Budapesti Hírlap, 1853. december (282-306. szám)
1853-12-01 / 282. szám
szándékolt átkeléseket nem akarják-e még megkísérteni ? később tudandjuk meg.Az Osen - Saeken hadtest ebben őket nem gátolhatja, miután a nov. 26-diki legújabb tudósítások szerint az még Besszarábiába sem érkezett meg, noha gyors menetekben halad előre. A „Patrie“ azt írja, mikép a franczia kormány távirati tudósítást kapott volna a fejedelemségekből, mely szerint az oroszok T - 11 sa ellen támadást intéztek, s ez már a második sikeretlen támadás lett volna. Austriai lapok erről semmit sem tudnak, s így a hír iránt kétség támadhat; ha valósul, akkor azt bizonyítná, mikép az oroszok a Dunán átkelni szándékoznak, még pedig nem a fejedelemségek, hanem Besszarábiából. Taitsa beírása, mely Szakcsánál még alább fekszik, az oroszoknak lehetségessé tenné, hogy a török sereg jobb szárnya ellen működhessenek. A „Wand.“ szerint a bosnyákok és szerbek közt Usziczánál már erős összecsapás történt volna. Legifjabb posta, Bécs, nov. 30. A mai „Presse“ Bukarestből, nov. 26-ról következő tartalmú távirati tudósítást közöl: Gorcsakoff herczeg Dzurdzsába ment, ott a Dunán átkelendő. A hídépítés elkezdődött. A törökök Dzsurdzsuban elsánczolták magukat. (Ha a három távirati közlést az említett napról azaz nov. 26-ról, t. i. az „Oester. Correspondenz“belűt, a „Budapesti Hírlap“ hoz tegnapelőtt érkezettet és a „Pressé“ ben olvasható fennebbit, összevetjük, azokban oly eltéréseket találunk, amelyekre nézve későbbi bővebb felvilágosító tudósítások igazíthatandnak el bennünket. A valódi tényállás gyaníthatólag ez lesz . Az oroszok, ha Gorcsakoff személyes jelenléte mellett Dzsurdzsunál támadólag fellépni, s a Dunán átmenni szándékoznak ; a törökök pedig nem Dzsurdzsuban sánczolják magukat, hanem Ruszsukban készülnek a védelemhez.) Kedden este az angol, franczia és belga posta a szokott időre nem érkezett meg Bécsbe. Távirati sürgönyök. London, nov. 28. Egy, királyné ő felsége elnöklete alatt tartott titkos tanácsban a parlamentnek január 3-ig elnapolása határoztatott volna el. Berlin, nov. 28. Ministerelnöki excla ma délben 12 órakor a kamrákat megnyitotta. A megnyitó beszéd első része belügyekre vonatkozott. A drágaság-kérdést illetőleg a szabad forgalom fentartása szükséges. Beszéde végén a miniszerelnök ezeket mondá: A tanácskozások oly időpontban kezdődnek, midőn azon aggodalom támad , hogy az eddig fentartott európai békét a keleti bonyodalom megzavarhatná. A kormány nem akarja, s nem lehet eltitkolnia, hogy ez aggodalmak tényeken alapulnak, de mégis bizalommal tekint a jövőbe. Poroszország, saját erejére támaszkodva, s annak folytonos öntudatával, mint eddig úgy ezentúl is minden irányban folytatandja tevékeny törekvéseit, hogy a béke ügyének és a mérséklésnek e nagykövetkezésű kérdésben ép oly független, mint pártatlan szószólója legyen. De bármily fordulatot vegyenek is az események, a gondviselés a királyt egy védképes, honszeretettel lelkesült s egyetértő nép élére állítá, s a kormány mindazon munkájában, melyre hivatva leend , az ország valódi érdekét, mely a koronáétól elválaszthatlan, aveendi cselekvései kizáró zsinórmértékéül. Bukarest, nov. 26-tól az „O. C.