Budapesti Hírlap, 1857. október (223-249. szám)

1857-10-14 / 234. szám

Ez a jelen pénzügyi világhelyzet, melyhez mi is szükségkép csatlakozni vagyunk kénytelenek. De ezen általános nyomor következményei sokkal kevesbbé érnek el bennünket, mint ezt a még alakulásban levő pénzügyi újjászületés mellett várni lehete. Amerikában állítólag nagy ■ szerű bankintézetek rogynak össze, s az összeomló első rangú házak száma oly roppant a zavar oly kiterjedt, a pénzpiacz oly rázkódások közt inog, hogy nálunk az ottani valódi tényállásról még fogalommal sem bírunk. Szabad-e ezt az ott uralkodó pénzügyi rendszernek felrónunk? Sőt inkább nem az által emelkedtek-e föl az Egyesült államok Anglia versenytársaivá ? Anglia és Francziaország nem kevésbbé szorong ezen pénzügyi kelepczében, az elsőnek pénzre van szüksége a háborúhoz, az utolsóban az összes töke a börzéken csavarog, nem dolgozik , nem teremt, csak naplopóskodva költözik egyik kézből a másikba s majd itt majd amott pontosul össze, a nélkül, hogy csak egy kenyéradó malomkereket is mozgásba hozna. Alig fogunk túlozni, ha Francziaországban az egyetemes tőkének egy teljes harmadával ez után hiszünk találkozhatni, a nemzeti vagyon ennélfogva annyival szegényebb lett. Ezen tőke nem egyéb, mint elásott pénz, mi körülbelől csak annyit ér, mint az elásott bor. „A tőke“, úgy mond Michel Chevalier igen helyesen — „oly gazdagság, melyet forgatunk. Tőkét teremteni annyit tesz mint: munkásoknak foglalatosságot adni, anyagszereket vásárolni, kézimunka-árt üzetni, a kiadott összeget termékül nyereséggel bevenni, ismét kiadni, s így harmadszor, negyedszer és ötödször mindig többet bevenni, mint mennyit kiadtunk; ez együttartva ismét töké ad. Más neme a tőkeszaporításnak nem létezik.“ Immár, Francziaországban ezen első nemzetgazdászoknak szabályát legkevésbbé követik. Innen ez átalános nyomor, mely az öszpontosított tőke meddősége által még szaporíttatik. Egészen másként állnak a dolgok, hol a tőkék, a Michel Chevalier által jelölt utón halmoztatnak össze. Itt az öszpontosítás teljesen jogosult. A gazdag földbirtokos mindig köztiszteletben fog tartatni, ő becsületesen kereste a mivel bír, s keresetének megforgatása által ismét sok ezer másnak nyújt keresetet. A gazdag üzér azonban nem csak hogy a nemzeti vagyonból vette a maga birtokát, hanem azt annak többé vissza sem adja, kivéve talán azon kenyérhéjat melyet rág,mert hisz az üzérkedéshez mégis csak fen kell az életet tartani. Ha veszteségek érik, akkor azok rendesen nyereségkép egymásnak zsebébe mentek át, ki hozzá teljesen egyenlő szerű. Azonban térjünk ismét vissza a dologra! Németországban „bankjegyharcz“ fejlődött ki,melynek okait nem kell tovább fejtegetnünk, de melynek következményei még sokkal veszélyesebbekké alakulhatnak, mint ekkorig gyanítják. A bankügy Németországban ez által lökést szenved, mely ugyan később alkalomszerű reformokhoz fog vezetni, de e peretben a bankok hitelét aláássa. Pedig a bankok most az egész világon sokkal inkább szükségük a hitelt és bizalmat mint bármikor, miután érczkészletük öszszege nem elégséges, hogy papír képviselőiknek összes mennyiségét fedezzék. A mondottak után könnyen azon következtetéshez juthatunk,hogy Austriát az általános calamitás aránylag kevéssé sújtja s szervezkedésének elhaladása az által alig érintetik. Pénzpiaczunk helyzete semmi esetre nem oly lenyomott mint másutt tanúságául, hogy az uj alap szilárd habár itt ott a munkások ügyetlenségénél fogva egy egy kő leomlik is a felsőépületről, melyet hogy bele ne botoljunk, könnyen kikerülhetünk.