Budapesti Hírlap, 1884. szeptember (4. évfolyam, 242-270. szám)

1884-09-01 / 242. szám

IV. évfolyam. Előfizetési árat: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenít mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. str.­ rAum 24­. szám. KÖ­NY­VIA HI Budapest, 1884. Hétfő, szeptemberi. Felelős szerkesztő: Lukásás József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. kalap-utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A kis-királyok találkozása. Minden, ami a Balkán-félszigeten történik, — különben bármily jelentéktelen legyen is, reánk nézve fontossággal bir. Bár kiteszszük magunkat annak a vádnak, hogy elcsépelt frázisokat tálalunk föl, azért mégis ismételjük, s ismételni fogjuk még akár­hányszor, hogy minden figyelmünket a Balkán-félszigetre kell összepontosítanunk. Soha sem lehet eléggé szívére kötni a nemzetnek olyan momentumot, amelytől igen nagy mértékben függ jövendő boldogulása. Nem arrogáljuk magunknak, hogy mi fe­­döztük föl, de azért terjesztjük azt az igaz­ságot, hogy Magyarország van hivatva meg­honosítani a nyugat-európai civilizációt a fej­lődésnek alacsony fokán álló szerbek, bolgárok, albánok, oláhok s a többi balkánfélszigeti népek között. Ez a mi missziónk, s ennek buzgó teljesítéséért cserébe kapjuk azt, hogy a szellemi és gazdasági téren a mi fönsősé­­günk alá kerülnek mindezek a népek s or­szágok. Ez a misszió tehát nemcsak ábránd, nemcsak ideális jutalommal járó munka, fizet készpénzzel, gazdagságot, hatalmat hoz vissza oda, ahonnan kiindult. Budapest lesz az euró­pai kelet fővárosa, így lehet összeegyeztetni a szellemi ér­dekeket az anyagi érdekekkel. Egy diplomata éppen a napokban mondotta, hogy Oroszor­szágnak csak szellemi érdekei vannak a Bal­kánfélszigeten ! Ki ne nevetne az ilyen be­széden? Mi lehetünk őszintébbek. Mondjuk ki nyíltan, hogy anyagi érdekeket is ápolunk odalenn, s járjunk el ennek megfelelőleg. Bár a magyar fiatalság minél nagyobb számmal keresné boldogulását Szerbiában, Bulgáriában, Oláhországban vagy Törökországban. Ilyen invázióra van szükségünk, hogy preponderan­­ciánkat megalapíthassuk. Rögös pálya, az igaz, de nem kell visszariadni tőle, mert aki gya­korlati ismeretekkel fölfegyverkezve, a nyelve­ket tudva megy le, az szorgalommal és kitar­tással hamar szerezhet magának jó pozíciót, amelynek gyümölcseit később idehaza kénye­lemben élvezheti. Mert ilyen fontosnak tartjuk magunkra nézve a Balkán félszigetet, azért szólunk még egyszer az oláh király belgrádi látogatásáról. Milán is, Károly is királyok ma. Pedig még nem olyan régen török vazallusok voltak mind a ketten. S hogy ma már nem azok, azt jó részt monarkhiánknak köszönhetik. Romá­nia és Szerbia függetlenítése felé Magyar- Osztrákország tette meg az első lépést. Az előbbi érdekében, midőn szakítva az addigi szokásokkal, direkt vele kötött kereskedelmi szerződést, mellőzve Törökországot; az utóbbi javára, midőn proponálta s keresztül is vitte, hogy Belgrádból kivonassák a török helyőrség. Lehetetlen, hogy mindez eszébe ne jutott lé­gyen a két uralkodónak, midőn tegnap délben a belgrádi Dunaparton megölelték egymást. Szerbia föltétlenül híve monarkhiánknak. Milán király fölismerte, hol kell keresnie bol­dogulásának biztos alapját, s hozzánk csatla­kozott. Ez mindenesetre egyik legszebb vív­mánya külpolitikánknak; a politikai szövetség megvan, de ez nem elég. Most következnék Szerbia békés meghódítása az anyagilag, szel­lemileg fejlődöttebb, erősebb Magyarország ál­tal. Nem akarjuk raonarkhiánk tartományává tenni a szomszéd országot; semmi sincsen tá­volabb tőlünk, mint ilyen törekvés. Hanem igenis okvetlenül szükségesnek tartanék, hogy tőlünk magyaroktól tanulják meg a szerbek mindazt, amire szükségük van, hogy a civili­zált európai nemzetek sorába ők is fölvétet­hessenek. Oláhországgal sajnos, még