Budapesti Hírlap, 1883. július (3. évfolyam, 180-210. szám)
1883-07-01 / 180. szám
1883. Julius 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (180. sz.) 3 űzik, vagy a görögkeleti vallás üldözése címén, mikor Oroszországot támadják a lapok ? E cikk nem a vallásfelekezetet, hanem az önálló zsidófajt támadta. Nincsen ugyan ennek állama, nincsenek határai, de annál veszélyesebb, mert államot képez az államban és mindenütt ott van. Ha a főügyész úr olyan buzgó a vallásfelekezetek elleni izgatás felderítésében, hát miért nem keresi fel a zsidó könyveket, miért nem a talmudot, amelyben a keresztény templomot árnyékszóknek, tisztátalan helynek, az utolsó gyónást g a n ajozásnak nevezik, amely szerint a keresztényt megcsalni, megkárosítani nemcsak szabad, de kedvelt cselekmény Isten előtt. A zsidó vallási könyvek szerint a keresztény gyermek undokság, a keresztény leány olyan leány, akivel éjfélkor találkozhatik az ember az utcán, a nevét nem is veheti szájába az ember. Ilyenek foglaltatnak a zsidók könyveiben. Ezek leplezik az ő gaz lelkületüket. És ezért nem jut eszébe a miniszternek, nem jut eszébe az államügyésznek sajtópert indítani a keresztények érdekében a zsidók ellen, mert hát persze a keresztények nem futkosnak a miniszterhez, hogy ha nem indít sajtópert, hát nem kötik meg az államkölcsönt vagy a zene konverziót. Csakhogy hát ez nem annyira a főügyészséget, mint inkább a kormányt terheli. Mert nem követelte a kormány az egyenjogúsítási törvény megalkotása előtt a vérlázitó undoksággal izgatást involváló zsidó tan- és imakönyveket s mért nem mondta ki, hogy azok kinyomatása lehetetlenittessék ? Hogy mi, antiszemiták, folytatni akarjuk a kultúrharcot más felekezetek ellen. (Az ügyész tagadókig int hát erre csak azt mondom, hogy a zsidó lapok szövetkeznek ellenünk a rituális bűntettek leleplezése érdekében, szövetkeznek a keresztény papság ellen, mely az egyetlen hatalom, mely a zsidók káros befolyását ellensúlyozni igyekszik és hivatva van. Konstatálom, hogy az inkriminált cikk a zsidóságnak, mint politikai, társadalmi és közgazdasági egésznek, mint népelemnek, mint emberfajnak kinövéseit veszi bírálat alá. Én is ezen az alapon fogom bírálat alá venni a vádlevelet. Az mondatik itt, hogy a királyi főügyész úr inkriminálja az egész cikket. Én nem hihetem, hogy a királyi főügyész úr figyelemmel olvasta végig ezt a cikket, mert hisz akkor szemébe ötlöttek volna azon természeti és történeti igazságok, mivel fel kell tennem, hogy a főügyész úr ezen igazságokért a btk. 172. §-a alapján hűvösre nem tétetné Istóczy urat — nem beszélek az egész cikkről, hanem annak különösen kifogásolt pontjaira térek át. Hogy a zsidóság gyarapszik, hogy az ősnemesség fogy, hogy szegényedik, pusztul : ez csak általánosan elismert igazság s az csak világos, hogy ez a mai civilizációból származik. Ezek tények. Hogy a zsidóság erős, nem szorul bizonyításra , hatalmába tudta keríteni a tőke-, ipar- és sajtószabadságot. A zsidó tőke immár mozgósítá a földbirtokot, az uzsora földönfutóvá tette a családok ezreit. Hogy ezek tények, bizonyítja a jelen cikk megjelenése után hozott uzsoratörvény s a korcsmai hitel megszorítása. A zsidószédelgés megronta iparunkat s kereskedelmünket. Közéletünkbe is belevágta magát a zsidószellem. Példa rá a büntető kódex, mely az üzleti csalásokat nem minősíti bűnténynek, nem hiába Csemeghy csinálta. Hogy a parlamentben erős a zsidószellem, mutatja az is, hogy Istóczyt a képviselőház kiadta a bíróságnak ez ügyben. Micsoda parlament az, hol a kisebbség pártvezérétől a többség úgy szabadítja meg magát, hogy egyszerűen elteszi láb alól. Magyarországon a Böszörményi esete óta Istóczyé a második