Budapesti Hírlap, 1883. április (3. évfolyam, 90-119. szám)
1883-04-22 / 111. szám
HL évfolyam 111. szám. Budapest, 1883. Vasárnap, április 22. Budapesti Hírlap Blöflidért iraki éne 14 fej, félem 7 írt, negyedévre 8 frt 60 kr. egy hóm lírt 70kr. Megjelenik minden nap, hétfőn és finnep utánni napon is. Felelőt szerkesztő: Oickáns Jint Egyed Mim ára 4 kr. — Hirdetések díjszabályzerint. Szerkestőség és kiadóhivatal, IV. kerület, kalap-utca 16. nm. „Alkotmányos titkok“ E cím alatt egy névtelen füzet jelent meg ma a könyvpiacon Andrássy Gyula gróf ez állítólagos mondásával jeligének: „El fogjátok ismerni, hogy Andrássy nagy ember.“ A könyv, mondjuk ki mindjárt elül, igen elszomorító benyomást tesz reánk s csak egyet bizonyít csalhatatlanul, azt, hogy nálunk senki sem tud semmit, és a névtelenek tudnak mindent legjobban. Kormányzó férfiaink, akik valaha voltak és valaha lesznek, szamarak, ostobák vagy gonoszak. Ambíciójuk, hogy tündököljenek, a hatalommal visszaéljenek, a népeket és képviselőiket félrevezessék , megcsalják , rászedjék ; mindig ellenkezőjét tegyék annak a mit a józan ész parancsol és amit minden névtelen füzet írója belát csak ők be nem látnak ; s hogy az országot előbbre vigyék végső delmének hagyományos országutján. An Gyula gróf az előttem fekvő füzet azet: »Egy osztrák-magyar külügyér, kinek eli nincsenek s politikai missziója annyiból áll egy külügyér legyen, ki szívesen hódol minden pnak, mely neki, a bolygónak fényt kölcsönöz minden hatalommal készen kiegyezik, melyet ebbnek tart magánál. Emellett charmant gavallér.“ Semmiképen sem vonjuk kétségbe e könyv szerzőjének a jóhiszeműségét, sőt szívesen állunk be munkája jó tulajdonságainak dicsérői közé. Sok fáradsággal gyűjtött adatokat dolgozott fel; vezérlő tétele van, amelynek fonalát egy pillanatra sem ejti el; előadása élénk, néha elmés, gyakran tanulságos. Halmozottsága mellett fárasztó is, de egyszersmind temperamentumosan lüktet és néha erővel, néha eredetiséggel lep meg s csak elvétve pongyola és ízetlen. Az alább közlött mutatványos részekből minden jó tulajdonságára szedhet magának az olvasó példát. Egész tendenciája azonban az „Alkotmányos titkoknak“ vészes és kárhozatos, végső következtetése pedig az aktuális viszonyokkal szemben majdnem nevetséges. A könyv tartalmas okoskodásának iránya a következő: Az 1867-ki kiegyezéssel a régi Ausztria helyébe egy új alakulás lépett, új külpolitikai föladattal. Ez új föladatot, harcra képessé fölszervezni a monarchiát Oroszország s a pánszlávizmus ellen, az új államférfiak fel nem ismerték. Beust és Andrássy a kiegyezés után idekínált német szövetséget visszautasították és inkább a hagyományos osztrák politika fonalát véve fel, a porosz (1866-ki) hadjárat megboszulására készültek. Ezzel kényszerítették Németországot az orosz szövetségre. A 70-ki porosz-francia háborúban csak a poroszok rohamos győzelmeitől megijedve ejtették el, de még csak Sedan idejében, az olasz-francia-osztrák szövetség tervét. Azután újra kínálkozott Bismarck. De újra kosarat kapott. Andrássy gróf inkább szövetkezett az oroszszal Törökország felosztására. Persze, itt is megcsalatott s csak 79-ben, kényszerülten, fogadta el végre a német szövetséget, de ez most már olyan, hogy függéses állásban vagyunk benne. Az orosz háború csak idő kérdése. A harcot azonban kivívni nem azok vannak hivatva, akik ez állapotot megteremtették, hanem az — ellenzék. Mi pedig, idáig érvén el a könyvben, ki tekintünk keletre és nyugatra, és kérdezzük : — melyik ellenzék ? Az előttünk fekvő könyv szerzője, ha titkos, titkosabb és legtitkosabb jegyzékekről van szó, írta légyen Andrássy, Bismarck vagy Gorcsakov, — sohasem jön zavarba, mindig pontosan van értesülve, mindig könnyen megfelel. Arra a kérdésre, hogy melyik ellenzék van hivatva Magyarországot és Ausztriát a harcba vinni, melyet kilátásba helyez a muszkával, — arra a kérdésre meg sem kísérti a feleletet. És erre a kérdésre, ebben a pillanatban, midőn minden ellenzékünk a kishitűség egy nemének rabja, nehezebb is lenne felelni, mint bármely bonyolódott — európai kérdésre. Én példának okáért meg vagyok arról győződve, hogy mindenik ellenzék hozsannáival fogadná soraiban — Andrássy grófot s a terebesi ember kétségkívül vezérlő befolyást gyakorolna és épen oly szerepet játszanék a pártban. És ez esetben csak kettő volna lehetséges: vagy Andrássy aegisze alatt esnék meg a nagy tusa köztünk és Oroszország közt, vagy sehogy — s ez esetben mi lesz a névtelen füzet nagy szavaiból? Semmi kedvünk sincs a kormánypártot a