Budapesti Hírlap, 1883. augusztus (3. évfolyam, 211-240. szám)
1883-08-01 / 211. szám
i közegeire nézve, mondom, nemcsak az itteni hatóság volt ilyen, hanem kezdték ezt megpróbálni némely más hatósági közegek is, mintha csak megbolondultak volna. Itt látom a vizsgálati iratok közt, hogy a nyíregyházi kapitány elfogatja Rosenblüth és Czukker Lipót nevezetű zsidókat és elküldi a vizsgálóbírónak, hogy ime itt is van két zsidó. A jászberényi kapitány elfogatja Epstein Ábrahámot, az irsai szolgabíró elfogatja Weiszsteint és Friedmann Bernátot, de nem védőtársamat, hanem egy másikat és küldi azzal, hogy ime fogtam 2 zsidót, nincs-e rá szüksége Bary úrnak ? A karcagi kapitány tovább megy, d ő egy szegény oláhot fogott, egy Mayun Laul nevűt, és mert az újságokban azt olvasta, hogy oláh tutajosok is voltak, elküldi azt a szegény oláhot a vizsgáló bíró urnak, a székesfehérvári kapitány sem elégszik meg a dologgal, komolyan elfogatja Schwarcz Baruchot, meg a fotográfiáját is elküldi, hogy nem-e az a bizonyos koldus csavargó zsidó, aki Solymosi Esztert a zsinagógába bevitte ? Higgye el a magánvádló úr, most is csak azt ismétlem, hogy ha a fél világ pénze és hatalma lett volna itt, akkor nem történtek volna ilyenek , de nem áll itt meg a dolog, hanem képződött itt Nyíregyházán egy furcsa körülmény. Nem volt róla nekem tudomásom, pedig itt jártam, csak az antiszemita újságokban olvastam erről a körülményről, hogy pl. E. Nagy László kir. ügyész kitiltván a vizsgálóbírót a börtönből, az itteni közvélemény rögtön követelte, hogy E. Nagy László innen eltétessék,tehát már az igazságszolgáltatás adminisztrációjába, kormányzatába is belenyúl a nem jól szervezett rituális vérvád szövetsége. Ide helyeztetik át Soós Kálmán királyi alügyész, és a megyei közvélemény követeli az eltételét, és higgye el a magánvádló úr, ha nem tudná, hogy B. Nagy László és Soós Kálmán urak innen rögtön eltétettek, mert az itteni közvélemény azt követelte, pedig az antiszemiták ezt rosszul tették, mert Magyarország közvádlói karában csakugyan nem találhattak volna erre a célra alkalmasabbat, mint B. Nagy László urat. Megirtózva az itt történtektől, eljön ide Kozma Sándor, az országnak főügyésze, s mert gátat akar vetni a törvénytelenségnek, ezért meghurcolják becsületében, múltjában, reputációjában. Miért? talán mert pártját fogta a zsidóknak ? nem, hanem azért, mert a vizsgálóbíróság közegeit figyelmeztetni merészelte, hogy „kötelességükhöz híven meg kell tartani a törvényt.“ Jön ezután Havas Imre kir. ügyész és csekélységet mondok, ha mondom, hogy az itteni közvélemény mindjárt követelte áttételét, névtelen levélben küldtek neki akasztófa képet, s utálatra méltó módon gyáván minden sértéssel illették féléven át. Az üldözések, gyanítások, heteken, hónapokon át tartottak, mégpedig az államnak szegény tisztviselői ellen. Szegény ember a tisztviselő, nincs vagyona, a főügyésznek sincs, és bizony államtisztviselőnek lenni, enni azt a nyomorult kenyeret, dolgozni óriási felelőség mellett az egész életen át, anyagi helyzete megjavulásának reménye nélkül, ha gyermekei elszaporodnak, aggódva gondolni arra, hogy miként nevelkednek fel, halála után mi marad nekik, mikor ily helyzete van az államtisztviselőnek, s egyebe nincs, mint nevének becsülete, s munkássága folytán tisztes önérzete, akkor előáll a közvéleménynek antiszemita része és azt mondja, szemtől-szembe: „téged megvesztegetett a zsidó!“ És be volt talán bizonyítva egyetlen egy eset is ? Nem volt. — Azt mondja a magánvádló úr beszéde kezdetén, hogy a nyíregyházi törvényszék a hozzáférhetlenség fényes példáját adta. Ezt a dicséretet én alkalmasnak, ezt a dicséretet én diskrétnek el nem fogadom. Nem egyetlenegy törvényszéke van az országnak, hanem az országnak minden törvényszéke olyan, amely megközelíthetlen, amely megvesztegethetlen, megmondtam magának az igazságügyminiszter úrnak, midőn delegáció kérdésében értekeztem vele. — Azt mondta, hogy a közvélemény majd megvesztegetéssel vádolja a delegálandó törvényszéket. Mondtam neki, akkor csukjuk be szemünket és feküdjünk le, ha Magyarországon egyetlen egy törvényszék van csak, mely megvesztegethetlen. Folyton járta a hír a lapokban, hogy a vizsgálóbíróság közegei megvesztegethetlenek, az ő helyükben