eset. Ez egy politikai per, mely a kormánynak a zsidóktól függését jelenti, de jelenti azt is, hogy a kormány Istóczyban az ellenzéki embert üldözi. Míg Istóczy a kormánypárton ült, nem támadták meg sajtóperrel. Hogy a zsidók a sajtószabadságból mit csináltak, arra nézve felhozza, hogy a zsidók a rabok kényelmetlen helyzete miatt zúdultak fel a lapokban, s hogy a rablóhistóriákat részletesen leírják, lerajzolják. Hivatkozik arra is, hogy a zsidók vesztegetnek, hamisan tanúskodnak, — példa rá a Gyürky esete s a tisza-esz-ári per így végzi beszédét: Két eszköz van törvényeink közt a zsidókérdés antiszemitikus módon való törvényes megoldására : egyik a kérvényezőé a parlamenthez, másik a közvélemény felvilágosítása a sajtó útján. Mit ér a kérvényezés ? Azt láttuk a tapolcai kérvénynél. Most a sajtó eszközét is el akarják tőlünk venni. Az esküdtek vannak hivatva, hogy ez eszközt fenntartsák. Azért kéri védence felmentetését. Fekete Ödön replikája. Ami azon kérdést illeti, hogy miért nem indított a kir. ügyészség sajtópereket azok ellen, kik mint a szemita irodalom garázdálkodói s a nyíregyházi kir. törvényszéket „banda“ stb. efféle kifejezéssel illették, megjegyzi, hogy védő sem a főügyész, sem annak helyettese fiókjába nem láthatott be, hogy vájjon nincs-e azok ellen sajtóper foganatban. Mondhatja, hogyha majd az izgalom, melyet az antiszemita irodalom provokált s a jelenleg folyamatban lévő ügy csendesül : igazság fog szolgáltatni, mindkét résznek. Védő azon állításait, melyekkel Rothschilddel hozta ez ügyet összefüggésbe, oly komikusaknak találja, hogy alig képes magát a hahotába való kitöréstől visszatartani. Minthogy a 12 röpiratot későn küldik be az ügyészségnek, mi nem a szerkesztőnek, de a kiadónak hibája, az inkriminált cikknek a kassai ügyészség útján jött tudomására július 3-án. Megjegyzi, hogy a tizenkét röpiratot oly fél tudományos iratnak tekintették kezdetben az ügyészségnél, amelyet mosolylyal fogadott a közönség. Ez oka, hogy ezen röpirat cikkein annak idejében átalában mulattak s csak a múlt nyári zsidóheccek után látták be veszélyességét. Erre októberben indíttatott meg a vizsgálat. Védő az inkriminált cikkben nem lát valláselleni izgatást s fejtegetéseit, melyekben állítja, hogy a vallás a fajjal ugyanaz, de a faj még nem vallás, oly össze-vissza kuszáltnak találja, hogy nem bírta kivenni, hogy velük tulajdonképen mit akar mondani. Midőn Magyarországon valaki zsidóról beszél , a vallást vagy valami különös társadalmi osztályt vagy fajt kell-e ezalatt érteni ? nem akar efölött vitatkozni ; de midőn tény, hogy ezen fogalom alatt : „zsidó“ törvényes értelemben hitfelekezet értetik, s ha e cimen a zsidóság ellen történik izgatás , ezt valláselleni izgatásnak kell tekinteni. Különben meg van róla győződve, hogy ha a cikk faj szempontjából inkrimináltatott volna, védő azt mondta volna, hogy nem a fajt, hanem a vallást kell érteni „zsidó“ alatt. Ami a zsidóság vallási s erkölcsi könyveiből védő által felhozott citátumokat illeti, azt hiszi, hogy védő életében még nem látott talmudot (Derültség) , vagy ha látott, azt olvasni nem tudja, mert ő a szúr, chaldei és héber nyelvből annyit ért, mint a közvádló maga. (Derültség.) Részéről biztosnak csak oly dolgokat állít, melyekről érzékeivel is meggyőződhetett. Egyébiránt, mert provokálva lett, kifejti ez alkalommal legjobb tudomása szerint, hogy mi a talmud ? Az ószövetségi, szentirás nem egységes, nem egyöntetű és nem rendszeres, hanem különböző időben inspirált a más meg más fenkölt szellemű férfiak kijelentései. Vegyük csak az ószövetségi szentírásból az isten fogalmát. A zsidóság az istent felsőbb teremtményü lénynek „Eloah“ vagy „Elohim“nak