— Az épület maga ezért háborutlanul fog befejeztetéséhez vezettetni s bizonyosan dicsérendi mesterét.“ Pozson, oct. 9. Q. Városunkban a legközelebbi évek alatt az építkezési hajlamnak csak igen gyér nyomait láthatjuk. Egészen uj ház öt esztendő alatt alig kettő, át- és hozzáépítés szintén igen kevés. Valamint pedig igen csalódnék , ki ebből nálunk szintén mint sok más városban jelenleg nyommasztólag érezhető lakhiányt származtatna, úgy szintén nem csekélyebbet vétene a valóság ellen az is, ki azon véleményt táplálná, mintha Pozson városa, mióta a magyar országgyűlések — kevés kivétellel — állandó helye lenni megszűnt, pusztulásnak indult s lakosságának nagyobb részét elvesztette volna. Ez utolsó is eset hála Istennek, épen nem áll. Pozson város gyarapodása mellett legvilágosbak tanúskodik azon statistikai adat, hogy lakosainak száma az utóbbi években folytonosan szaporodik , mig a martiusz előtti időkben a lakosság összes száma negyvenezeren alul állt, jelenleg , a múlt év végén kezdett s el év elején befejezett népszámlálás szerint 46.000-re rúg. S ezen gyarapodáson nincs mit csodálkozni. Pozson ugyanis szerencsés fekvésénél fogva a terménykereskedés több ágában , gabonában, borban stb. mindig jelentékeny hely fog maradni; azután a régi példabeszéd igaz értelme szerint, jobb kevés bizonyos, mint sok, de bizonytalan ; komolyan állíthatni, hogy Pozson a kebelében letelepített cs. kir. helytartóság s egyéb az egész pozsoni közigazgatási kerületre szóló különféle új, ezelőtt nem ismert hivatalok roppant számú személyzete által többet nyert, mint a csak koronként megújult országgyűlések megszűnésével vesztett. Ez állítás valósága mellett harcol azon körülmény, hogy amennyire több statistikai adatok gyűjtésével foglalkozóktól értettem : a volt magyar országgyűlések alkalmával Pozson városának népessége átalán véve 3000 lélekkel szaporodott ; jelenleg pedig az itt szállásoló különféle hivatalnokok családostul, cselédestül 3000-et jóval meghaladnak, minek további bizonyságául fölemlíthető az is , hogy a mészárszékekből jelenleg magánházak számára több hús fogy el mint az előtt, a vendéglőkben ellenben kevesebb, s a mostani heti összes húsfogyasztást az előttivel hasonlítva, csekély a különbség. Hogy tehát Pozsonban új lakházak nem emelkednek, annak egyszerű oka abban rejlik , hogy a volt magyar országgyűlések miatt több volt a szállás, mint a város népességének rendes szüksége kívánta, s így ez olykor előforduló rendkívüli állapotok végleges megszűnésével a kész szállások tetemes mennyiségével lehetett azonnal szabadon rendelkezni , miért is új házak építése fölöslegesnek tűnt föl, vagy legalább jövedelmezőnek nem ígérkezett. Néhány esztendő óta, különösen pedig ez idén legnagyobb mértékben érezzük a vízhiány okozta kellemetlenségeket, nemcsak közönséges forráskutak igen hamar kifogynak a vízből, hanem a város nyilvános terein lévő csurgókutak is anynyira szárazak,hogy víztartásokat a Dunából hordókban hozott vízzel volt kénytelen a város fele töltetni, hogy kiüthető tűzveszély esetére a fecskendők számára