Budapesti Hírlap, 1884. március (4. évfolyam, 60-90. szám)

1884-03-23 / 82. szám

1884. március 23. BUDAPESTI HÍRLAP.A­ rágcsokor, még virágos szónoklat elég is, sok is. Évről-évre elhalványodott azonban az emlékezet. Utóbbi időkben már nem is hederitett a rendőrség arra a pár szál idealistára, ki pietásból oda kiza­­rándokolgatott. Csak az idén zavarodott ki ismét a szent hermandad is nyugalmából, ugyancsak a föntebb említett kiáltványok által, melyeket a műhelyekben s a munkások lakhelyei körül nagy számban szét­szórva találtak a 13-at megelőző napokon. Megfor­dult az én kezemben is egy ilyen az „Executiv- Co­mité“ által aláírt proklamáció, s nem tagadhatom, hogy volt biz abba sok akasztófára valóság bele­irva. De én részemről éppen azért nem tudtam­ ko­­molynak venni. Mindenekelőtt arra emlékezteti az „Executiv- Comité“ a „testvéreket“, hogy március 13. nemcsak arról emlékezetes, hogy 1848-b­an e napon „gyilkol­talak le a szabadság hősei Bécsben“ .... (ki ál­tal? .... azt már, engedje meg szerkesztő úr, hogy az illető kiáltványban foglaltató jellemezéseket kon­­fiskáljam .. . .) hanem arról kiváltképpen, hogy ugyan e napon hajtatott végre Szt-Pétervártt ezelőtt négy évvel „a zsarnokság veszett..........ján“ a „nép ítélte.“ Fölhívja az „Executiv Comité“ a testvéreket, jelen­jenek meg a „szabadság szent sírjánál“ minél szá­mosabban, s legyenek elkészülve a közeledő pilla­natra, a­melyben itt Bécsben is „igazságot fog szol­gáltatni a nép a zsarnokoknak.“ Körülbelül ez volt a kiáltvány tartalma, habár — ismétlem — az irály tajtékozó vadságát, émelygős színezetét visszatükrözhetni, már csak a műveit olvasó iránt tartozó tekintetből sem tartom megen­gedhetőnek. De éppen azért, mondom, nem vehettem az egész tüntetést oly félelmetes eseménynek, mint a­milyennek vette rendőrségünk, mely erősen hitte márc. 13-ka előestéjén, hogy másnap véres csatára megy. Nem szoktak dobszóval lázongást hirdetni előre, mint valamely garasos komédiát. Előre meg voltam győződve, hogy csak erős tréfa az egész, hogy csak meg akarták az anarkh­isták kissé szepeg­­tetni a „hohe Obrigkeit“-ot. Légió­ számra masíro­zott éjjel-nappal rendőr, csendőr s katonaság a Smelz körül, de biz­ott ráértek legyet fogdosni, az anarkhistáknak nem látták se hitét, se hamvát. Kissé komolyabb már a másik tréfa, melynek pár napra reá szintén ott a Smelz körül volt a színhelye. Hruby főhadnagy a 8-ik dragonyos ezred egyik svadronját ott exociroztatá a smelci síkságon, mely tudvalevőleg a bécsi garnizon hadgyakorlatá­nak rendes színhelye. Lovaglás közt a főhadnagy egy vastag papirosba burkolt, spárgával jól körülfont csomagot pillant meg ott a gyepen. Leszáll a nyereg­ből, felveszi, megtapogatja a csomót, melynek nehéz és gömbölyű s kemény a belseje. Nem csoda, hogy a mostani viszonyok közt csakhamar gyanú ébredt a vitéz főhadnagy úrban, hogy — hátha tán valami anarkhista portékát talált. Megszüntető azonnal a gyakorlatot, haza küldé a legénységét, ő maga pedig szépen, óvatosan elvitte a gyanús izét a legközelebbi rendőrhivatalba. Itt nemsokára meggyőződhetett, hogy nem volt gyanúja alaptalan. A csomagban csak­ugyan dinamit-bomba volt elrejtve, amelyről a rendőrség szakemberei azt vallották, hogy ha a főhadnagy azt