“ következő távirati közlést hoz: Hg. Gorcsakoff ma Dzurdzsuba megérkezett, hol a csapatok fölött szemlét tartott. A törökök a mokani szigetet nagy sietséggel elhagyták és Ruszsukba vonultak vissza. Kalafátban korábbi állomásukat megtartották. A Moldva- és Oláhországba rendkívüli orosz cs. biztossá kinevezett K. Budberg a legújabb tudósítások szerint még 15-én Sz. Pétervártt volt. Az itteni (orosz) főconsul Oláhország alelnökévé neveztetett ki. Mezzofanti bibornok. (Felolvasva Watts Esq. által a londoni nyelvtani társulat egyik gyűlésében, 1852.) Egy hajdankori történetiró (Valerius Maximus, VIII. könyv 7. fejezet) állítja bizonyos ázsiai, Krisztus születése előtt élt királyról, hogy az huszonkét nemzet nyelvén tuda beszélni. Ezt sokan mesének tartották. Mithridatestől a jelenkorig, a közel 2000 év lefolyta alatt ehez hasonló példa nem tűnt fel, de a mi századunk Mezzofantija elhomályosítá Mithridates hírnevét. Csodálni lehet, hogy e nevezetes férfiú életét, számos ismerős közöl, mindeddig egyik sem írta meg, habár mintegy négy év folyt le annak halála óta. E fölolvasásnak czélja nem volt egyéb, mint néhány nyilvánosságra bocsátott adatok egybefoglalása. E fölolvasást rövid kivonatban közöljük. Mezzofanti József született Bolognában, az angol Conversations Lexicon szerint 1771 - ben aDaily News* szerint 1774-ben, de szemtanuk, kik őt 1820-ban látták, mintegy 40 évesnek mondák. Nyelvek tanulásával tehetségét a Napoleon hadjárata alatt megsebesült franczia katonákkali társalgásban tapasztalá, — ő ez időben kórodai lelkész volt. 1831-ig folyvást Bolognában élt, hol a görög és keleti nyelvek tanára volt, s egyszersmind könyvtárnok. Az 1830- ban Anconának a francziák általi elfoglalásából keletkezett bonyodalmak nyomán, egy Rómába küldött követség tagja volt, hol XVI. Gergely figyelmét magára voná. 1833-ban a hires Mai Angelo helyébe a Vatican prefectjévé neveztetett ki — 1838-ban bibornokká lön — s 1849-ik év márczius 16-án halt meg. A legelső nyilvánosság elé került említés róla úgy látszik Rose Stewart „Észak-olaszországi leveleiben“ létetett, melyek 2-ik kötetében Rose ezeket irja felőle (1817—ik év novemb. haváról): „Az általam emlitett élő oroszlány neve a bolognai signor Mezzofanti, ki 36 éves lehet, olvas húsz, és tizennyolcz nyelven legnagyobb folyékonysággal beszél, s mind azokat, melyek előttem ismeretesek, a legszabályosabban. Egy német katonatiszt állítá, mikép egy született némettől megkülönböztetni nem lett volna képes. Egy smyrnai szolgám azt mondá, hogy az egész török birodalomban akár mint török, akár mint görög bizton utazhatnék. De mi legnagyobb bámulatra ragadott, angol beszédében még azon kis idegenszerűség sem volt meg, melyből a skótot vagy izlandit azonnal föl lehet ismerni. S még mi mindennél bámulatosabb, sokoldalú ismeretekkel birt, mi a nyelvészekben ritka tünemény, kik rendesen a czélt öszszetévesztik maguk az eszközökkel.