szükséges víz kéznél legyen. Ezen érezhető vízhiány csak részben magyarázható a Duna vizének huzamos idő óta csekély állásából , legalább a csurgókutakra nézve bizonyos , hogy ezek kiszáradásának oka: a vasúti alagút, mert ennek ásatásakor a vizerek átmetszettén, a vízcsurgókutak közönséges víztartójába, mivel 3 öllel magasabb az alagútnál, nem folyhat, hanem részint az alagút falain keresztül szivárog le, részint más csatornán vesz el az ugrókutakra nézve. Vajmi kívánatos tehát a város nevezetes részére , hogy azon bizottmányos munkálatát, mely múlt évben, e bajon segítendő, s az alagútból a víztartóba csatornát vezetni tervezett s szükséges felméréseket is tett, mentül előbb gyors kivitel koszorúzza. A szőlőhegyeken itt és vidéken kivétel nélkül mindenütt megeredt a szüret, s kivéve egyes kisebb terjedésű hegyrészeket,ahol a sept. 21—24 csípős hideg sokat ártott, a must mind mennyiségre több , mind minőségre jobb a tavalyinál, s így a mostani minden tekintetben a legjobb szüretek egyike. Ara a mustnak még nem nyert megállapodást, most kezdetben azonban a tavalyinál 20 forinttal olcsóbb 5 ft 12 kr. és 6 ft 48 pkr. közt ingadoz. Az idei termés szóval a gabonára nézve is egyike a jóterméseknek, a tavalyi legjobb búza mérete vidékünkről 84 fontot nyomott, az idén 90 fontos is elég található. Rozs középszerű , kukoricza, burgonya, hüvelyes vetemények középszerűségen alul termettek, legnagyobb baj mégis a takarmány szűke, miért is a marhának ára folyvást alant áll. NAPI HÍREK ÉS ESEMÉNYEK Budapest, October 14. g. Herczeg D e m id off Antal az ismeretes Krézus és tudománybarát a Boroszlóban létező „császári Lipót Károly féle természettudományi akadémiánál egy alapítványt tett jutalomkérdésekre. A legközelebbi 300 tallérnyi jutalom 1858- július 13-án , Alexandra az oroszországi anyacsászárnő születésnapján fog kiosztatni. A pályakérdés pedig ez : „Készíttessék összehasonlító előadása az újabb rétegekben előforduló, ásatag héjanczoknak (fossile crustaceen) a Malacostraca podophthalma és hedriophthalma neméből, és kövülésének különös viszonyairól . A pályázó munkák, melyek 1858 ápril 1 -éig Boroszlóba a nevezett akadémiának beküldendők, lehetnek német, franczia, latin vagy olasz nyelven írva. A dolog minket is érdekel, miután a pályázás nyomtatott programmja Pestre is elküldetett 30 példányban, melyekből a múzeumhoz, a magyar akadémiához és a földtani társulathoz tiz-tíz példány intéztetett, és igy feltételeztetik, hogy innen is leendnek pályázók. * Az ismeretes merész lovas gróf Kinszky Octavián a f. hó 9-iki pardubitzi verseny alkalmával szerencsétlenül járt. Mint a „Bohemia“ czimű lap irja, a gróf Themby lovával, mely a pesti ugrató versenyben oly szépen szökte keresztül az akadályokat, egy sövényből s árokból alkotott gát keresztülugrásában elbukott és öntudatlanul maradt a földön, míg lova feltápászkodva tovább rohant. Miután Pardubitzból orvosokat hoztak, ismét visszanyerte eszméletét és beszélni is tudott. Délután kettedfél órakor a gróf egy négyfogatú kocsin a városba vitetett. A kocsi lépést haladt és a gróf igen szenvedőnek látszott. Sérülése nagy hátgerinczrázkódás mellett zúzásból áll; mindazáltal remélik, hogy a beteg állapota életveszélyes nem lesz. E baleset következtében a nyaktörő steeplephase annyival inkább érdekét veszte, mivel ez alkalommal Wagner főhadnagy is, aki K. Zedwitz lovát nyargalta, kétszer bukott, de mind a kétszer újra fölült, s a pályázásról lemondott. Hussey őrnagy a harmadik lovas, kinek két pályatársa visszavonult, az életveszélyes feladatot, három mértföldet 22 nehéz akadálylyal benyargalni, szerencsésen megoldó. Az újabb tudósítások gr. Kinszky állapotáról megnyugtatólag hangzanak. *A Boskovitz L. József elég leltárát és netán szükséges rendezetét eszközölni, mint a „P. Lt.