Budapesti Hírlap, 1883. június (3. évfolyam, 150-179. szám)
1883-06-07 / 156. szám
Melléklet a „BUDAPESTI HÍRLAP“ 156-ik számához. Ferenc József sétány. A főkapitány úr figyelmébe. (*) Fővárosunknak ez a legszebb, legélénkebb forgalmú helye. Ez Budapest arcvonala, ez társadalmunk kirakata. Ide épültek a legnagyobb házak, a legpazarabb diszitéssel. Itt állítjuk fel szobrainkat, ahány jelesünk csak van. Ide jár a társaság alkonyat után üdülni, szórakozni, sétálni, találkozni. A két akácfasor most virágában üde illattal balzsamozza a levegőt. A pompás kilátás Buda felé s a nagy folyam tarka életével meglepi az idegent. Egyik kollégám minap idézte — a korzóról írván — Mérimée Prosper mondását, ki hajón leutazva Bécsből hozzánk, egyszer végig sétált a Dunasoron s meg visszatért a hajóra, mondván: »Láttam a magyar fővárost“. Ami korzónk a főváros legfőbb dísze, társaságának legnagyobb szalonja. Kocsiforgalom elől elzárják a stilszerű vasláncok, az alsó néposztály, napszámosok, proletárok, koldusok meg maguktól elmaradnak onnét, ha nem tiltanák is ki az ott strázsáló poroszlók. Budapest korzója vetekszik az elsőségért a világvárosok korzóival. Méltán viseli a sétány a magyar király nevét. Disztingvált társaság jár az aszfalt-padmalyon ; az arisztokrácia ott látható a vigadó előtti kioszk árnyas parkjában; a fizetéses széksorokat hölgyek tartják megszállva, az anyák oda viszik leányaikat, az udvarlók ott veszik ezeket körül. Hány regény támadott az akáclombok árnyékában! S a főváros ez elegáns sétányát újabban ismét beszenynyezik azok a férgek, kiket az utcák poloskáinak szokás hívni. Kiöltözve, kifestve tucatszám járnak-kelnek ott a sétaórák idején, kihívó magaviseletük által botrányos szenzációt keltve, amint a társaságba elvegyülve áldozatra lesnek. Az utcán kacérkodó gyalázat mindig undorító látvány. De százszorta felháborítóbb itt, a fővárosi társasélet szívében, a szocietás közt, ennek mintegy oltalma, cégére alatt. Elborzad az ember, ha elgondolja, hogy a betolakodott trágárságnak kénytelen szemtanúi azok, kiket minden botrányos hatástól óvni, védeni legszentebb kötelesség. Fiatal leányok, éretlen gyermekek oly jeleneteket látnak a szabadon kalandozó asszonyi bestialitástól, hogy ha lelküket nem ismételyezik meg, de illúzióikat bizonynyal rombolják, vagy legalább bepiszkolják. A kóbor gyalázat mindenütt a rendőrség felügyelete alatt áll. A társaság közé botrányt csinálni nem jöhetne, ha rendőrségünk ezt neki meg nem engedné. Említettem a strázsáló poroszlókat, kik a koldust, a kopott öltözékű »gyanús“ alakot nem bocsátják a korzóra. De bezzeg a felpuccolt prostitúció előtt nyitva tőlük az út oda. Ismerik a „félvilágot“ jól, •a egy-egy tagját meg is süvegelik, jeleket váltanak vele, értik jól egymást. S ha hónapjában százával váltakoznak a biztosok, mind a száz egy húron pendül, valamennyi f eltűri“ a szégyent, mert meg van érte fizetve. Sokszor elmondták mások, én csak ismétlem itt, hogy a főváros erkölcstelenségének kútfeje, korrupciójának fészke a mai rendőrség, mely régóta várja a gyökeres újjászervezést és epurálást, kezdve feg fenn. Nem is reflektálok e silány, hitelevesztett testület reputációjára. Ha egyszer ilyen, a szavak nem mossák tisztára soha. Majd ütni fog egyszer az óra, mikor rendőrségi penészkórunkból az események tisztítják meg Budapestet. Addig csak egyet követel a főváros dekóruma, tisztessége. S ezt nem győzöm elég erős szóval hangsúlyozni. Ha már a rendőrség a feslettség zsoldját hozza, s az utcák poloskái által felszívott vér árán osztozkodva hizlalja magát , tegye ezt legalább titkon, lehetőleg a közönség háta mögött s a gyalázatos bérviszonyt ne állítsa ki a főváros kirakatába, a korzóra, élő bizonyítékok oda bocsátása által. Van elég nyilvános hely, sétáló út, utca liget szerte, ahol a prostitúciónak megadhatja a bűnharács egyenértékét. Onnét