nem fogadtam volna el e dicsérretet és tiltakoztam volna ellene, mert ha megkísérli valaki a bírót megvesztegetni, az kötelességének tartja rögtön a feljelentést és a törvényszék megindítja a vizsgálatot. Ha pedig meg nem próbálja, akkor mit ér a dicséret ? Hanem ezt meg nem gondolva az antiszemita írók és csak folyton hangoztatták, hogy Magyarországon csak egy törvényszék és csak egy vizsgálóbíró van, amely megvesztegethetlen. Az isten mentse meg Magyarország bíráit az ilyen dicsérettől; ily eljárás mellett készült Scharf Móric, a vármegye tanúja. E szóra nézve egy kijelentést kell tennem. Arról értesültem ugyanis, hogy sokan azt a szót, amelyet néhány nap előtt kifejtettem, akként fogják fel, mintha nemes Szabolcs vármegye közönségét akartam volna a tanukikészítéssel vádolni. Ments isten tőle! Nincs Magyarországon a közélet férfiai közt egy sem, ki a megyei intézmény iránt nagyobb kegyelettel viseltetnék, a vármegyének alkotmányunk szerint alakított testületét nagyobb tisztelettel kisérné figyelemmel, mint én ; nem a vármegye közönségét értem ez alatt, nem is tisztviselőit egészben, de mégis elnézte ezt ezen tisztviselői kar, hogy e tanút e megyeházba beállítsák, hogy a megyének szolgaszemélyzetéből egy-két ember azt a tanút lassankint kikészítse, — és mert elnézte, és mert a megye szolgaszemélyzetéből alkalmaztattak azok, kik azon tanút lassankint kikészíteni segítették, azért neveztem őt a vármegye tanújának s fogom is nevezni, ha kell s ha alkalmam lesz reá. Scharf Móric itt megkészült, hogy vallomása mit ér, hogy tudomása mikép származott, hogy tudomásának okát miként tudja adni, hogy vallomása mekkora hitelességgel bír, erre nézve azok, kik előttem tették meg védői előterjesztésöket, de különösen védőtársam dr. Friedmann úr, a kérdést már kellőleg kifejtették. Minthogy azonban még mindig lehetnek, akik kétségbevonják azon methodus igazságát és azon törekvés irányzatosságát, amely Scharf Móriccal elkövettetett, nem tartom feleslegesnek, hogy a tek. kir. törvényszék kegyes engedelmével néhány megjegyzést tegyek Scharf Móric tanúi minőségének természetéről is. Én újabb fejtegetésekbe bocsátkozni nem fogok, de fejtegetéseinl során a tek. kir. törvényszék tudomására hozom, hogy néhány nap múlva egy éve lesz annak, amikor én magának, a belügyminiszternek megmondtam és hivatalosan megírtam, hogy mit fognak csinálni Scharf Móricból, minő célra fogják felhasználni, miként fogják kikészíteni és átalakítani. Meg voltam arról győződve, hogy az ember, kivált a gyermeki, de különösen a kamasz gyermeki évek korában épen úgy idomítható, mint akár csak a ló vagy egyéb állat a természetnek ugyanazon törvényei uralkodnak az emberi ész és lélek felett, amelyek uralkodnak általában a természet világában. — Tudom, hogy ha egy, a fogékonyságra hajlandó gyermeki agy folyton és ugyanazon igét hallja , ha előtte gyilkosnak neveznek valakit mindig, legyen az anya vagy apja, előbb utóbb gyilkosnak fogja azt tartani, hogy ha előtte egy felekezetről mindig utálattal és megvetéssel beszélnek, azt előbb-utóbb utálni és megvetni fogja maga is, mert az emberi agyaikat és az emberi lélek természete hozza ezt magával. Nem kell ehhez feltenni, hogy Scharf Móric őrült vagy gonosz, erkölcstelen, tanulatlan, durva, vad, mint egy csomó külföldi nagy lap írta, mit nekem is beküldtek, hogy ő az angol törvénykezésben oly nagy szerepet játszó erkölcsi elmebetegségben szenvedne. Nem szenved ezek egyikében sem, Scharf Móric kikészítés alá vétetett s először az ijesztgetés, a félelem, a rémület pressziója alatt elfogadott vallomásként egy tényt, melyet soha sem látott, s ezután örökösen ugyanez mondatván neki, épen úgy mint a midőn az ajtót mindig egyetlen egy ponton kopogtatják, az e ponton utóbb kikopik, ugyanazon tény, ugyanazon szavak, ugyanazon szellem és írás folytonos hallása következtében neki is oda kellett fejlődnie, hogy amit először csak az ijesztgetés és a rémület hatása alatt kényszerítve mondott, később önként tette, sőt mint láttuk, itt a tek. kir. törvényszék színe előtt, még dicsekedve is tettével. Ő rám szerette kevésbé apját és anyját, mint más, de bármely gyermekkel kisértsük is meg a kikészítési művelet azon nemét, amely megkísértetett Scharf Móriccal, nagyon kevés 