Budapesti Hírlap, 1853. december (282-306. szám)

1853-12-01 / 282. szám

szándékolt átkeléseket nem akarják-e még meg­kí­sérteni ? később tudandjuk meg.Az O­s­­­e­n - S­a­­­eken hadtest ebben őket nem gátolhatja, miután a nov. 26-diki legújabb tudósítások szerint az még Besszarábiába sem érkezett meg, noha gyors menetekben halad előre. A „Patrie“ azt írja, mikép a franczia kormány távirati tudósítást kapott volna a fejedelemségek­ből, mely szerint az oroszok T - 11 s­a ellen tá­madást intéztek, s ez már a második sikeretlen tá­madás lett volna. Austriai lapok erről semmit sem tudnak, s így a hír iránt kétség támadhat; ha va­lósul, akkor azt bizonyítná, mikép az oroszok a Dunán átkelni szándékoznak, még pedig nem a fejedelemségek, hanem Besszarábiából. Taitsa beírása, mely Szakcsánál még alább fekszik, az o­­roszoknak lehetségessé tenné, hogy a török sereg jobb szárnya ellen működhessenek. A „Wand.“ szerint a bosnyákok és szerbek közt Usziczánál már erős összecsapás történt volna. Legifjabb posta, B­é­c­s, nov. 30. A mai „Presse“ Buka­­restből, nov. 26-ról következő tartalmú távirati tudósítást közöl: Gorcsakoff herczeg Dzurdzsába ment, ott a Dunán átkelendő. A híd­építés elkezdődött. A törökök Dzsur­­dzsuban elsánczolták magukat. (Ha a három távirati közlést az említett napról azaz nov. 26-ról, t. i. az „Oester. Correspondenz“belűt, a „Budapesti Hírlap“ hoz tegnapelőtt érkezettet és a „Pressé“ ben olvasható fennebbit, összevetjük, azokban oly eltéréseket találunk, a­melyekre nézve későbbi bővebb felvilágosító tudósítások igazíthatandnak el bennünket. A valódi tényállás gyaníthatólag ez lesz . Az oroszok, ha Gorcsa­­koff személyes jelenléte mellett Dzsurdzsunál támadólag fellépni, s a Dunán átmenni szándé­koznak ; a törökök pedig nem Dzsurdzsuban sán­­czolják magukat, hanem Ruszsukban készülnek a védelemhez.) Kedden est­e az angol, franczia és belga posta a szokott időre nem érkezett meg Bécsbe. Távirati sürgönyök. London, nov. 28. Egy, királyné ő felsége elnöklete alatt tartott titkos tanácsban a parla­mentnek január 3-ig elnapolása határoztatott volna el. Berlin, nov. 28. Ministerelnök­i excla ma délben 12 órakor a kamrákat megnyitotta. A meg­nyitó beszéd első része belügyekre vonatkozott. A drágaság-kérdést illetőleg a szabad forgalom fen­­tartása szükséges. Beszéde végén a miniszerelnök ezeket mondá: A tanácskozások oly időpontban kezdődnek, midőn azon aggodalom támad , hogy az eddig fentartott európai békét a keleti bonyo­dalom megzavarhatná. A kormány nem akarja, s nem lehet eltitkolnia, hogy ez aggodalmak ténye­ken alapulnak, de mégis bizalommal tekint a jö­vőbe. Poroszország, saját erejére támaszkodva, s annak folytonos öntudatával, mint eddig úgy e­­zentúl is minden irányban folytatandja tevékeny törekvéseit, hogy a béke ügyének és a mérsék­lésnek e nagykövetkezésű kérdésben ép oly füg­getlen, mint pártatlan szószólója legyen. De bár­mily fordulatot vegyenek is az események, a gondviselés a királyt egy védképes, honszeretettel lelkesült s egyetértő nép élére állítá, s a kormány mindazon munkájában, melyre hivatva leend , az ország valódi érdekét, mely a koronáétól e­l­vá­lasz­thatlan, a­veendi cselekvései kizáró zsinór­mértékéül. Bukarest, nov. 26-tól az „O. C.