“ Kevéssel ezután báró Zách, a magyar csillagász, ki maga is nem utolsó nyelvész volt, 1820-ki februári „csillagászi közleményeiben a következendő eleven leirását adja Mezzofantivali ismeretségének : „Ez év legnevezetesebb tüneményei közé tartozik előttem, először az idéni napfogyatkozás, másodszor Mezzofanti tanár. E rendkívüli ember 32, részint élő, részint holt nyelvet beszél, hogy mily tökélylyel , leírásomból ítélje meg mindenki. Engem magyar nyelven köszönte, még pedig oly ép és eredeti magyarsággal, mely engem meglepett. Azután németre menénk át, mely saxon, osztrák és sváb tájbeszédben oly könnyűséggel folyt, mely engem legnagyobb bámulatra ragadott el annyira, mikép nevetésemet, e rendkívüli professor külseje és nyelve közti ellentét fölött visszatartani nem tudom. Smith kapitányhoz angolul, Volkonszky herczeghez orosz és lengyel nyelven és azon könnyűséggel beszélt, mintha mindez anyanyelve lett volna. Ebéd végével, minekutána sokféle nyelven fecsegénk, azon ötletre jöttem, hogy hozzá oláh nyelven szóljak. Minden habozás, és anélkül, hogy észre látszék venni, mily szokatlan tájbeszédben szólitom meg, az én polyglottem azonnal fölfogá a beszéd fonalát, s oly gyorsan beszélő oláhul, mikép kénytelen valék őt félbe■zakitni: „Kérem édes Apát ur“ szólok hozzá „ne oly gyorsan, mert már bizony kifogytam egész deák-oláh tudományomból *). Egy más nyelvet is ismert ő, melyet én hasztalan ügyekeztem elsajátitni — t. i. a czigányt.“ Báró Zách „közleményei“nele V-ik kötetében uj említést tesz Mezzofantiról; de Blume, ki 1821-ben látogatta Bolognát, mondja, hogy báró Zách állításai túlzottak. (,Iter Italicum, 1827. II. köt. 152. lap). Lady Morgannak ugyanez időbeli ismertetései kevésbbé méltánytalanok,mint Blumeéi, habár némi közönynyel vannak írva. (,Italy* 1821. I. köt. 190. lap). Ugyanezen időben találkozott Byron is Mezzofantival, s igy ir róla : „Ő egy vándor polyglott, s a Babel tornyánál általános tolmácsul szolgálhat vala. Minden nyelvet, melyből csak egyetlen káromkodást tudtam, megkisérték vele, s lelkemre bámulatra ragadott — még saját anyanyelvemben is.“ Molbechnek, a tudós és jeles dán írónak 1820-ban egy találkozása volt vele, s így ír felőle : „Alig van Európában egy román, skandináv vagy szláv tájbeszéd, melyet e bámulatos polyglott ne beszélne. Egy németet találtam nála, kivel folyékonyan, s jó hangzatú kiejtéssel beszélt németül; miután magunk valánk, én ugyanazon nyelven kezdek szólani vele, de ő egy dán nyelven hozzám intézett kérdéssel szakíta félbe. Ő e nyelvet csaknem tökélyes correctséggel beszélte. Mezzofanti nem csupa nyelvész, hanem igen jártas az általános irodalmi történészetben és bibliographiában, valamint a felügyelete alatti könyvtárban.“ („Mobech’s Reise“ 1819—20. vol. III. p. 319). A német bibliabuvár Fleck, körülményesen szól Mezzofantiról (,Wissenschaftliche Reise* 1837. 1. köt. 93. lap), így ír a többek közt: „Egy délelőtt a Vaticanban egy belépő fiatal emberrel uj-görögül, egy rabbival héberül, oroszul egy a kézirat-gyűjteményt nézegető orosz mágnással, velem latin és német nyelven, dánul egy régiségeket vizsgáló fiatal dánnal, az angolokkal angolul és igen sokakkal olaszul beszélt. Ő sohasem utazott messzebb, mint Róma és Nápolyig. Nápolyba a chinai nyelv tanulása végett menő, hol a Chinába küldendő missionáriusok számára ezen nyelv előadatik. Ő a hamburgi és hannoverai német tájszólást igen jól képes megkülönböztetni, sőt a vend nyelv sem idegen előtte. Azt állítják többen felőle, hogy mintegy harmincz nyelvet és tájbeszédet tud, de — természetesen — nem mindenikét egyenlő tökélylyel.