14 —15 éves gyermek fog akadni a világon, akivel ugyanezen eredményt elérni nem lehetne egy év alatt. De azt fogja talán erre mondani a magánvádló úr, hogy könnyű ezt mondani utólag; én azonban megmondtam ezt a belügyminiszter úrnak előzőleg is. A belügyminiszter úrhoz egy beadványt intéztem augusztus végén 1882-ben, tehát körülbelül 11 hónappal ezelőtt, melyben figyelmeztettem a miniszter urat, mint a törvények egyik őrét, mint a megyei közigazgatás főnökét, mint az ország kormányzatának vezetőjét, hogy Magyarország igazságszolgáltatásának beszenvetésére egy rettenes merénylet készül itt, mert egy vármegye tanút fognak kikészíteni, hogy vallja be a rituális gyilkosságot apja s anyja ellen. — Figyelmeztettem, hogy ezt tenni nem szabad, sem hazánk fenálló törvényei, sem a becsületes emberek szívébe oltott becsületérzés szerint, hogy ez a humanizmus minden parancsával ellenkezik ; figyelmeztettem, hogy a gyermeknek mi lesz jövő sorsa majd akkor, ha kiszabadul ő, mikor őt, mint kifacsart citromot elejtik, útjára bocsátjuk ; kötelességemnek tartottam, mint apjának védelmezője, erre a belügyminisztert következőkép figyelmeztetni (olvassa): „Ártatlan gyermeket saját apja és anyja ellen gyilkossági vád emelésére tanuul felhasználni, sőt tanúvá készíteni egyike azon lélekháborító viszszaéléseknek, melyek a büntető igazságszolgáltatás alakszerűségének leple alatt csak elkövethetők. Feltétlen bizodalmunk van abban, hogy a fennforgó vizsgálati ügyben nem sikerül az a rettenetes terv, hogy a szülők elítéltetése saját édes gyermekük tanuképen való felhasználásával bekövetkezzék ; de ha nem sikerül, ez bizottyára nem a vizsgálóbíróságon s nem a vizsgálati eljáráson múlik, még így is elborzad lelkünk, ha arra a sorsra gondolunk, mely a jövőben szerencsétlen gyermekünkre vár. A szülőket — meggyőződésünk szerint — rövid idő múlva szabadon bocsájtja a törvényszék igazságos határozata; akkor találkoznak majd gyermekükkel, kihez őket természetes és mély érzelem köti, de a szülők tudják azt, hogy a gyermek vallomása volt egyik fő oka, vagy legalább fő ürügye, az ő hosszas szenvedéseiknek és a gyermek is tudja, hogy az ő tényében volt kulcsa azon balsorsnak, mely szülőire nehezedett. Mily rettenetesen megzavarja e tudat kölcsönösen azt az érzést, melynek szülők és gyermekek közt tisztának és szentnek kellene lenni! A szülőknél gyermekük iránt egy tövön fakad a neheztelés és bocsánat, a szülők megbocsátanak, de nem bocsát meg a társadalom. A gyermek felnő, belevegyül az életnek küzdelmébe, a megélhetésnek csalódásaiba, s neki ugyan gyakran hallani kell majd hitsorsosaitól és másoktól is azt az igazságtalan, de alakilag mégisfennálló iszonyú vádat. „Te voltál az, aki alaptalanul elárultad apádat, anyádat, vallásodat,, hitsorsosaidat, s oly sok szenvedést okoztál valamennyinek. * Csoda lenne-e, ha szerencsétlen gyermekük jövője helyrehozatlanul összeomlanék a társadalom kíméletlen szemrehányásai alatt ? — s mind e súlyos szerencsétlenségnek a vizsgálóbiróság szándékos mulasztásai és szándékos tényei képezik igaz okát. Gyermekünk félénk lelkületű, s kissé ábrándos képzelődő természetű volt. Írni olvasni kevéssé tudott,, s a szentírásból Mózes 5 könyvét gyakorta olvasgató, noha ehhez kielégítő magyarázatot részint szegénységüknél, részint fejletlen koránál fogva nem nyerhetett. Egy napon elfogják apját és anyját, ő ezt látja s magát is sötét este pandúrok viszik a megyei komisszárius házába, hol enni inii tán adnak neki, de hol lefeküdni és aludni nem engedik, hanem egy az ő emlékezeti naptára szerint régen megölt leány véres esete felől faggatják, borzasztó sorssal ijesztgetik,és csak most tudom pozitive, hogy azt mondták neki, itt fogsz rohadni a börtönben, hol a kutya sem veszi ki a kenyeret a kezedből), kívánat szerint vallomás esetében pedig jó bánásmódot, uj ruhát s ilyesfélét helyeznek kilátásba, éppen úgy, mint a nemes megyénél történt, ahol még az archívumba is járt s elhitették vele, hogy a vármegye fog róla és a minisztérium örökre gondoskodni. A gyermek végre éjféltájban vall olyan dolgokat, melyekről előtte való napon a vizsgálóbírónak még semmit sem tudott mondani s megvall egy gyilkosságot, oly alakban, a minőben BUDAPESTI HÍRLAP. (211. sz.) 1883. augusztus 1