politikai belátás, bölcseség, tapintat és egyéb erények kizárólagos birtokosa gyanánt feldicsérni ; sőt ellenkezőleg, épen azt tartjuk, hogy e tekintetben körülbelül egy színvonalon állanak összes pártjaink. Itt is, ott is vannak munkára, sőt feladatokra termett férfiak; itt is ott is vannak, akik méltán bírják a nemzet bizalmát. Sehol sincs azonban egyelőre az a férfiú, akiben akár én akár más a jogosultságnak csak bármely látszatával is a magyar Bismarckot üdvözölhetném. Sehol sincs az a párt, amely ebben a pontban bármi természetű biztosítékot volna képes az embernek nyújtani. Még a szélsőbaloldalon is vannak kiszolgált Deák- és Tiszapártiak, a mérsékelt ellenzéken Deák-, Tisza- és konzervatív-pártiak , a kormánypárton hasonlag igen vegyes társaság ül együtt. Mindenütt van, akinek része van a múltban. Ki hát az a szűz, aki megmenti szerzőnk axiómáját, amely e szavakkal van kifejezve : „van egy politikai lehetetlenség: ez az, hogy az állam politikai misszióját oly államférfiak s oly pártok sikerrel teljesíthessék, kik előbb a missziónak árulói voltak*. Ez csak egy nagy frázis, magától a gondolattól kezdve egész a kifejezésekig. Oly túlzás, mint az egész könyv maga. Én az „Alkotmányos titkok* gyors átolvasása után nem teszem magam, mintha mindazt, amiről benne szó és adat van, jobban tudnám, mint a könyv szerzője, bár egyről s másról értesülve vagyok, hogy másképen van, mint ahogy ő elmondja ; de egyet konstatálhatok: ő egy preokkupált álláspontból kiindul s annak bizonyítására felhord mindent abból, ami 10—15 év óta mondatott s íratott diplomaták s újságírók által, ami alkalmas mellette bizonyítani. Más fáradtságot vehet magának s szemen szedhet mondottakat s írottakat az ellenkezőnek bebizonyítására nem több fáradtsággal, mint amennyit jelen szerzőnk a maga munkájára fordított. Meddő munkának s a politikai pletykaság és tudákosság egy nemének tartom, ilyen anyagból könyvet írni. Komoly politikai célja más nem is lehet az ilyennek, mint a pártérdek. Históriának nem história, igazságnak nem igazság. Politikai kritikának ledér és felületes. Az valóban rettenetes volna, ha Andrássy Gyula gróf összes szerencsétlen minisztertársaival, ellenőrizve 1875-ig Deák, Csengery, Tisza, Ghyczy és mások által az a politikai hisztria lehetett volna, akinek ez a könyv rajzolja. Ez oly silány, nevetséges és együgyü színben tünteti fel nemcsak összes kormányainkat 1867 óta, hanem összes pártjainkat, a törvényhozó testületet, sőt egész Magyarországot is úgy pellengérre állítja, nevezetesen a mamagyar konzervatív vezéreket, akikről mindvégig hallgat, kik azonban Deáknál és pártjánál mindig közelebb álltak az udvarhoz és törekvéseihez, hogy semmi a föld kerekségén nem látszik nagyobb bölcseségnek ránk nézve, ha csakugyan ilyenek vagyunk, mint meghúzni magunkat szerényen, némán, várni másoktól az alamizsnát és nem kihívni az oroszt egy élethalál harcra nem ma, hanem már 10—12 évvel ezelőtt! Nem vonom kétségbe, hogy Beust a boszu politikáját szőtte s visszautasította Andrássy gróf tudtával egy évvel Königgraetz után a szövetséget Németországgal. Nem kívánom kétségbe vonni, hogy ez hiba volt magában. De ha ítélni akarok róla, nemcsak ezt a tényt szabad mérlegelnem, mondván: buták voltak, nem látták be, rabjai voltak a bécsi befolyásnak, ahol Németország visszahóditásáról álmodtak. Ha Bécsben a dinasztia erről álmodott, akkor ez egy tény, melylyel számolniok kellett államférfiainknak s akkor talán kevésbé az ő butaságuk az, hogy nem kötöttek szerződést a némettel, mint nehéz helyzetükben tanúsított ügyességük, mert nem szerződtek ugyan a némettel, de ellenségével sem; egyik olyan nehéz volt mint a másik. A dinasztia álmai az államférfiak célzataival szemben. Kormányt lehet könynyebben cserélni, mint dinasztiát. S ha a dinasztiának álmai vannak, ezzel is számolni kell. A Habsburgokat 1866-ban kitették százados patrimoniumukból. Csoda-e ha visszavágytak ? S ha könyvünk szerzője azt állítja, hogy kormányaink csak 7- ben látták be kénytelen a német szövetség szükségét, egy másik ízó könnyen kimutatja, hogy voltaképen kormányaink csak akkorra tudták végkép eloszlatni a dinasztia álmait. Nincs szellemesség nélkül a következő passzus: „mi különbség van Andrássy és az Ausztriát megbuktató külügyminiszterek közt, kik előbb szövetkeztek ellenségeikkel, azokat hatályosan megerősítették és azután viaskodtak velük ? Mi különbség van Rechberg és Andrássy közt ? — Az, ami a slezvig-holsteini és a bosnyák politika közt. Tudniillik — semmi.“ Mai számunk 16 oldalt tartalmaz.