“ Legkedvezőtlenebben itél felőle Pagetne asszony született le. Wesselényi Polixéna,** ki 1835-ben látá Mezzofantit: „Mezzofanti két fiatal mórral beszélgetve lépett be. Mintegy hetven éves lehetett; termete kicsiny, kinézése sápadt, beteges. Egész teste majomszerű, nyugtalan mozgékonyságban volt. Magyarul elég jól beszél, s több magyar könyvet olvasott, s még oláhul is intéze kérdést hozzám; de — pirulva kell beváltanom , nem tudok felelni. Kérdé: tudok-e tólul ? Könyveket mutogatván nekünk, azokból új -görögül, latinul és héberül olvasott. Egy paphoz, ki Palaestinában utazott, török nyelven szólt; kérdem tőle: hány nyelvet tud ? „Nem sokat“ volt a felelet „csak valami negyvenet vagy ötvenet.“ Egy névtelen orosz utazó, ki néhány „Levelek“-et Romából tett közzé 1836-ról, így szól: „Kétszer látogatom meg e nevezetes embert, ki valódi üstökösként tűnt föl a tudományos világban. Mezzofanti bibornok nyolcz nyelven jelenlétemben legnagyobb folyékonysággal beszélt, oroszul igen tiszta és hibátlan kiejtéssel. Még most öreg napjaiban is folyvást tanul itt meg uj tájnyelveket: a chinai nyelvet nem rég tanulta. Kérem, adja lajstromát mindazon nyelvek és tájbeszédeknek, melyek hatalmában vannak, s ő az Isten nevét ötvenhat nyelven sajátkezüleg írva küldé meg, melyek közöl harmincz európai (a tájbeszédeket ide nem számítva), tizenhét ázsiai, (hasonlókép a tájbeszédeket kizárva), öt afrikai és négy amerikai volt. E férfiú, az „öröklétű város legnagyobb nevezetessége.“ Mezzofanti életének utolsó részében Róma évenként nagy érdekű jelenetek színhelye volt. A propagandaegyetem növendékeinek közvizsgálata alkalmával szokásban van, hogy az igen különböző nemzetbeli növendékek mindenike saját anyanyelvén tart beszédet. E vizsgálatokról Mezzofanti soha ki nem maradt és bármely nyelvű növendékkel hosszasan beszélgetett, legnagyobb könnyűséggel menvén át a legnyugatibb nyelvről a végső keletire, az ir nyelvről a chinaira, melyet ő különösen kedvelt. Habár, mint nyelvbúvárt egy Raskkal s mint könyvtudóst (librarian) egy Magliabecchivel öszvehasonlítni nem lehet, Mezzofanti egy oly sajátszerű genie volt, mely a legnagyobb szorgalom által fejlesztettén, eddig egyedül áll a világtörténetben. Dicsősége abban áll, mikép minden valaha élt nyelvtudósok (linguist) közt legnagyobb volt, s el kell ismernünk, hogy neve az emberiség évkönyveiben említést érdemel. (The Athenaeum 1852) 1576 Könyvismertetések. Az alábbi megjegyzéseket vidékről kapván, azokat minden hozzátétel és commentar nélkül kívánjuk közleni, mint egy tudománykedvelő férfiú figyelemreméltó véleményét: Úgy hiszszük, mikép ezóta az „Uj magyar múzeum „X-dik füzete is megjelent, ami itt K*-n még csak a IX-iket vagy septemberi füzetet vettük. No de ez mit sem tesz! Az említett tudományos folyóiratot sokkal hosszabb idő óta ismerjük, semmint annak szelleméről tisztában ne volnánk. A X-dik füzet úgy sem fog alkalmasint olyan lenni, hogy véleményünket legkisebb részben is megingatni képes legyen. Márpedig én itt csak e munka szelleméről s annak czéljáról akarok röviden szólani. A mi fogalmunk szerint, melyre aligha lehet valakinek ellenvetése, minden sajtó alól kikerülő könyvnek vagy folyóiratnak fő czélja az , hogy olvastassák, és