meg nem találja, hanem csapatja ta­lál fölötte elszáguldozni s véletlen az egyik, vagy másik hadimén patkója meggázolja, a svadron fele bizonynyal szétzúzatik a robbanás által. Méltóságos és főtisztelendő egyetemes konvent! Nem tagadhatom meg magamtól, hogy tanács­kozásaink berekesztése alkalmából hő köszönetet ne mondjak, valamint a méltóságos és főtisztelendő konvent tagjainak irántam tanúsított kegyességükért, úgy tisztelt elnök­társamnak is közös teendőink leg­nagyobb részének vállaira tett vételéért; — de —­s ezt azt hiszem, mindnyájunk nevében tehetem el­ismerésünket is ne nyilatkoztassam ki, működéseinket megkönnyített szakbizottságainknak, a a nagytiszte­­letű jegyző uraknak. Egyébiránt, aki működésünket figyelemmel kí­sérte, meggyőződhetett róla, miként a magyar refor­mátus egyetemes egyház kisebb apparátussal ugyan, kevesebb füsttel és tüntetéssel és kivált csekélyebb anyagi erővel, de ősei példáját követve, nem szűnt meg s nem is fog megszűnni soha, szívvel-lélekkel fejleszteni, nemzetiségünk érdekében is, szellemi ere­jét, s rajta lesz mindig, hogy érvényesítse, a fölvilá­­gosultság szövetnöke segélyével, minden erre kínál­kozó alkalommal, csak is szeretett hazája javát, di­csőségét szeme előtt tartó befolyását! Aminthogy ez okból, melegen fog mindig, minden körülmények között s bár minő helyzetében is a protestantizmus alapelveihez ragaszkodni, anélkül azonban, hogy a felekezetességet, ha csak kényszerűségből nem, va­laha a közéletbe átplántálni szándékában lehetne! De, aki akarta, láthatta azt is, hogy egyhá­zunk, önkormányzata szervezetéhez való hű ragasz­kodása mellett sem késett egész készséggel hódolni az ország — noha régi és jogait némileg megszorí­tott — törvényeinek. Azonban viszont követeli az államtól, hogy a vallásszabadság és jogegyenlőség újabb törvényeink biztosította szabályait, egyenlő mértékben alkalmazza minden s így a mi felekeze­­tetünkre is, s pedig anélkül, hogy kényszerülve érezhetné bármikor is magát egyházunk, egyházi és iskolai ügyei alkotmányos rendezésében és feltartá­sára tett fáradozásában a politikai életben esetleg elveitől eltérő pártirányzatokra, legyenek azok akár klerikálisok, akár más protestáns elveinktől eltérők, reflektálni. Magam részéről végre csak is azon óhajomnak adok még — az életben talán utolsó konventi párbe­szédemben — kifejezést, hogy vajha az a zavarta­lan egyetértés, mely jelen együttlétünket fűszeresé, áldásként szállana egyetemes egyházunkra, hogy lenne az szoros összetartása által mentől erősebb, éppen úgy be-, mint kifelé, — egyszersmind minta­képe, egy jól szervezett , saját erejében méltán bizó, de az állam által is teljesen megbízható, annak támaszául szolgálandó semerre sem gravitáló, szilárd talapzatú hittársadalomnak. Ez imaszerű kí­vánsággal veszek búcsút a méltóságos és főtisztelendő konventtől“ A legközelebbi konvent ez év szeptember vé­gén, Budapesten fog megtartatni. A ref. egyház konventje. — VI-ik és utolsó ülés. — A konvent ma tudomásul vette az egyházi pe­res ügyeket megbíráló eljárásról s a dékánságokról szóló bizottsági jelentést. A bukaresti ref. magyar egyház kérvényét, melyben 15000 frt segélyt kér is­kolai célokra, az erdélyi püspökségnek adta ki s Kiss Áron indítványára