Budapesti Hírlap, 1884. május (4. évfolyam, 120-150. szám)

1884-05-29 / 148. szám

IV. évfolyam 148. szám. Budapest, 1884. Csütörtök, május 29 Előfizetési érák: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr. egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Cinkinli József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap-utcza 16. ss. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Egy „kultúr-szónok.“ Midőn ma reggel aBudapesti Hrap“-ban olvastam a lipótvárosi képviselő úr beszámolóját, sejtelmem sem volt arról, amiről utóbb egy magyar és egy német kormánypárti lapból értesültem, hogy t. i. Wahrmann Mór „beszédének hatása alól senki sem fogja magát kivonhatni, és mindenki kénytelen lesz elismerni, hogy Wahrmann — igazat és szépen beszélt.“ Már én kénytelen vagyok a magam nevében tiltakozni. Nem mintha sikerült volna magamat „a hatás alól kivonni,“ hanem hogy e hatás rám nézve az, hogy Wahrmann beszéde szép ugyan, de nem annyira igaz, mint inkább konfúzus. Hogy a kulturállam, kultureszmék, kultúrnép, kultúrtörekvés emlegetésének színvonalán áll, az bizonyos. Hozzá még egy kissé paprikás is, de azt nem lehet csodálni. Már mi magyarok paprikával élünk, kivált az olyan kulturmagyar, mint a Lipótváros képviselője, aki dupla adagban hinti a kulturpaprikát arra, amit tálal. Ez ugyan nem új dolog. Hiszen tudjuk, hogy az úri gazdának elég a trágya, a parasztgazdának elég a ganéj; Wahrmannnak, emelkedettebb ideális álláspontján, melyért Fálk Miksa német lapja ma szerfölött megdicséri, parlamenti szónoklataiban, mint példából tudjuk, csak a „trágyaganéj“ elég erős és elég illatos. A lipótvárosi jelölt tegnapi beszédének első fele különösebben érdekes, odáig, ahol elkezdi az ország állapotát a pesszimisták ellen megvédelmezni. Ebben a védelemben is az a legjobb, hogy minekutána a kritikusokat, akik a kormány kilenc évi működésének eredményekép az ország állapotát pesszimisztikus színekkel festik, agyon cáfolta volna, így szól: „ de vannak (állapotunknak) árnyoldalai is. Sok történt, de még igen sok az elmulasztott, az elhanyagolt, a helyrehozandó és pótlandó. Ki fogna szemet hunyni adminisztrációink gyarlósága, igazságszolgáltatásunk számos, néha botrányos hiányai (Hosszan tartó, általános zajos helyeslés), az adókezelésnek a történt javítás dacára még mindig tökéletlen volta, a személy- és vagyonbiztosság elégtelensége előtt ? — Ki ne érezné pénzügyi helyzetünk súlyát minden javulás dacára, és annak szükségét, hogy még ernyedetlenül, fáradhatatlanul, komolyan kell dolgoznunk, hogy az államháztartás egyensúlyát helyreállíthassuk ?“ Oh uraim ott a Lipótvárosban, mikor egy idealista és optimista kormánypárti ember így beszél : ugyan mely hang és mely kifejezés nem jogosult egy elkeseredett, peszszimista ellenzéki ember njakán ? Ez valójában egy neme a helyzetagyondicsérésének, sőt nem is a helyzetének, hanem valósággal a kormányénak és pártjáénak. Mert azt vitatja, hogy se a gazda, se az iparos, se a kereskedő helyzete nem rossz, sőt javult; a föld értéke, a haszonbér emelkedett, ellenben ahol a helyzet árnyoldalaira kerül a sor, ott miről beszél: a politikai kormányzás silányságáról és botrányairól. Nem tudom, a jeles beszéd e részét a kormánypárti lapok a „szép“ vagy az „igaz“ rovatába teszik-e. Én ezt is a „konfúzus“ rovatába tenném. A beszéd eleje egy kis essay, magyarul „kísérlet” , az általános politikai irányzatokról, forrásukról, fejlődésükről és értékükről. Érdekesen és szép rövidséggel fejtegeti Wahrmann Mór a 40-es évekből indulva az 1867-ki törvényhozás pártviszonyait és szellemét s arra a konklúzióra jut, hogy „arra nézve a pártok között eltérés nem volt, hogy csakis az akkor diadalra jutott nagy vezéreszmék szigorú fentartásával kell kormányozni és intézményeket fejleszteni.“ Ezt egy újabb alineában még kibővíti mondván, hogy „csak szabadelvű és demokratikus irányt követő kormányokkal lehetett kivívni azon eredményt, hogy a sokáig kételkedő és gyanakodó Európa egy önálló független Magyarországnak létjogosultságát, annak többé meg nem támadható állandóságát és biztos jövendőjét elismerje és belássa.“ Méltóztassék kérem ezt az idézetet még egyszer elolvasni. Az van mondva benne, hogy egyfelől állott egy sokáig kételkedő és gyanakodó Európa, másfelől egy leigázott, jogaiból kifosztott Magyarország. Végre az utóbbi meggyőzte az előbbit önálló függetlenségének létjogosultságáról, e létjogosultság „meg nem támadható állandóságáról“ és „biztos jövendőjéről“ — mi által ? . . . „szabadelvű és demokratikus irányt követő kormányokkal.