az olvasás által tanítson vagy gyönyörködtessen. A tudományos művek is csak úgy taníthatnak, ha azokat a közönség olvassa. Ez mindenki előtt világos. Ha A tudós csak magáért, vagy B és C tudósnak, vagy végre azért is, hogy eszméje az utókorra tartassák fen, kár sajtó alá adni becses irományát. Azt kéziratban olvashatja egy-két barátja, s kéziratban is épen oly jól tartathatik főn egy könyv vagy levéltár polcain. Az „Új magyar múzeum“ mindenki számára inkább látszik írva lenni, mint azok nagy többsége számára, kik arra előfizetnek. Széles ismeretségem körében azokról, kik rendesen e tudományos füzetekre előfizetnek, elmondhatom, mikép azok bizonyos elvből mindig készek előfizetni azokra, de rendkívül ritkán akadnak oly czikkekre, melyeket elolvasni képesek legyenek. Nemcsak a tárgyakban rejlik ennek oka, melyek egyébiránt elég helytelenül választatnak, midőn istentudja minő elvont philosophiai, elvont jogi értekezéseket, latin fordításokat adnak, hanem az ok főként az előadási modorban rejlik. Ha ti kellemes és mindenekfölött világos előadás által nem igyekeztek a tudományt vonzóvá és könnyen felfoghatóvá tenni, akkor nincs jogotok panaszkodni a tudomány iránti részvétlenség ellen, sőt akkor e részvéthiánynak ti vagytok közvetlen előmozdítói. Ha ti azt mondjátok, miképpzélotok az ,,Új magyar múzeum“-mal nem az, hogy a tudományt terjeszszétek, kedveltessétek, úgy véleményem szerint roszul fogtátok föl tudományos és főkép magyar tudósi hivatástokat. Korunkban megkívánjuk a tudománytól, hogy ne legyen csupán a tudóstársak előtt „instructiv“ bányakő, hanem hogy annak aranyát, ezüstjét kiválasztván, minél kényelmesebb alakban, készpénzül kiverve, értékét megnevezve bocsássa át közforgalomnak. S ezt teszik is az angolok, a francziák és más valódi tudósokkal biró nemzeteknél. Humboldt, Arago, Liebig, Babbage, Littrow munkái egyenlően tudományosak, világosak és kellemesek. De hát még a másodrendű csillagzatok (kikhez szerénységükben a mi tudósaink is számítják magukat), mily számosak, kik minden törekvéseiket oda irányozzák, hogy a hasznos ismereteket folyóiratok, encyclopaediák stb által aközönség előtt érdekessé, hozzáférhetővé tegyék! Ha könyveitek minden lapján nem phrasisokban, hanem egyszerű tényekben az leend kimutatva, hogy a tudomány az élet minden ágaira elevenítőleg hat, ha egyetlen sorotok sem lesz, mely tudomány iránti lelkesülés melegét ne terjeszsze, akkor lesz valódi és élő részvét tudományos irataink irányában. A tudomány mit sem veszít méltóságából, ha a köznapi emberekhez derült homlokkal, kedves hangon és világosan szól. A régi hellén bölcsek scholáikon (a fürdői sétányok lóczáin) minden tudnivágyóval fesztelenül és derülten közlék becses ismereteiket. De hiszen ti, úgy látszik, nem követitek sem a hajdan, sem a legújabb kor bölcseinek példáját, hanem homályos philosophiátokkal inkább a középkor tudósai felé hajlótok. Ti egy újabbkori classicusnak Dickensnek egyik regényében előállított személyével tartozok. Crags úr ezt szokta mondani: „Korunk főbűne az, hogy minden rendkívül könnyűvé van téve. Mi megkenjük a tudomány és élet ajtósarkait. Én jobb szeretném, hogy azok minél rozsdásabbak, minél élesebben csikorgók legyenek! A mai világban az ajtók igen szelíd neszszel nyílnak föl.