a társaság tisztességes elemeit úgyis elűzték már a rendőrség e védencei. Hadd maradjon a korzó meg intakt helynek. Épen exponált helyénél fogva kérjük, kegyelmezzen meg a rendőrség a korzónak. Legyen ez az egy nyilvános sétány a beltelkeken, hova a társaság a tisztesség biztosítékai közt mehet s a nők nem kénytelenek pirulni. Méltóztassék, tisztelt polkár, tekintetbe venni, hogy a korzóról ítéli meg az idegen a főváros lakosságát, itt figyeli meg közönségünket s figyelmét a rendőrség speciális „asszony-kiállítása“ nem kerüli el. Ami szégyen és botrányszenny ezen látható, az mind a fővárosi társaság rovására megy, melyről az idegen azt hiszi, hogy ő tűri meg soraiban a gyalázatot. Innen a torzkép, melyet az idegen utas leírásaiban a külföldön rajzol rólunk, társas szellemünkről, erkölcseinkről s nőinkről. A rendőrségről bezzeg nem írnak, ez elviszi tőlük szárazon. Kegyeskedjék tehát e testület kérésemet a korzó dolgában tekintetbe venni. S ajánlom azt T hasz főkapitány és királyi tanácsos úr figyelmébe. Főkapitányi minőségében tán hiába aposztrofálnám, • szerencsére ő nagysága királyi tanácsos is, s ezen minőségében tán védelme alá veszi a főkapitány elvében a korzó tisztasági érdekeit, miután elé g turulról.*) A hun magyar hagyományok egyik legérdekesebb és legjelentősebb részlete a turul (kurul, karoly, karvaly) vagy sas keselyű regéje, mely a legszebb költői mythoszként fonódik mondáink egybefüggő láncolatán végig. A turul - madár pogány korunk hitreges világának saját és eredeti alakja; szereplése tündéri, végzeties, majdnem isteni. Megtermékenyiti az anyák álmát, hogy hősök szülessenek; a nemzeti hadak sorsát végzetszerűen intézi, hosszú vándorútján kísérője a népnek az Ígért uj hazába, melynek határain sokaságának sűrü szárnycsapásaival veri a csüggedéket, „mert az isten akarja vala, hogy hamarább szálljanak alá Magyarországba.“ Koronás képe ott leng a fejedelmek zászlain, s győzelmesen vezérli harcaiban a nemzetet, melynek bölcsőjétől kezdve hű nemtője marad mindaddig, mig nem szerepében a megváltó hitének jele, az apostoli kettős szent kereszt váltja fel. A turul mondájával valami rokonságot mutat a normán regék három királyleány szőtte hollós zászlaja, melyről mondják, hogy valahányszor győzni vitték harcba, akkor a holló mintegy megelevenedve röpköd vala a hadak előtt, míg balszerencse kezdetén, szárnyait összecsapva, mozdulatlanul csüngött alá a zászlón. Tulajdonított-e a régi magyar hit is ily bűbájos jóstehetséget a maga turul madarának ? nem tudjuk , de éreznünk kell, hogy Arany csak szebbé és teljesebbé tette a nemzeti hagyományt, midőn Keveháza gyönyörű énekében oly mesterien szőtte belé a normán holló mythoszát. Íme e nehány sor : Barna hajú szép hunfiak, Mi haszna még a gyors nyilak ! Bár tőlök a nap elborúl, Tárnokvölgye bealkonyúl, Zászlótokon lecsüngve áll, Nem repdes a turulmadár ! És ismét alább, a cezumauri harcnál : Harmadnapon kürtödbe filsz Torda fia hős Bendegúz ! Zászlóidat a keleti Szellő vígan lebegteti, Hogy a turul repdes belé — Nyűgöt felé, nyűgöt felé ! Ez a költő felfogása. Krónikásaink közt egyedül Kézai az, ki a turul emlékét e néven fentartotta, s egyszersmind a róla szóló hagyományt is legtovább fejlesztette. Nála a turul Attila király jelképe, és másod unokájában Álmosban, újra megtestülése, nyilván mondja, hogy Árpád, Álmos fia, a Turul nemzetségből származik, s ez állítását alább, Gyercs vezérről szólván, ismételve megerősíti. Hogy a Turul nemzetség az Árpádokra vonatkoztatva, birhat-e valami históriai alappal, azt ezúttal nem keresem; hogy azonban egy genus Turul (de genere Turul) valósággal, és pedig Kézaihoz igen közel korulag létezett, azt hiteles okiratok bizonyítják, nemkülönben áll, hogy Turul mint személynév s mint helynév is többször fordul elő emlékeinkben. Hazai krónikáink egybehangzó tanúsága szerint : Attila