“ . . . Istenem, mennyi körülményesség, fölösleges szó és becsempészett személy (a gyanakvó Európa!) és tényező két egyszerű, mindenki által megérthető igazság helyett. Az egyik igazság ez: 1867-ben a 40-es évek tradícióival kellett és lehetett csak kormányozni, mert összes akkori politikusaink a 40-es évek A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Az elveszett paradicsom. — Ünnep a Margitszigeten. — (A „Budapesti Hírlap eredeti tárcája.) Igen, elveszett, de hála isten csak egy napra, egy napig meg voltunk fosztva e tündérsziget háborútlan élvezetétől. Mindenfelé harsogott a tág öblű trombita, itt kardok és vivó tőrök csattogtak, ott biciklisták csöngettek fülsértően és szüntelenül, kitérésre intvén a békésen sétáló közönséget, „különbeni legázolás terhe alatt.“ A korbács, melylyel bennünket a paradicsomból mára kikergettek, az orsz. nőképző-egyesület „java“ volt; az ő javára rendeződött a mai tavaszi ünnep a Margitszigeten. Pedig milyen fölösleges egy dolog ilyen ünnepnek a rendezése a Margitszigeten ! A fővárosi társaságnak egy nagy része abszolúte nem lehet el a Margitsziget nélkül. Ennek ki kell oda menni mindennap, s ez hozzá tartozik az életrendjéhez: kalapok, napernyők és tavaszi, nyári torlettek bemutatására e sziget a leggyönyörűbb keret. Nos, egy napon tessék kijelenteni, hogy holnap a Margitszigetre csak egy forintos jegygyel lehet belépni , a rendes szigetlátogatók nagy tömege mindenesetre elmegy még így is, mert meghal, ha azon napjának 24 órájából nem tölt legalább ötöt a platánok lombsátora alatt, a rózsák illata között. Minek ide „tavaszi ünnep“, mely rendesen rosszul üt ki s csak a rendező jótékony egyesület ,kárával jár ? s melyből a legtöbben semmit se látnak, mert egy rész korán jön, elunja a várost, tovább sétál, a másik rész pedig későn jön. Ezek aztán elégedetlen elemet képeznek, de nem „javára“ a nőképző, vagy egyéb egyesületnek. Hát nem vásároltunk mi már jótékonycélú bazárokban egy szivart egy forintért, egy szál virágot ötösért, pohár pezsgőt detto, csókot ezer forintért (én nem!) . Nos akkor a sziget paradicsomát is vásárolhatjuk egyszer az árvák, vagy özvegyek javára egy forintért. Busás jövedelem ! Legföljebb még egy kis hangversenyt lehet összecsinálni, hisz művészeink és vésznőink oly jészívűek, szívesen és ingyen közreműködnek. * Szerencsémre az eső kergetett haza este a szigetről. Másképp nem tudtam volna ezt a fanyar bevezetést megírni. A zápor azonban elrontotta hangulatomat. Micsoda hangulat volt az! Nők tavaszi ünnepe a Margitszigeten. Nők, tavasz, Margitsziget! Ifjúság, szépség, rózsa, napsugár, szem megvakul, elme elbódul, s sir John Falstaff ismert józanságával dicsekszik veled szemben. Ilyen emberré lesz ez ünnepen, ha egyszer körül fordulsz a szigeten. A reszkető bokrok mögül gerlenevetést hallasz, azt hiszed Diana fürdik itt nimfáival. Igen, nimfák, de Monaszterly és Kuzmik (fő isten) feslettjeiben. Piros, fehér, kék és hhamois ruhás alakok suhannak el melletted, vidám tekintettel, kacagó ajakkal, s Homér megénekelt aranyos derűjével a homlokon. Itt minden boldog ! Az öreg Duna ott mormog nem messze tőled, de nem mutatja magát fenséges és komoly nagyságában, csak néhanéha villant feléd a fák között egy vakító tükröt; az égből pedig, ha egy darabot el tudsz lesni, azt kénytelen vagy olyan gyönyörű tiszta kéknek találni, amilyent nem ragyogott vissza soha Nápoly tengeröble . . .* Igen, itt minden boldog, de legboldogabbak a biciklisták, magyarul vasparipások, mert ime olyan büszkén ülik meg a szelíd vasparipát, mintha mindegyik alatt egy kincsem ficánkolna. D. u. 4 óra körül ők és paripáik voltak a figyelem tárgyai. Valami nyolc bicikli-kosztümbe öltözött sportsman vonult fel a fürdőház elé, s aztán ott megkezdődött a verseny. I Vasparipa-verseny: 1600 méter, a fürdőház rondeauja ötször körül. Első Kromatka Vicce, második Mondok József. II. Verseny-gyaloglás. Heten álltak ki tarka ruhában, hogy tizenháromszor körülgyalogolják a rondeaut, ami 5 kilométerre volt becsülve , és pedig , Kaszás István, Kükemezey Árpád, Follinusz Árpád, Szabó Lajos, Balogh Dezső, Bakics László, Péchy László. Biz ez a gyaloglás csak olyan volt sportnak, mint a vasparipadlónak, de azért konstatáljuk, hogy elsőnek Follinusz Árpád, 2-iknak Balogh Dezső, 3-iknak Kaszás István érkezett be. III. A nagy vasparipaverseny (3200 méter) győztese Mindszenti Duma György. IV. Futás, 150 méter. Első Sándor Ákos, 2- ik Follinusz Árpád. Végül műverseng velocipében. Vermes Lajos mutatta be kitűnő produkcióit, melyek kéz-, láb- és nyaktörőségüknél fogva nagy tetszést arattak. És most következett a boldog biciklisták, futók és, gyaloglók megcser- és borostyán-koszorúzása. És még ami betetézhette a diadalmas ifjak boldogságát: a szép leányok impozáns gárdája ál- Waisamtink 12 oldalt tartalmaz.