tartották, mely minden létezőnek alapolta. Később már Jehova vagy mindenható és örökké való lény, Izrael istene tehát nemzeti, s nem világi isten. Egy helyütt erős beszuálló égő tűz, más helyen igazságos s jó világitó fény s ismét mint az urak ura, a királyok királya. Ez mutatja a felfogás különbözőségét. Az ó-szövetségi szentirás nem is azon emberektől, s nem is azon időből ered, akiknek tulajdonítják, a melyből származtatják. Mózes törvénykönyvének 2-ik és 5-ik része nem zsidó eredetű, s nem héberül, hanem görögül íratott, s csak később fordittatott héber nyelvre. Már a bibliai korban szükségessé vált az ószövetségi szentírás némely helyének magyarázata s gyakorlati módosítása, s abban az időben, midőn a zsidók világgá széledtek a magyarázás kedvéért Jeruzsálem közelében tudós testületet szerveztek. A szájról-szájra származott hagyomány Krisztus után 200 évvel később gyűjtetett össze, amelyet „Misnah“-nak, tanulmánynak neveztek. Mások szerint e kifejezés a törvény ismétlését jelenti 300 évvel később, tehát Krisztus után 500-ik évben készült a második gyűjtemény, melyet „Gemarah“-nak, tanulmánynak, bevezetésnek neveztek. Ez a két gyűjtemény együttvéve a bibliai talmud. A talmud tehát azt jelenti: Tanulmány, hittan, olyasmi, amit mástól tanul az ember. Ezenkívül volt még egy másik talmud is, az melyet Jeruzsálemben csináltak. Erre azonban nem fektetnek nagy súlyt, mert önök dr. Rohling után a babyloni Talmud szerint indulnak. Amint a zsidó hagyományok tartják 2000 hittudósnál több dolgozott 500 évig ezen a művön, és pedig oly időszakokban, midőn a zsidó faj és vallás erőszakos üldöztetéseknek volt kitéve. Természetes tehát, hogy ebben különböző felfogással és különböző véleménynyel lehet találkozni. Ezekből azt akarom kihozni, hogy a talmudban lehetnek oly kifejezések, amelyek egymás mellé állítva, a mai felfogás szerint képtelenségek. Óriási nehézségekkel jár a talmud olvasása és megértése, a „Tizenkét Röpirat“ szerkesztője szerint is egy embernek egész élete szükséges e nyelv megtanulásához. A Talmud egyes kifejezései és szavai felett jelenleg is igen eltérők a vélemények. Voltak idők, midőn a keresztények az egész Talmud-irodalomnak megégetését sürgették és ekkor épen a keresztény theologusok akadályozták ezt meg, mert sokkal több jót, mint rosszat találtak a Talmudban a theologia szempontjából. A Talmud felett a vita századok óta tart. A jelen század kezdetén Eisenmenger heidelbergi tanár kezdte meg a hadjáratot és az ő iratai nyomán indult dr. Rohling ág. hitv. hittanár is „Der Talmud-Jude“ c. művében, melyből a mi antiszemitáink is tudományukat merítik. Azonban ne méltóztassék ezt a tudományt készpénznek venni, mert valamint Eisenmengernek annak idején, úgy most dr. Rohlingnak is kimutatták sok tévedését. Igen erélyesen lépett fel dr. Deitzsch lipcsei hittanár, ki szintén ág. hitv. hittanár, egyenesen kimondta, hogy dr. Rohling idézései részint hazugságok, részint pedig célzatos rosszakaratú ferdítések. Legközelebb Bloch floridsdorfi rabbi felelt Rohlingnak és nemcsak azt mutatta ki, hogy Rohling tendenciózus, rágalmazó és ferdítő, de azt, hogy a legtudatlanabb filagrátor is. Az antiszemiták dr. Rohlingot azzal igyekeztek népszerűvé tenni, hogy felhozzák, miszerint 1000 tallér díjat ígért annak, aki tévedéseket, ferdítéseket mutat ki műveiben. Ezzel szemben Bloch rabbi háromezer forintot tett le, azzal a kijelentéssel, hogy ezt fizeti, ha Rohling a Talmudból csak egyetlen egy lapot is le tud fordítani hiba nélkül. Úgy tudom azonban, hogy Rohling nem jelentkezett ezen háromezer forintért, de ajánlkozott a nyíregyházi bírósághoz tanúnak. (Élénk derültség.) Hogy ez mennyire egyezik meg