“ követ­kező távirati közlést hoz: Hg. Gorcsakoff ma Dzurdzsuba megérkezett, hol a csapatok fö­lött szemlét tartott. A törökök a mokani szigetet nagy sietséggel elhagyták és Ruszsukba vonultak vissza. Kalafátban korábbi állomásukat megtar­tották. A Moldva- és Oláhországba rendkívüli orosz cs. biztossá kinevezett K. Budberg a legújabb tudósítások szerint még 15-én Sz. Pé­­tervártt volt. Az itteni (orosz) főconsul Oláhor­szág alelnökévé neveztetett ki. Mezzofanti bibornok. (Felolvasva Watts Esq. által a londoni nyelv­tani társulat egyik gyűlésében, 1852.) Egy hajdankori történetiró (Valerius Maxi­mus, VIII. könyv 7. fejezet) állítja bizonyos ázsiai, Krisztus születése előtt élt királyról, hogy az hu­szonkét nemzet nyelvén tuda beszélni. Ezt sokan mesének tartották. Mithridatestől a jelenkorig, a közel 2000 év lefolyta alatt ehez hasonló pél­da nem tűnt fel, de a mi századunk Mezzofan­­tija elhomályosítá Mithridates hírnevét. Csodálni lehet, hogy e nevezetes férfiú éle­tét, számos ismerős közöl, mindeddig egyik sem írta meg, habár mintegy négy év folyt le annak halála óta. E fölolvasásnak czélja nem volt e­­gyéb, mint néhány nyilvánosságra bocsátott ada­tok egybefoglalása. E fölolvasást rövid kivonatban közöljük. Mezzofanti József született Bolognában, az angol Conversations Lexicon­ szerint 1771 - ben a­­Daily News* szerint 1774-ben, de szemta­nuk, kik őt 1820-ban látták, mintegy 40 éves­nek mondák. Nyelvek tanulásával tehetségét a Napoleon hadjárata alatt megsebesült franczia katonákkali társalgásban tapasztalá, — ő ez idő­ben kórodai lelkész volt. 1831-ig folyvást Bo­lognában élt, hol a görög és keleti nyelvek ta­nára volt, s egyszersmind könyvtárnok. Az 1830- ban Anconának a francziák általi elfoglalásából keletkezett bonyodalmak nyomán, egy Rómába küldött követség tagja volt, hol XVI. Gergely figyelmét magára voná. 1833-ban a hires Mai Angelo helyébe a Vatican prefectjévé neveztetett ki — 1838-ban bibornokká lön — s 1849-ik év márczius 16-án halt meg. A legelső nyilvánosság elé került említés róla úgy látszik Rose Stewart „Észak-olaszor­szági leveleiben“ létetett, melyek 2-ik kötetében Rose ezeket irja felőle (1817—ik év novemb. ha­váról): „Az általam emlitett élő oroszlány neve a bolognai signor Mezzofanti, ki 36 éves lehet, olvas húsz, és tizennyolcz nyelven legnagyobb folyékonysággal beszél, s mind azokat, melyek előttem ismeretesek, a legszabályosabban. Egy német katonatiszt állítá, mikép egy született né­mettől megkülönböztetni nem lett volna képes. Egy smyrnai szolgám azt mondá, hogy az egész török birodalomban akár mint török, akár mint görög bizton utazhatnék. De mi legnagyobb bá­mulatra ragadott, angol beszédében még azon kis idegenszerűség sem volt meg, melyből a skótot vagy izlandit azonnal föl lehet ismerni. S még mi mindennél bámulatosabb, sokoldalú ismeretek­kel birt, mi a nyelvészekben ritka tünemény, kik rendesen a czélt öszszetévesztik maguk az eszkö­zökkel.