“ Mi nem vagyunk egészen Crags úr véleményén, s annak, miképen külföldön a tudományos irodalmakban azon főirányt látjuk uralkodni, miszerint az ismeretek minél könnyebben fölfoghatókká tétetnek, csak annyiban nem örvendünk, mennyiben ezt csak más nemzeteknél látjuk virágzani és gyümölcsöt teremni, míg nálunk e részben majd mi sem történik. A „Muzeum“ tárgyairól ezúttal szólani nem akarunk : itt csak annak általános irányáról van szó, s ismételjük, hogy ha a „Muzeum“ nem a tudomány terjesztését s vonzóvá tételét tűzte ki czélul, véleményünk szerint, nem fogták föl az a körül fáradozók tudományos és főkép magyar tudósi hivatásukat. Ennélfogva óhajtásunk az, vajha egyetlen tudományos folyóiratunk az angol és franczia „Revue“-k példáját követné, melyeknek a főérdeket mindig a lehető legérdekesebb tárgyú, s legérdekesebben írott értekezések adják meg.___________- g. A beküldő megjegyzései után helyén lesz egy igen jeles tudományterjesztő könyvről tennünk említést, mely a közönség egyik része előtt már ismeretes. Ez az „Ujabbkori ismeretek tára.“ Az u. n. „Conversations Lexicon“ok, az ismeretek műöszvegét betü-rendbe szedvén, a tudomány, részét, irodalom és ipar bármely ágában rögtönös és hiteles fölvilágositást adnak — ezért egy a műveit névre csak némileg is igényt tartónak íróasztalán hiányozniok nem szabad. Hányszor akadunk még politikai hírlapokban is, vagy a legmindennapibb társalgás közben oly műszavakra, oly nevezetes emberek neveire, melyekről mi azelőtt mit sem hallottunk, mert hisz azt senkitől sem kívánhatjuk, hogy mindentudó legyen. Ily esetben nem kell egyebet tennünk, mint a „Conversations Lexicont“ fölnyitnunk s azonnal találunk benne kimerítő vagy legalább főbb alapvonalakban ismertetést. Az említett „Ujabbkori ismeretek tára“ a legközelebbről föltűnt külföldi és hazai nevekkel is megismertet, s ennélfogva nagy előnye van az idegen nyelven vagy nálunk régebben megjelent ily művek fölött. E munka hat kötetre terjed. Most az ötödik jelent meg. Az eddigi kötetek mintegy háromszáz eredeti czikket tartalmaznak. Az egésznek fényoldalát főleg hazai nevezetesebb férfiaink életírása képezi. Minden írónk, kitől könyv jelent meg, fontosságához képest rövidebben vagy hosszabban ismertetve van, s czikkei általán véve oly világosan, szépen, és érdekesen vannak irva, mikép azok nagy része csupa időtöltésből is igen kellemes olvasmány. aaco. *) Czélzás ez ismert mondatra ,,Me voilá à la fin de mon latin.“ Ford. **) Könyve a magyar közönség előtt igen ismeretes. Tán említést érdemel, mikép az angol felolvasó e mű czimét magyarul olvasá fel, s igy valószínű, hogy az, Angolhonban csak a magyar eredetiben ismeretes. A „Budapesti Hírlap“ szerkesztőségéhez tegnap szerdán délután 4 óra 55 perckor következő távirati magántudósítás érkezett. Konstantinápoly,nov.21. Baraguay fényesen fogadtatott. Az audientián tartott beszédében a béke mellett nyilatkozott, a porta integritásának fenntartásával. A szultán az eddigi porta-politika szellemében válaszolt. Igazítás: A tegnapi szám „legújabb posta“ rovatának 2-dik sorában Odessa helyett: Osborne olvasandó. Bécs, nov 29 Agio: arany 213/s ezüst 15 V* A mai számhoz fél ív melléklet van csatolva.