“ értesül, a hitelintézet igazgatója Richter Ferencz úl Pestre érkezett. A nemzeti bank itteni fiókjához Bécsből utasítás jött, hogy a hitelkérők irányában engedékeny legyen, azaz a hozzáférhetést lehetőleg megkönnyítse. * A bécsi börzén az a hír kerengett, hogy Boskotniczot illetőleg a hitelintézet és az escompt-bank közbenjárása folytán kiegyezkedés fog létesülni. A szenvedőleges álladék 2,100,000 ft, és mint mondják az activa által teljesen födözve van. A hitelezők azonnal 50 pretet kapnak, és a hátralékot az ügyek kiegyenlítése és a forgatványok beváltása után. Ekkép a további calamitást megelőzve a szenvedőlegességbe besodort czégeket nagyrészt újra fizetőképessé remélik tehetni. * Egy újabb hirdetvényben Benz Ernő lovardaigazgató jelenti, hogy a bekövetkezett esőzések miatt nehezen járhatóvá lett országúton Lembergtől Krakóig lassan haladhatván, a hirdetett napra (12-re) meg nem érkezhetik, azonban két nappal később azaz 14-kén okvetlenül megkezdi előadásaik sorát. * A „Szépirodalmi közlöny “-ben Tömöri I Anasztáz úr húsz darab aranyat tűzött ki a nevezett lapban jövő évi márczius végéig megjelenendő legjobb költemény írójának (a rendes tiszteletdijon fölül.) TÁRCZA. EGY ÉVI HÁZASSÁG. REGÉNY CARLEN EMÍLIÁTÓL. III. RÉSZ. XVII. (Folytatás.) Hat hónap óta úgy látszék, oly irányt vettek az ezredes érzelmei, mely Laviniára nézve nem lehetett közönyös; férje megváltozott modorai elég sóhajt, elég könyűt fakasztottak a fiatal nő belsejéből, mert a rokonszenv az oly közelálló s mégis oly idegen személyek közt napról napra hatalmasabb s uralkodóbb lön. — De mi köze mindehhez Máriának ? szólt magában Lavinia, mig szive háborgása nőttön nőtt, és minek jött ide ez a fehér személy ? E levél özvegysége idejében íratott, de ha minapi volna is ? Erre fölkelt, mert vére fuldoklóéig lázongott, és lába Hermann levelébe botlott; letekintve meglátja azt s felveszi. Ismét, ismét szemei előtt eszim : „Rhenmann Mária kisasszonynak “ Az asztalra dobta. Ö nem fogja elolvasni, minek is olvassa ? ez illetlen és szégyen volna. És ha mégis tenné ? tán biztosítva volna, tán ez lenne a legbizonyosabb út arra, hogy férjének nemeslelkűségéről meggyőződjék. Sőt e meggyőződés tán még magasabbra emelkednék mint sejdíthette volna. De mire való mind e mentegetés, a melylyel ön magát nyugtatgatá ? A nőnek elavulhatlan jogai vannak,miért ne venné hasznukat ő is ? Újra fölvevé a levelet, és elolvasta. A levél harmadnap előtt kelt. „Hagyjon fel a további gyötrődéssel Mária ! nem oly távol van minden gyanú és féltékenységtől, hogy minden bizalom e pillanatban ép oly hasztalan mint nevetséges volna, aztán, ha csakugyan szükség lesz előtte a dolgot leleplezni, minek siettetni ez időt. „Mindamellett én felfogom, Mária, ön kérelmének egész kényességét, s ha vallomás lehetne szükséges, én az első javasolnám azt önnek, de