“ Kevéssel ezután báró Zách, a magyar csil­lagász, ki maga is nem utolsó nyelvész volt, 1820-ki februári „csillagászi közlemény­eiben a következendő eleven leirását adja Mezzofantivali ismeretségének : „Ez év legnevezetesebb tüne­ményei közé tartozik előttem, először az idéni napfogyatkozás, másodszor Mezzofanti tanár. E rendkívüli ember 32, részint élő, részint holt nyelvet beszél, hogy mily tökélylyel , leírásomból ítélje meg mindenki. Engem magyar nyelven kö­szönte, még pedig oly ép és eredeti magyarság­gal, mely engem meglepett. Azután németre menénk át, mely saxon, osztrák és sváb táj­be­szédben oly könnyűséggel folyt, mely engem legnagyobb bámulatra ragadott el annyira, mi­kép nevetésemet, e rendkívüli professor külseje és nyelve közti ellentét fölött visszatartani nem tudom. Smith kapitányhoz angolul, Volkonsz­­k­y herczeghez orosz és lengyel nyelven és azon könnyűséggel beszélt, mintha mindez anyanyelve lett volna. Ebéd végével, minekutána sokféle nyelven fecsegénk, azon ötletre jöttem, hogy hozzá oláh nyelven szóljak. Minden habozás, és a­nélkül, hogy észre látszék venni, mily szokat­lan tájbeszédben szólitom meg, az én polyglottem azonnal fölfogá a beszéd fonalát, s oly gyorsan beszélő oláhul, mikép kénytelen valék őt félbe­­■zakitni: „Kérem édes Apát ur“ szólok hozzá „ne oly gyorsan, mert már bizony kifogytam e­­gész deák-oláh tudományomból *). Egy más nyelvet is ismert ő, melyet én hasztalan ügye­­keztem elsajátitni — t. i. a czigányt.“ Báró Zách „közleményei“nele V-ik köteté­ben uj említést tesz Mezzofantiról; de Blume, ki 1821-ben látogatta Bolognát, mondja, hogy báró Zách állításai túlzottak. (,Iter Italicum, 1827. II. köt. 152. lap). Lady Morgannak ugyanez időbeli ismerteté­sei kevésbbé méltánytalanok,mint Blumeéi, habár némi közönynyel vannak írva. (,Italy* 1821. I. köt. 190. lap). Ugyanezen időben találkozott Byron is Mezzofantival, s igy ir róla : „Ő egy vándor polyglott, s a Babel tornyánál általános tolmácsul szolgálhat vala. Minden nyelvet, mely­ből csak egyetlen káromkodást tudtam, megki­­sérték vele, s lelkemre­ bámulatra ragadott — még saját anyanyelvemben is.“ Molbechnek, a tudós és jeles dán írónak 1820-ban egy találkozása volt vele, s így ír fe­lőle : „Alig van Európában egy román, skandi­náv­ vagy szláv tájbeszéd, melyet e bámulatos polyglott ne beszélne. Egy németet találtam nála, kivel folyékonyan, s jó hangzatú kiejtéssel be­szélt németül; mi­után magunk valánk, én ugyan­azon nyelven kezdek szólani vele, de ő egy dán nyelven hozzám intézett kérdéssel szakíta félbe. Ő e nyelvet csaknem tökélyes correctséggel be­szélte. Mezzofanti nem csupa nyelvész, hanem igen jártas az általános irodalmi történészetben és bibliographiában, valamint a felügyelete alatti könyvtárban.“ („M­o­­­b­e­c­h’s Reise“ 1819—20. vol. III. p. 319). A német bibliabuvár Fleck, körülményesen szól Mezzofantiról­­ (,Wissenschaftliche Reise* 1837. 1. köt. 93. lap), így ír a többek közt: „Egy délelőtt a Vaticanban egy belépő fiatal emberrel uj-görögül, egy rabbival héberül, oroszul egy a kézirat-gyűjteményt nézegető orosz mágnással, velem latin és német nyelven, dánul egy régisé­geket vizsgáló fiatal dánnal, az angolokkal angolul és igen sokakkal olaszul beszélt. Ő sohasem uta­zott messzebb, mint Róma­ és Nápolyig. Nápolyba a chinai nyelv tanulása végett menő, hol a Chinába küldendő missionáriusok számára ezen nyelv elő­­adatik. Ő a hamburgi és hannoverai német táj­szólást igen jól képes megkülönböztetni, sőt a vend nyelv sem idegen előtte. Azt állítják többen felőle, hogy mintegy harmincz nyelvet és táj­be­szédet tud, de — természetesen — nem minde­­nikét egyenlő tökélylyel.