egy tudós tekintélyével, azt bírálja meg a tudós világ. Én csak azt akartam bebizonyítani, hogy a Talmud oly körülmények közt keletkezett, hogy ha vannak is benne helyek, melyek a mai felfogással meg nem egyeztethetők, ez a különböző idők felfogásának tulajdonítandó. De ha csakugyan az mondatnék is, a Talmudban, ami állíttatik, hogy az egész világ a zsidóké, hogy a zsidóknak az isten hatalmat adott minden földi embernek élete és vagyona felett, hogy a zsidónak szabad a keresztényt, miután nem tartja felebarátnak, megcsalni, meglopni és megölni — ebből a jelenlegi zsidó nemzedék vallási meggyőződésére és erkölcsiségére következtetést vonni nem lehet, azon örök igazságnál fogva, hogy amit nem kívánsz magadnak, ne tedd embertársadnak. Kérdem a védő úrtól, bizonyos-e ő abban, hogy a kereszténység hasonló korú vagy újabb időből eredő irataiban nincsenek kétértelmű helyek, melyek ép oly kevéssé állják meg a modern kritikát, mint a Talmud. Én kétségbe vonom, sőt állítom, hogy ázott korból, midőn az inkvizíció uralkodott, vagy midőn a pápaság a világi hatalom egész súlyával nehezedett az államra, népekre és fejedelmekre, maradtak hittani iratok, melyekből a Talmudból felhozottaknál sokkal veszélyesebb kifejezéseket lehetne összegyűjteni, és hogy az orthodox zsidóságnak a Talmudban nyilvánuló felfogása párhuzamba tehető az orthodox kereszténység irataival. Az idéztetik a Talmudból, hogy az egész földet a zsidóság a maga tulajdonának tekinti. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a kereszténység meg az egész menyországot konfiskálta magának. Meglehet, hogy impraktikus felfogás (élénk derültség) de a fogalmak találkoznak az egymást kizárni akarásban. Azt hiszem, hogy nem szükséges ez állítást sok idézettel bizonyítani. A keresztény hittanítók azon századokban, midőn hatalmuk mindinkább növekedett, a földi javakat is kizárólag a keresztényeknek vindikálták, mert lehet, hogy irigyelték a zsidók felfogását. (Mozgás) Pharmaceusnál olvassuk pl. hogy a nem keresztényeket a puszta életnél egyéb nem illeti meg, hogy nekik világon való létezés, a halál pedig a végleges vésztek. Aquinói Szent Tamás ennél is tovább ment, amennyiben azt mondja, hogy a nem-keresztények a túlvilágon a keresztények gyöngüségére az örök tűzben fognak égni. Azt mondják, hogy a zsidó a keresztényt nem tartja embernek, hanem baromnak, sőt annál is alább valónak: „gojim“-nak. Ennek magyarázásánál is messzire kellene menni és ismertetni a középkort, IX. Gergelynek, I. és II. Frigyes római császárral kötött egyezményét, mely szerint a zsidók megfosztatnak minden emberi méltóságtól. Nehogy azonban után útfélen agyonüssék a zsidókat, mint kutyákat, megengedte az egyházi hatalom, hogy őket a császárok és királyok ép úgy tulajdonuknak tekinthessék, mint akár a lovat és ökröt. Ha mélyebben menne a dologba bebizonyíthatná, hogy a kereszténység a zsidóságot nemcsak baromnak tekintette, hanem zsidókkal tényleg mint barmokkal is bánt, mivel megfosztotta emberi jogaitól. Minthogy Drezdában szokott e kongresszus tartatni, méltóztassanak megnézni a szász „Judenordnungot“ s meg fognak róla győződni, hogy annak értelmében a szász zsidók mint igavonó és vágó marhák lettek összeirva és megadóztatva. Hogy szabad-e zsidónak a talmud szerint a keresztényt megcsalni, meglopni, vagy megölni, jó lesz e tekintetben is párhuzamot vonni. Aquinoi szent Tamást kivéve minden keresztény egyházatya állítása szerint a kereszténynek a nem kereszténynyel szemben kegyes célú csalást és hazugságot szabad elkövetni. Ezek nemcsak meg voltak engedve, hanem dicséretesek is valának, sőt az egyházatyák állítása szerint a nem kereszténynek még legnemesebb célú cselekedete