kimond­á, hogy az egyhá­zak segélygyűjtésre a maguk körén kívül fel nem hatalmazhatók, s ha segélyre van szükségük, a köz­alaphoz tartoznak fordulni. E határozatról a bel­ügyminisztérium is értesittetni fog. Most megválasztá a konvent titkos szavazás­sal a középiskolákra vonatkozó adatok megvizsgá­lására kiküldött bizottság tagjait. Végül egy személyes ügy zárt ülésben elintéz­­tetvén, Vay Miklós báró következő beszéddel zárta be az egyetemes gyűlést: TÖRVÉNYSZÉKI CSARNOK. — A válópörök. A budapesti kir. Ítélőtábla V. polgári tanácsának birái a házassági válópörök­­ben felmerült némely fontosabb vitás elvi kérdés eldöntése tárgyában teljes ülést tartottak, s a kö­vetkező határozatokat hozták. — I. „Midőn a ref. vallásu felperes a szentszékhez beadott keresetleve­lében csak az ágy- és asztaltól elválasztást kérel­mezvén, a szentszék az előtte lefolytatott és ítélet­tel ellátott pert az illetékes kir. törvényszékhez át­teszi, és az utóbbi előtt aztán felperes a házassági kötelék végleges felbontását kéri“, a házassági kö­telék felbontásának nincs helye. Az 1868. XLVIII. t.-c. 1. § a értelmében a házassági kötelék végfel­bontása iránt is a rendes kereset alperesnek illeté­kes bírósága előtt teendő folyamatba és a végleges felbontás érdemében is csak akkor hozható alperes felett ítélet, ha alperesnek illetékes bírósága ez ér­demben ítélt, vagy az érdemleges elbírálást megta­gadta. Miért is hivatalból észlelendő semmiségi eset forog fenn, ha az első biróság ily esetekben az ügy érdemében jár el. Ez álláspont különben megegye­zik a kir. kúria eddigi gyakorlatával. — II. Tanács­koztak a fölött, hogy minő eljárás követendő oly esetben, „midőn a kath. vallásu felperes a kir. tszék előtt a prot. vallásu alperes ellen az iránt indit ke­resetet, hogy a házassági kötelék alperesre nézve végleg felbontassék, magára nézve pedig felperes ágy és asztaltól elválasztást kér“. Kimondatott, hogy ily kereset a válóperben való eljárásra nem alkal­mas, és hivatalból észlelendő semmiségi esetet ké­pez, ha az első biróság a keresetet elfogadva, az ügy érdemében jár el. — III. Kimondatott, hogy „a házasságvédői díj viselésére a peres felek egyetem­­legesen kötelezendők“. Hamis tanúskodás. S­p­l­é­n­y­i Ödön báró egy Ágoston Jánossal, a Baldácsy-féle jószágok volt igazgatójával folyt magánjogi perben tanúképp szerepelt és az ő vallomása folytán Ágoston elvesz­tette a pert. Ágoston János emiatt Splényi Ödön báró ellen — mint a „P. Lloyd“ írja — följelentést tett a budapesti kir. fenyítő törvényszéknél hamis tanúzás miatt. Drill vizsgálóbíró befejezvén az elővizsgálatot, a törvényszék ma a főrendiháztól Splényi Ödön báró mentelmi jogának fölfüggeszté­­sét kérelmezte. — Sajtópörök Debrecenben. A debreceni sajtóbíróságnál több rendbeli sajtóügyi tárgyalások folynak. Ezeknek egyike, amely a legérdekesebb,­ ­ Máramaros megyének alispánja, M­i­h­á­­­k­a László által indított sajtóper a „Közérdek“ c. lapban megjelent becsületsértő és rágalmazó cikkek miatt, nevezett lap szerkesztői ellen. — A második sajtó­pör szintén a „K­ö­z­é­r­d­e­k“ szerkesztői, névsze­­rint Rományi István és Hollósy István urak ellen folyik. Ezt a pert N­y­e­g­r­e László máramarosmegyei szolgabiró indította. — A harma­dik