“ Legkedvezőtlenebben itél felőle Pagetne asszony született le. Wesselényi Polixéna,**­ ki 1835-ben látá Mezzofantit: „Mezzofanti két fiatal mórral beszélgetve lépett be. Mintegy hetven éves lehetett; termete kicsiny, kinézése sápadt, beteges. Egész teste majomszerű, nyugtalan moz­gékonyságban volt. Magyarul elég jól beszél, s több magyar könyvet olvasott, s még oláhul is intéze kérdést hozzám; de — pirulva kell bevál­tanom , nem tudok felelni. Kérdé: tudok-e tólul ? Könyveket mutogatván nekünk, azokból új -­gö­rögül, latinul és héberül olvasott. Egy paphoz, ki Palaestinában utazott, török nyelven szólt; kér­­dem tőle: hány nyelvet tud ? „Nem sokat“ volt a felelet „csak valami negyvenet vagy ötvenet.“ Egy névtelen orosz utazó, ki néhány „Leve­­lek“-et Romából tett közzé 1836-ról, így szól: „Kétszer látogatom meg e nevezetes embert, ki valódi üstökösként tűnt föl a tudományos világ­ban. Mezzofanti bibornok nyolcz nyelven jelen­létemben legnagyobb folyékonysággal beszélt, oroszul igen tiszta és hibátlan kiejtéssel. Még most öreg napjaiban is folyvást tanul itt meg uj tájnyelveket: a chinai nyelvet nem rég tanulta. Kérem, adja lajstromát mindazon nyelvek és táj­beszédeknek, melyek hatalmában vannak, s ő az Isten nevét ötvenhat nyelven sajátkezüleg írva küldé meg, melyek közöl harmincz európai (a táj­­beszédeket ide nem számítva), tizenhét ázsiai, (hasonlókép a tájbeszédeket kizárva), öt afrikai és négy amerikai volt. E férfiú, az „öröklétű vá­ros legnagyobb nevezetessége.“ Mezzofanti éle­tének utolsó részében Róma évenként nagy ér­dekű jelenetek színhelye volt. A propaganda­egyetem növendékeinek közvizsgálata alkalmá­val szokásban van, hogy az igen különböző nem­zetbeli növendékek mindenike saját anyanyelvén tart beszédet. E vizsgálatokról Mezzofanti soha ki nem maradt és bármely nyelvű növendékkel hosszasan beszélgetett, legnagyobb könnyűség­gel menvén át a legnyugatibb nyelvről a végső keletire, az ir nyelvről a chinaira, melyet ő külö­nösen kedvelt. Habár, mint nyelvbúvárt egy Raskkal s mint könyv­tudóst (librarian) egy Magliabecchivel öszvehasonlítni nem lehet, Mez­zofanti egy oly sajátszerű genie volt, mely a leg­nagyobb szorgalom által fejlesztettén, eddig e­­gyedül áll a világtörténetben. Dicsősége abban áll, mikép minden valaha élt nyelvtudósok (lin­guist) közt legnagyobb volt, s el kell ismernünk, hogy neve az emberiség évkönyveiben említést érdemel. (The Athenaeum 1852) 1576 Könyvismertetések. Az alábbi megjegyzéseket vidékről kapván, azokat minden hozzátétel és commentar nélkül kí­vánjuk közleni, mint egy tudománykedvelő férfiú figyelemreméltó véleményét: Úgy hiszszük, mikép ezóta az „Uj magyar mú­zeum „X-dik füzete is megjelent, a­mi itt K*-n még csak a IX-iket vagy septemberi füzetet vet­tük. No de ez mit sem tesz! Az említett tudo­mányos folyóiratot sokkal hosszabb idő óta is­merjük, semmint annak szelleméről tisztában ne volnánk. A X-dik füzet úgy sem fog alkalmasint olyan lenni, hogy véleményünket legkisebb rész­ben is megingatni képes legyen. Már­pedig én itt csak e munka szelleméről s annak czéljáról aka­rok röviden szólani. A mi fogalmunk szerint, melyre aligha le­het valakinek ellenvetése, minden sajtó alól ki­kerülő könyvnek vagy folyóiratnak fő czélja az , hogy