király címerén, melyet pajzsán és zászlain szokott volt hordani, koronásfejü madár vala ábrázolva, mely címert a magyarok mig magokat községben kormányozák, Gyercs vezér idejéig, a hadban mindig magokkal hordtak vala. E koronásfejü madarat Kézai magyarul turul-nak, későbbi krónikásaink latinul astur-nak vagy austur-nak nevezik. Az Astur szót mint madárnevet a klasszikus latinság szótárai nem ismerik, Kirsch Cornucopiae-ja szerint sólymot jelent, Szabó Károly karvalynak fordítja. A bécsi képes krónika pár primitív, de mindenesetre tanulságos ábrái, hol a kapitányok, a hét magyar vezér majd mindegyike ugyanazon madáralak képét viseli pajzsán, arra mutatnak, hogy a turul nem kizárólag a fejedelmi ház címere, hanem az egész nemzet hadi jelvénye volt. Ez a mondák felfogása is, de ez — mint látni fogjuk — a történeti valóság is. Hogy Gyercs vezér, avagy még inkább István, miután nemzetét a keresztény vallásra térítette, s a pápától koronát, címert és apostoli keresztet nyert, a pogányságra emlékeztető turult sem pajzsán, sem királyi lobogóin nem hordta többé, az csak természetes. De hogy maga a nemzet, a szabad magyarság, mely a felkelő nemzeti sereget alkotó, azontúl is régi megszokott címerét lobogtatta harci zászlain, nagyon valószínű. E föltevés mellett szólhat egyebek közt azon mindenesetre figyelmet érdemlő körülmény is, hogy némely kétségtelenül ősrégi származású nemzetségeink címerében mai napig a turul vagy karvaly madár alakja szemlélhető. A gr. Károlyiek még nevét is megőrizték családi címerük madarának, mert *) A hasoncimü új szaklapból megrövidítve, lány hivatalosan „Ferenc József sétány“ nevet visel. Kossuth-adomák. Ezt a címet lehetne adni az előszónak, melyet Kossuth Lajos az „Iratok“ negyedik kötetében közlendő önéletrajz elé irt. Az önéletrajz gyermekkoráról s fiatalságáról fog szólani, s az ő klaszszikus stiljában előadva igen vonzó és tanulságos olvasmány lesz. Sok ferde felfogást, téves adatot fog ezenfelül helyreigazítani, melyek a világszerte forgalomban levő sokféle Kossuth-biográfiákban hazánk nagy fiáról keringenek. Mint előszavában ma a „Pesti Napló“ reggeli száma élén maga megjegyzi, az autobiográfiához épen e célból fogott. Tán a gyermekkorra való visszaemlékezés derült sugarai, tán a helyreigazítandó adatok furcsa halmaza, vagy tán mindkettő együtt deríté fel az öreg urat, — előszava kedélyes, sőt humoros, tele jókedvű ötletekkel s vidám anekdotákkal, ami az ő írói egyéniségénél a legritkábban előforduló eset. Írás modorában szinte az újság vonzó erejével hat. Azzal kezdi, hogy a hírnévvel sok fölösleges legenda szokott a neves emberekről szerte keringeni, melyek ferde fogalmat terjesztenek róluk, sokszor szándékosan is, önzésből, kivált a sajtó útján. Kossuth ezt a híreszteltséget „rettenetes Behemóthnak“, „fenevad“-nak nevezi, mely áldozatát marcangolja. Azután így ír: „De ha már marcangol izről-izre, legalább érné be azzal, amit talál. Kapná fel ormányára az embert, úgy amint volt és van, s aztán ám „kommentálná“ Isten hírével olyaténképen, mint az a bizonyos vándor német kandiszekrény-mutogató, aki egy török csapat ábrázolatot helyezett a nagyitóüveg mögé, azután ekképen magyarázgatá: „íme ezek itt a török szultán Dardanellái, az ott jobbra a vörös nadrágban, az a fő Dardanella.“ Mindez hagyján volna, csak ne csapna fel az a Behemóth meseirónak s ne árulná meséit valóságul. Néhány év előtt a „Frankfurter Zeitungéra, mint kútfőre hivatkozva, körutat csinált az európai és amerikai lapokban egy látogatás leírása, melyet annak a Frankfurternek egy állítólagos utazó „reporter“-je állítólag nálam tett vala; laktam pedig vala szerinte Turin városa egy piszkos utcája egyik piszkos házának ötödik vagy hányadik emeletében egy szűk padlásszobában, melynek összes bútorzata egy ágy, két szalmaszék, egy asztal, rajta egy cseréptányéron egy darabka hideg