a dolgok jelen állásánál az alkalmatlan volna, s én nyíltan kimondom, hogy ennek örülök, mert vannak dolgok, melyek, akármily finomul érintsük is, mindig sértenek. „Mária önnek nem kellene tiltania, hogy meglátogassam önt. Hát nem tudja-e, hogy én boldog vagyok, ha önnél lehetek, szegény nő. — Mindkettőnk nyilva lévén, legalább vigasztalhatnék egymást. Rosenborg Hermann:“ E sorok feldúlták Laviniát; e percztől fogva minden kecsegtetése s öncsalódása elenyészett; minden állítgatása, mely által a férje és Rhenmann Mária közti viszonyt magának megmagyarázni igyekezett, megsemmisült, a való szeme előtt állt, és minő való! Ezt tudva lesz-e bátorsága most lemenni, eltűrni az ezredes és gróf tekintetét, felelni kérdéseikre, hallgatni beszédüket ? szobájában maradt tehát, s csak üzenetben tudata velük, hogy fájdalmai miatt se magát , se gondolatait nem képes illő rendbe hozni. Hát ilyen ember ez a Hermann ! kit ő egész tiszteletére hitt méltónak, ki feleségül akarván venni egy nőt, őt szedte rá hidegvérüleg, nem a szerelem sugallatából, ki azt vallá, hogy soha sem szeretett, s csupán csak fondorkodásra czélzott, mit most is folytat! És most e kérdés támadt lelkében: Mit tegyen a levéllel? Egyszerűen csak visszaadja neki, semmi magyarázatot sem kérvén tőle? De hiszen az is nem annyi-e mint a magyarázatot előidézni ? és a levél, melyet újra meg újra olvasott, nem mondja-e, hogy ő minden vallomást szeretne kikerülni? Lavinia érezé, hogy, daczára minden iszonyának, mégsem elég bátor lealázni ezt az embert, mert szivének valami homályos érzete azt sugá, hogy ez ember soha sem fogna szerethetni egy nőt, ki előtt egyszer pirulnia kellene. Ezzel fölállott és fejéből kiűzni törekvék a kínzó eszmét, mely mindig ostromlá, t. i. ama tekintet emlékét, melynek hatalmát néha oly kimondhatlanul tapasztaló. — De mi ez ? szóla; esztelen vagyok-e ? kelle tűrnöm némán és önmegadólag botrányt, melyet az egész világ tud? Regényhősnő vagyok, én, vagy asszony, ki tudja jogait? Engedjem-e, hogy azok megsértessenek, hogy ő e nőhöz járjon, e nőhöz, ki már előre érezte a szégyent, kérve őt, hogy többé hozzá ne menjen? Oh Istenem ! Mit tegyek ? melyik oldalon van a jó s melyiken a rész ? s még is meg kell lenni, szólnom kell, vagy hallgatnom. Ez önmagával a kietlen harcz után azt tökéli el magában, hogy hallgatni fog. De még egy nehézség volt hátra, mikép küldje vissza a levelet UB Máriának, hogy ez ne sejthesse, kinek kezén ment az keresztül. A gróf? ő hallgatag és finom ember, de őt ily cselszövényes dologba keverni, előtte, bizonyos pontig lealázni magát, ő előtte ki Hermann barátja ! Nem, ez nem tetszett neki. Brunsbergnél ez is gyöngéd , de nagyon éles látású, mindent sejdíthetne. Lavinia csengetett. A felügyelő ilyen ember kellett neki, hallgat mint a néma, hű mint az eb, és egyszersmind képtelen behatolni annak okaiba, mi rá volt bízandó. E perezben lépett be az ezredes. A fiatal nő, nem számolt e látogatásra,még meg sem gondolta a modort, miként viselje magát férje irányában? ez öt izgatottsága fő fokán lepé meg, melyen akarata nem bírt még uralkodni; igy minden szava és kifejezése , mi a fentebb érintett szólalkozás közben ajkairól folyt, majdnem akaratlan volt. De ő ezek értelmét csak azután fontolá meg, midőn Hermann eltávozott. Akkor érezé szive háborút, és borzasztókig hangzanak vissza belsejében a végzetes, a jósszerű szavak: „holnap ha a reggelinél nem változtatatja határozatát, tíz órakor ló és kocsi készen áll.