olvastassák, é­s az olvasás által taní­tson vagy gyönyörködtessen. A tudományos mű­vek is csak úgy taníthatnak, ha azokat a közön­ség olvassa. Ez mindenki előtt világos. Ha A tudós csak magáért, vagy B és C tu­dósnak, vagy végre azért is, hogy eszméje az u­­tókorra tartassák fen, kár sajtó alá adni becses irományát. Azt kéziratban olvashatja egy-két ba­rátja, s kéziratban is épen oly jól tartathatik főn egy könyv vagy levéltár polc­ain. Az „Új magyar múzeum“ mindenki számára inkább látszik írva lenni, mint azok nagy többsé­ge számára, kik arra előfizetnek. Széles ismeret­ségem körében azokról, kik rendesen e tudomá­nyos füzetekre előfizetnek, elmondhatom, mikép azok bizonyos elvből mindig készek előfizetni a­­zokra, de rendkívül ritkán akadnak oly czikkekre, melyeket elolvasni képesek legyenek. Nemcsak a tárgyakban rejlik ennek oka, me­lyek egyébiránt elég helytelenül választatnak, midőn istentudja minő elvont philosophiai, elvont jogi értekezéseket, latin fordításokat adnak,­­ hanem az ok főként az előadási modorban rejlik. Ha ti kellemes és mindenekfölött világos előadás által nem igyekeztek a tudományt von­zóvá és könnyen felfoghatóvá tenni,­­ akkor nincs jogotok panaszkodni a tudomány iránti részvétlenség ellen, sőt akkor e részvéthiánynak ti vagytok közvetlen előmozdítói. Ha ti azt mondjátok, mikép­pzélotok az ,,Új magyar múzeum“-mal nem az, hogy a tudományt terjeszszétek, kedveltessétek, úgy véleményem szerint roszul fogtátok föl tudományos és főkép magyar tudósi hivatástokat. Korunkban megkí­vánjuk a tudománytól, hogy ne legyen csupán a tudóstársak előtt „instructiv“ bányakő, hanem hogy annak aranyát, ezüstjét kiválasztván, minél kényelmesebb alakban, készpénzül kiverve, érté­két megnevezve bocsássa át közforgalomnak. S ezt teszik is az angolok, a francziák és más va­lódi tudósokkal biró nemzeteknél. Humboldt, Arago, Liebig, Babbage, Littrow munkái egyen­lően tudományosak, világosak és kellemesek. De hát még a másodrendű csillagzatok (kikhez sze­rénységükben a mi tudósaink is számítják magu­kat), mily számosak, kik minden törekvéseiket oda irányozzák, hogy a hasznos ismereteket fo­lyóiratok, encyclopaediák stb által a­­közönség előtt érdekessé, hozzáférhetővé tegyék! Ha könyveitek minden lapján nem phrasi­­sokban, hanem egyszerű tényekben az leend ki­mutatva, hogy a tudomány az élet minden ágaira elevenítőleg hat, ha egyetlen sorotok sem lesz, mely tudomány iránti lelkesülés melegét ne ter­­jeszsze, akkor lesz valódi és élő részvét tudomá­nyos irataink irányában. A tudomány mit sem veszít méltóságából, ha a köznapi emberekhez derült homlokkal, kedves hangon és világosan szól. A régi hellén bölcsek scholáikon (a fürdői sétányok lóczáin) minden tudnivágyóval feszte­lenül és derülten közlék becses ismereteiket. De hiszen ti, úgy látszik, nem követitek sem a hajdan, sem a legújabb kor bölcseinek példáját, hanem homályos philosophiátokkal inkább a középkor tudósai felé hajlótok. Ti egy újabbkori classicus­­nak Dickensnek egyik regényében előállított sze­mélyével tartozok. Crags úr ezt szokta mondani: „Korunk főbűne az, hogy minden rendkívül kön­nyűvé van téve. Mi megkenjük a tudomány és élet ajtósarkait. Én jobb szeretném, hogy azok minél rozsdásabbak, minél élesebben csikorgók legyenek! A mai világban az ajtók igen szelíd neszszel nyílnak föl.