinek azért kelle megmentetni egy nőtül, hogy ő viszont e nőnek fiát — de ezt is nem ismerve — mentse meg. De ezen háladatlan ’s aljaslelkü kalandor élte mentőjét családi nyugalmától ’s nőjétől gyilkolás által fosztja meg , ’s igy mindenesetre a legmélyebb utálatra teszi érdemessé nemcsak magát, hanem vérségét is Kelendi előtt. Azonban Arthur hugát Margitot, Kelendi öcscse Endre szereti, ’s végre nőül is veszi. Mikép eszközöltethetik az engesztelés jobban, mint azon bizonyosság által, hogy e gyilkosnak nemcsak nővére boldogítni akarja Kelendi testvérét, hanem hogy e két testvérnek, tehát a gyilkosnak is épen anyja volt az , ki egykoron megala­­pitá magának az idősb Kelendinek eddigi boldogságát. S­ime ezen kifejtés felvilágosításai a ama nő arczképe, sőt ennek Arthur­­­nál meglevő mása is mulhatlanul szükséges. ’S várjon nem sors bonyodalma-e ez? — Igen, de e sorsbonyodalom első vagyis kezdő szálai nem függnek össze szakadatlanul és sz­üks­é­g­les a végszálakkal; nincs a sors működési összefüggése egy á­go­­san keresztül látható ’s rendithetlen drámái egészszé öntve, mert nincs kimutatva "s nem is következik magából a cselekvény fo­­lyamából, hogy csal. igy fejlődh­etett s kelle fejlődni a sorsbo­­nyodalomnak. Akár megmentette akár nem ama nő Kelendit, Az-

Next