“ Ő tehát elmenne, és mindennek vége lenne, vége az ő részéről; e gondolat alatt szive a legfájdalmasabban összeszorult. Brunsbergné lépett be. — Legyen szives, monda Lavinia, fogasson szánba, frisségre van szükségem, s nem tudnék alunni, ha egy kis időre ki nem megyek. Azonban mivel ez órában férjem és a gróf sakknál ülnek, kérem mondja meg a felügyelőnek, hogy jöjön velem. — Az idő nagyon hideg, és nem tudom, ha... mer-e rendelkezni a lovakkal az ezredes engedelme nélkül. — Mondja meg neki, hogy én rendelem, viszonta Lavinia oly hanggal, mely nem tűrt volna ellenvetést; egy óranegyed alatt készen leszek. Brunsbergné lement, s gondolá magában : a boldogult háziasszony nem mert volna így parancsolni az úr tekintélye nélkül, de Lavinia oly nő, kinek önfeje van, ki tud magának engedelmességet szerezni. Egy óranegyed múlva a szán már röpite Laviniát és a felügyelőt A fiatal nő csupa nyugtalanság volt és hallgatott Jó darab idő eltelte után így szólta meg emberét: — Megkérhetem önt egy szolgálatra ? — Oh uram Istenem ! hogy is teheti asszonyom e kérdést ? Összeaprittatnám magamat. . . — Igen jó. Klistáné egy levélkét vesztett el szobámban; nekem azt vissza kellene vinnem, de úgy, hogy senki se gondolhassa, mikép az kezemben volt; ön vissza fogja azt adni, azt mondja, hogy a lépcsőzeten találta. — A lépcsőzeten! én ! Valóban, ez így történhetett! de mit tegyek vele ? Asszonyom nem mondta meg. . . . — Oh! semmi sem könnyebb, ön a városba megy, és én örülni fogok , ha holnap megtudom, hogy a levél kézbesíttetett. . . . Rhenmann Mária kisasszonynak. Kihúzá zsebéből a levélkét s átadá a felügyelőnek , ki egyszerűen ennyit mondott: — Én magam adom át. — Ámde szót se abból, amit most beszéltem, érti ön ? — Igen asszonyom. — Köszönöm. Most térjünk vissza ; hideg van s én nem jól érzem magamat. Visszajövet a szán a lépcsőzetes ház tornácza előtt állott meg, a folyosón lámpák égtek, s egy férfi várakozik az oszlopok egyikénél: a sűrűen eső hó egészen fehérré változtató, de ő még sem vonult az épületbe. Mielőtt a felügyelő leszállott, a kocsizsámoly már le volt eresztve, az ajtó kinyitva, és a várakozó férfi , kit Lavinia észrevett, fölkarolta őt, s sebesen felszaladván vele a lépcsőzeten, a pitvarban teve le. E férfi az ezredes volt; képén halotti sápadtság ült, és tekintete, melyet a nőre szegzett, oly mély, oly mondhatlan zavart, hogy ez láttára majd elájult. A férfi szót sem szólt, a terembe lépett, a nő pedig szobájába távozott. — Mi baj ? kérdé a gróf az ezredest, miért hagytál el oly hirtelen ? — Semmi jelentékeny ok miatt, lovat hallok a kapu előtt, s látni akarván, ki távozik , Laviniát láttam szánon elsuhanni. Vártam, míg viszszatér. Ez tartóztatott oda künn. — Bizonyosan más valami, te vagy beteg vagy igen szomorú vagy,mondd, melyik a kettő közöl? — Egyik sem, hanem álmos vagyok, ég összetörve a fáradságtól, ez az egész, beázz magad, én lefekszem. Ezzel gyertyát ragadott, elhagya a teremet, s fölment szobájába. Alhatott, mert látta visszajőni őt, sőt meg is érintette , de a kimondhatlan aggodalom és szorongás egy félórája őt jobban összetörte, mint három hónapi táborozás. (Folytattatik.)