“ Mi nem vagyunk egészen Crags úr véle­­­ményén, s annak, miképen külföldön a tudomá­nyos irodalmakban azon főirányt látjuk ural­kodni, miszerint az ismeretek minél könnyebben fölfoghatókká tétetnek, csak annyiban nem ör­vendünk, mennyiben ezt csak más nemzeteknél látjuk virágzani és gyümölcsöt teremni, míg ná­lunk e részben majd mi sem történik. A „Muzeum“ tárgyairól ezúttal szólani nem akarunk : itt csak annak általános irányáról van szó, s ismételjük, hogy ha a „Muzeum“ nem a tudomány terjesztését s vonzóvá tételét tűzte ki czélul, véleményünk szerint, nem fogták föl az a körül fáradozók tudományos és főkép magyar tudósi hivatásukat. Ennélfogva óhajtásunk az, vajha egyetlen tudományos folyóiratunk az angol és franczia „Revue“-k példáját követné, melyek­nek a főérdeket mindig a lehető legérdekesebb tárgyú, s legérdekesebben írott értekezések ad­ják meg.___________- g. A beküldő megjegyzései után helyén lesz egy igen jeles tudományterjesztő könyvről tennünk említést, mely a közönség egyik része előtt már ismeretes. Ez az „Ujabbkori ismeretek tára.“ Az u. n. „Conversations Lexicon“ok, az ismeretek mű­öszvegét betü-rendbe szedvén, a tudomány, részét, irodalom és ipar bármely ágában rögtönös és hiteles fölvilágositást adnak — ezért egy a műveit névre csak némileg is igényt tartónak író­asztalán hiányozniok nem szabad. Hányszor aka­dunk még politikai hírlapokban is, vagy a leg­mindennapibb társalgás közben oly műszavakra, oly nevezetes emberek neveire, melyekről mi az­előtt mit sem hallottunk, mert hisz azt senki­től sem kívánhatjuk, hogy mindentudó legyen. Ily esetben nem kell egyebet tennünk, mint a „Conversations Lexicont“ fölnyitnunk s azonnal találunk benne kimerítő vagy legalább főbb alap­vonalakban­ ismertetést. Az említett „Ujabbkori ismeretek tára“ a legközelebbről föltűnt külföldi és hazai nevekkel is megismertet, s ennélfogva nagy előnye van az idegen nyelven vagy nálunk régebben megjelent ily művek fölött. E munka hat kötetre terjed. Most az ötödik jelent meg. Az eddigi kötetek mintegy háromszáz eredeti czikket tartalmaznak. Az egésznek fényoldalát fő­leg hazai nevezetesebb férfiaink életírása képezi. Minden írónk, kitől könyv jelent meg, fontosságához képest rövidebben vagy hosszab­ban ismertetve van, s czikkei általán véve oly vi­lágosan, szépen, és érdekesen vannak irva, mikép azok nagy része csupa időtöltésből is igen kel­lemes olvasmány. aaco. *) Czélzás ez ismert mondatra ,,Me voilá à la fin de mon latin.“ Ford. **) Könyve a magyar közönség előtt igen ismere­tes. Tán említést érdemel, mikép az angol fel­­olvasó e mű czimét magyarul olvasá fel, s igy valószínű, hogy az, Angolhonban csak a ma­gyar eredetiben ismeretes. A­ „Budapesti Hírlap“ szerkesztősé­géhez tegnap szerdán délután 4 óra 55 perc­kor következő távirati magán­tudósítás érkezett. Konstantinápoly,nov.21. Baragu­ay fényesen fogadtatott. Az audientián tartott be­szédében a béke mellett nyilatkozott, a porta in­tegritásának fenntartásával. A szultán az eddigi porta-politika szellemében válaszolt. Igazítás: A tegnapi szám „legújabb posta“ rovatának 2-dik sorában Odessa helyett: Os­borne olvasandó. Bécs, nov 29 Agio: arany 213/s ezüst 15 V* A mai számhoz fél ív melléklet van csatolva.

Next