Budapesti Hírlap, 1884. január (4. évfolyam, 1-31. szám)
1884-01-01 / 1. szám
2 A horvát gyomor. A francia közmondás, l’appitet vient en maugeant, senkire sem illik jobban a horvátoknál: minél többet etetjük őket, annál éhesebbek. Tisza, ki a legjobb indulattal viseltetik irántuk, ki mindenképen szeretne békében élni velük és elkerülni az összeütközést Magyarország és Horvátország között, mintha mi volnánk a gyöngébb fél s nem nekünk lenne igazunk : a horvát országgyűlés tárgyalásaiból hamar meggyőződhetett, hogy minden engedékenysége dacára a szakítás és leszámolás elkerülhető nem lesz, mert Horvátország szakítani akar. Minden párt egyformán. A hírek, melyek tegnap Zágrábból érkeztek, ezt teljesen megerősítik, a horvát országgyűlés egy forradalmi tartomány gyűlése, melynek szenvedélyes pártjai egyaránt siettetik a válság kitörését. Igaz hogy ezen válság elsősorban Horvátország válsága, mert a Drávát át nem léphetik a horvát politikusok, de minthogy Horvátország Magyarország provinciája s a magyar kormány egyszersmind horvát kormány, s a magyar országgyűlés a horvát politikában is legfőbb alkotmányos fórum, ránk nézve nem közömbös, hogy mi történik Zágrábban, ámbár odáig jutottunk, hogy minél őrültebb dolgokat hallunk, annál inkább örülünk neki. Ezen szempontból volt okunk gyönyörködni elég, máskor is, tegnap is. Botrány tegnap ugyan nem volt, de bolondság annál több. Kezdjük azon, hogy a végvidéki „mérsékelt“ képviselők, egy hiányúszán, nyilatkozatot adtak az országgyűlésbe belépésük alkalmából, melyet hetekkel ezelőtt jeleztek, s melyben ■— Magyarország létezését ignorálni méltóztatnak. Szép tőlük , megélhetünk a végvidék elismerése nélkül. De impertinencia az uraktól. Mi több, a végvidék feltételesen fogadja el az alkotmányos alapot, melyen Horvátország áll, ők a teleirt fehér lapot jogérvényesnek s magukra nézve kötelezőnek el nem ismerik, mivel a kiegyezés 1868-ban, mikor még osztrák katonák voltak, nélkülök köttetett meg. Mintha bizony alkotmánykérdéseknél a hadsereg ezredeinek hozzájárulását kellene kikérni. A végvidéki képviselők ezen sérelmi kifogás alapján az egész kiegyezés revízióját követelik. Ám mi ugyan nem sok az élet reménye. Igaz, hogy nincs egyebe, csak a kis felesége meg a szerény állása , de azért nincs még vége a világnak, hogy reméljen ! Reméljen nagy lutrit, örökséget, a sorsnak egy fordulását, egy jó alkalmat valamely vállalatra, a kis állás helyébe nagyobb állást, és ha mindebben megcsalatkozik, még akkor is reméljen, ha mást nem, hát szép és jó gyermekeket, és az ő tűzhelyük körül ép olyan nyugodt és vidám öregséget, mint aminőt szüleinek nyújtani minden jó gyermek legszebb jósága és becsvágya. Ez is ezerszerte többet ér a mogorva, elhagyott, hideg, rideg agglegénysorsnál. Azért azt éneklem a francia operettíróval a „Kis menyecskéből“: „Csak házasodjatok Csak párosodjátok : A házasság víg dolog, A házasság jó dolog !“ És kívánok vidám jó kedvet, férfierényt, jó egészséget azoknak az új esztendőre, akiknek ezúttal kedvére találtam beszélni, bánjuk, ha szét is tépik. Ők lássák. Hiszen ezen híres horvát alkotmány mellett se kormányozni, se törvényeket alkotni nem lehet, az mindenkinek csak rész és haszontalan. Államjogilag pedig képtelenség. Természetesen a végvidéki képviselők nyilatkozata semmit sem változtat Magyarország általa megtámadott integritásán és jogain Horvátországra. Jelzi azonban a sok galibát, melyet a végvidéknek elhamarkodott és elrontott polgárosítása hazánknak okozni fog. Tisza ajándékba adta Horvátországnak a végvidéket. Miért? Semmiért, és az a köszönet. És a képviselők, kik ezen nyilatkozatot aláírták a kormánypártiak.