sajtópörben magánvádlók Gaál Imre, Szabó István és Jakab Imre. Mindhárman a „Nagy­vára­d“-b­a­n megjelent s Szemes László által irt rágalmazó cikkekért pörölnek. A vizsgálatot mind a három sajtóperben Simonffy Antal bíró vezeti. A VIDÉK, a Jász-Nagykun-Szolnok megye tanügyi állapotáról s múlt év második felében részletes jelentést nyújtott be a közoktatási miniszterhez Bár­­dosy Gyula kir. tanfelügyelő. Kiemeljük jelentéséből a következőket: Az iskolalátogatás az egész félév alatt általában jónak mondható. Az igazolatlan mu­lasztásokért befolyt összegek a kir. tanfelügyelő in­tézkedésére az illető népiskoláknak taneszközök be­szerzésére és a szegény tanulóknak tankönyvekkel való ellátására fordíttatnak. Az iskolába való járás társadalmi úton is jelentékenyen előmozdíttatik. Ugyanis a szolnoki „szegény tanulókat segélyző egyesület“ közel 100 tanulót látott el télire ruhá­zattal, sőt magánosok úgy, mint takarékpénztárak s elöljáróságok e tekintetben nem szűntek nemes versenyre kelni egymással, így S­z­ü­t­s Mihály jászfényszarui földbirtokos 200 frt alapitványnyal, a karcagi takarékpénztár, a t.-vezsenyi közs. elöljá­róság stb. E félévnek mintegy 7 iskola köszöni lé­telét, illetőleg berendezését. Alapító tényezők a községek, az állam, a felekezetek egyaránt, sőt ma­gánosok is, amennyiben Justus J. alattyáni esp. plébános nagylelkű adományából egy tanítói állo­mást már ez évben rendszeresíteni lehetett. A val­lás- és közoktatási miniszter e félévben 5 szoron­gatott helyzetben lévő néptanítót segélyezett s több megyei népoktatási intézet részére állami se­gélyt, valamint tanszereket és taneszközöket is ado­mányozott.• A Pozsonyváros kölcsöne. Mint Pozsony­ból írják, a belügyminisztérium megengedte Pozsony­­városának egy kölcsön felvételét a régi adósságok törlesztésére és a színház építésére. • — Telepítés Délmagyarországon. A te­mesmegyei rékasi járásban alapított József­­falva és Gizellafalva, úgy szintén a Krassó-Szörény megye begai járásában alapított Bethlenháza telepközségekben több telephely megszállatlanul maradt, s pedig Józseffalván 30, Gizellafalván 91 és Bethlenházán 41. Mindegyik telep a belső- és külsőséggel együtt mintegy 10—10 holdat foglal magában, mely után megváltási ár fejében holdanként Józseffalván 36, Gizellafalván 31 és Bethlenházán 30 frt fizetendő 22 év alatt. E telepitvényeket kizárólag róm. kath. vallásu néme­tek lakják, a szomszédos községbeliek azonban ro­mánok. A netán letelepedni szándékozó jobb módú gazdák — vagyoni helyzetük és erkölcsiségükről szóló igazolványaikkal együtt — a temesvári kir. jószágigazgatósághoz fordulj­anak. Regény-Csarnok. A lyoni futár. 24 Zaccone Péter regénye. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, visszafor­dult, s szólt : — Még egy utolsó kérdést: ön egyedül lakik a házban ? — Egészen egyedül, polgár. — Sohasem ad éjjeli szállást senkinek ? — Soha. — Tehát nincs lakója ? — Ah, ez más . . . Három nap óta kiadtam bérbe a padlásszobát, melynek ablaka éppen a szomszéd kertbe nyílik. — Kinek ? — Egy fiatal embernek. — Hogy hívja őt ? — Hercegnek. — Ismeri közelebbről? — Nem én. — Mit csinál ? — Semmit? Pingard homlokát ráncolta. — Az ördögbe is! — káromkodék, — ez tervembe ütközik. — Ugyan miért ?

Next