“ A másik „esemény“ a horvát Párisból, azon interpelláció, melyet Ivics és társai képviselők intéztek a kamarában a bánhoz, aki azonban voltaképen nem a horvát respublika miniszterelnöke, hanem egy magyar prefect. Ebben egyebek közt követik, hogy a magyar államvasutak Horvátországban horvátosíttassanak, a közlekedési ügyek a báni kormány és a horvát országgyűlés illetékességébe átbocsáttassanak, a magyar nyelv, lobogó és címer száműzessék vasutaknál és gőzhajóknál, mihelyt horvát területre lépnek. Héderváry rögtön intézkedjék azaz a magyar közlekedési minisztérium hivatalnokait toloncoltassa ki az országból s a magyar lobogókat tépesse le, ha pedig e kívánságok értelmében nem lenne hajlandó Pejacsevich módjára a magyar kormánynyal haladéktalanul összeveszni, akkor emlékezetébe hozzák a tisztelt képviselő urak Hédervárynak az akasztófát, mely számára a báni felelősségről szóló horvát törvényben Szlávy úr idejéből 1874- ből fel van állítva. Ha interpellációkkal a földet sarkaiból kiemelni lehetne, Ivics és társai megtennék. De minthogy a föld saját tengelye körül forog, bármit beszéljenek rajta a horvát ellenzéki méltóságok , ennek folytán dacára az interpellációnak Magyarország meg fogja tartani a zimonyi, fiumei és bosnyák vonalakat, melyeket saját pénzén épített, mert azt hisszük, Tisza sem fogja ezeket testvéreinknek odalökni ajándékképen s talán a magyar nemzeti lobogót sem fogja levétetni a hajókról ? A hold kevéssé bánja az eliugatást, de hogy Héderváry mit fog felelni a horvát képviselők özön kérdéseire, meglátjuk. Ajánljuk neki, hogy ne sokat járjon az országgyűlésre, ne álljon mindenkivel szóba, ne kösse magát párthoz, hanem tartsa magát a magyar kormányhoz és kormányozzon. Ettől fél a nemzeti párt, mely idáig kormánypárt volt és a hivatalokat okkupálta, de mely Pejachevichet cserben hagyta, a magyar feliratú címerek ellen deklarációt adott és melynek feje és elnöke Kresztics azzal demonstrált, hogy sem a miniszterelnök, sem a bán meghívására nem jött fel Budapestre. E párt tegnap ugyanezen Kresztics urat pártvezérré választván elhatározta, hogy „a bánnal közelebbi érintkezésbe kíván lépni s átadja neki a párt programmját.” Szóval szeretnék megtartani a kormányt, ha a bán átadná a gyeplüket nekik s ígéri, hogy az ő programmjuk szerint fog cselekedni. Ezt a bán a magyar minisztérium engedelme nélkül nem teheti, ha teszi, el van veszve. Viszik, tagadják, csalják. Ha pedig a bán akció szabadságát megtartja s magát a nemzeti párt tutorsága alól emancipálja, rögtön olyan dühös oppozició lesz abból is, mint a Starcsevicsé. Még a szerb kör is tegnap adta ki programmját s az is átnyújtja követeléseit a bánnak. Ez még a legokosabb és legmérsékeltebb valamennyi közt. A szerbek a horvátokkal szemben a magyar állam védelmére szorulnak s egy unió párt számíthatna reájuk. De még szívesebben látnák, ha a szlavón megyéket elszakitanák Horvátországtól, mint szerb municipiumokat visszacsatolnak Magyarországhoz, hol a többi szerbekkel együtt volnának. A nagy Horvátország álma pedig füstté válnék, hiszen csak ködkép volt. De erre, majd sor kerül ha a válság beállott, mely most csak készül. E válság a horvát országgyűlés elnapolásával el lesz napolva, de nem elkerülve. Kitör bizonyosan. A főrendiház elnökségéhez, mint már jelentve volt, a legutóbbi időben naponként számos kérvény érkezik a királyi meghívó levél kieszközlése iránt. A politikai élet iránt teljesen váratlanul föllépő ezen élénk érdeklődés, mint —ő. Akit az oroszlán megevett. — Igen uraim, én Jean Barbaron,s ismétlem önök előtt ünnepélyesen, hogy amint itt ülök, egész mivoltomban lenyelt egy oroszlán, s ha a dolog önök előtt nagyon hihetetlennek tetszik, itt van barátom Holbeck, az „arany pápaszemes ember, aki bizonyítja, hogy a tiszta igazságot beszélem. E szavakra mindnyájan az „aranypápaszemes ember“ felé fordultak. Ez megelégedett azzal, hogy szerényen mosolygott, amiből nem lehetett kitalálni, hogy vonakodik-e tanúkép szerepelni, vagy szerénységét bántja a szerencse, mely őt egy rendkívüli kaland egyik hősévé avatja. A még előbb zajos teremben egyszerre halotti csend lett. Mindenki a „vörös ember“ csodálatos elbeszélését várta. Barbarons megelégedetten, hogy sikerült a közfigyelmet magára vonnia, minden felszólítás nélkül így kezdő történetét. Valami tíz éve lehet ennek. 1872-től, vagy 73-at írtunk , az idő nem határoz. Épen letelt a szolgálatom a „Junó“ hajón s hála kapitányom pártfogásának, befogadtak utazó ügynöknek a Menneval házhoz. Önök mindnyájan ismerik ezt a párisi házat, mely tollak és divatos madarak árusításával foglalkozik. A világ minden részébe szétküldi ügynökeit, hogy marabu és strucctollat, vagy ritka madarakat hozzanak. Holbeck úrral Afrikába küldettem. Célunk volt, hogy amicsoda különféle fajtát, pompás tollú sárgarigót csak össze tudunk szedni, hozzuk haza; ezek tollazatával gazdáink női kalapokat akartak ékesíteni. Holbeck már sokat utazott Afrikában és Amerikában, tapasztalt utazó volt, én pedig újonc. Ezért adtak melléje. Meg kell jegyeznem, hogy azóta sohasem hagytuk el egymást, mint a kabát és bélése együvé voltunk varrva, mindig együtt utaztunk. Elutazván Bordeauxból, hajónk Gabonban kötött ki. Ott lévén, rögtön látogatást tettünk Dénesnél, az afrikai partok legderekabb szerecsen királyánál, aki így szólt: — Gyermekeim, ha aranyos rigóra akartok szert tenni, menjetek a folyam mentén, be az ország belsejébe. Innen már kipusztultak. — Köszönjük a jó tanácsot, — szólünk, s megindultunk, a Gabon folyam mentén. Útközben gyakran megállapodtunk a városokban, s vásárt csaptunk a néppel. Ez gyakran órákig eltartott, mennyit vesződtünk néhány tucat tollért. Végre, hogy készletünket teljessé tegyük, elhatároztuk, hogy elbúcsúzunk a folyó vizétől, s az ország belsejébe hatottunk. Beszéljünk már valamit erről az országról is. Biztosítom önöket, hogy szolid tőkét gyűjtve, öreg napjaimra nem ide vonulnék vissza. Először is tele volt bűzös dögvészes mocsarakkal, ez pedig tele volt kajmánokkal és krokodilokkal ; erdei oly sürüek, hogy alig lehet keresztülhatolni rajtuk. De, teringettét ebben az erdőben a világ legszebb madarai fütyölnek. Valóban, Gabon a legiszonyúbb vidék, melyet valaha láttam. A lakosok oly lusták, hogy sem a földet nem művelik, sem állatokat nem tenyésztenek , hogy legyen egy kis harapni valónk, kénytelenek voltunk vadászni, amint azt a benszülöttek is teszik. Nehéz megpróbáltatás volt Hol tollas madarak, hol élelmiszer után kellett vadásznunk az őserdőkben, melyekben ezer veszély fenyegetett. Egy napon egy szerecsen jött hozzánk, jelentette, hogy táborunktól nem messze égési nyája legelész a görbeszarvú nagy antilopoknak Holbeckkel azonnal keresésükre indultunk , de a vad szerecsen megcsalt, legalább a távolságra nézve, mert jó két óráig mászkáltunk sziklák mocsarak, krokodilok és kajmánok között, mi végre megtaláltuk a „nyáj“-at, mely összesen három állatból állott. Egy tisztás közepén legeltek, valami 100 méternyire tőlünk, s mint BUDAPESTI HÍRLAP, (1. sz.) 1884. január 1.