nem jutottunk ennyire! Nem kételkedünk benne, hogy Ká­roly király s Bratiano régen tisztában van­nak az iránt, hogy Romániának Oroszországgal vagy Magyar- Osztrákországgal kell-e tartania ? De a viszonyok, úgy látszik, Oláhországban még nem érettek odáig, hogy a vezérlő egyé­niségek megtehessék azt, amit az ország bol­dogulására nézve szükségesnek tartanak. A bukaresti orosz követség óriási erőfeszítést fejt ki, hogy Szerbia elveszítése után legalább Oláhországot megtartsa az orosz kancsuka szá­­mára, s bármint fogyjon is az oláhországi muszka-párt, amely egyszersmind anti­dinasz­­tikus is, azért még mindig elég hatalmas arra, hogy zavarokat csináljon, ha a kormány esetleg szint vallana s Magyar-Osztrákország­hoz csatlakoznék. Itt még nagy munka vár államférfiainkra, annyival is inkább, mert az orosz­ párt sok mindenféle érdekkel tudta azo­nosítani magát; bukaresti követségünk kitűnő szolgálatokat tehetne monarkhiánknak, ha nem szorítkoznék pusztán a monarkhia jól-rosszul A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Krisztus a Kálvárián. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Ólomszinű fellegek sötét boltja alatt komor embercsoport néz egy iszonyatos jelenetet. Nyu­gatról vékony fénysugár világosítja az arcokat, s a keresztfán függő Istenembert; ettől fenségesebb, de megdöbbentőbb is a látomány. Az első pilla­natokat e nem várt hatás elleni küzdelmünk tölti be; téveteg tekintetünk hiába járja ezalatt a roppant vásznat keresztül-kasul. Csak később, s lassú szellemléptekkel bon­takozik ki előttünk az eszme. Előbb be kell telni szemeinknek, a tarka színek csodás vegyülékével, olvasnuk kell az arcvonásokból és a szemekből, s megérteni, mit mond a begyökerezett lábak, a fele­melt kezek, az összeszorított öklök némajátéka. De tanulmányt követel a kép ökonómiája is ; a szemlélő pillanatonként mélyebben érezi, hogy a művész hatalmas kifejezési tényezőnek hasz­nálta a jelenetezést, e külső eszközt, mely cseké­lyebb tehetségeket gyakran csábít visszaélésekre. Munkácsynál azonban csodás harmóniába olvad a szellemi világból való elemeivel. Ami az alakok elhelyezését illeti, arra töké­letesen ráillik a bizarr kifejezés, hogy benne a genie zsenialitása nyilvánul. Műfogások csodás sora ez s mindeniken észreveszszük az eredetiséget, e legfőbb becsüket, mely alkalmazásukat lehetővé téve.­ Kezdődik mindjárt a három keresztfánál, me­lyek stereometriai viszonyáról különben (melles­leg megjegyezve) a távlati kép nem nyújt teljes felvilágosítást. A függélyes fővonalakat tekintve a keresztfák együtt egy háromoldalú hasábnak ké­pezik az éleit, tehát különböző síkokban feküsz­nek. Oly elhelyezés, mely nemcsak két­ezer éves történelmi, és több százados festészeti tradíciónak mond ellen, hanem céltalannak, vagy legalább is nem szükségszerűnek látszik a képen, melyen a fősúly nem magára a megfeszítettre, hanem a megfeszítés hatásának szemléltetésére van fektetve. Mindazáltal be kell ismerni, hogy ez elhelyezés által Krisztus oly plasztikusan kiválik, nemcsak a csoportból, hanem magából a képből is, hogy a műkedvelő, sőt talán a művész is bajosan alkot­hat magának helyes ítéletet, hogy várjon miként volna jobb? Egy azonban bizonyos, s nem képez­heti sem vita, sem kétség tárgyát, az, hogy az ötlet nemcsak merész, de eredeti is és meg van az a jó eredménye, hogy a két lator fertelmes arca nem versenyez a Krisztus égi glóriától fényes homlokával. Az egyik, ki Krisztus jobbja felől visszanéz, bizonyára az, melyiknek a megváltó bűnbocsána­­tot ígért; balról a másik lehorgasztott fejével, dőlt arcvonásaival, összeráncolt szemizmaival, az elkárhozásnak rettentő képét példázza ; a gúnyo­lódó later agóniában van már, lelke félig itt, fé­lig a pokolban, s csakugyan, mintha a pokol kín­jai tükröződnének elvetemült ábrázatán. Kiváló ízlésre mutat, hogy e nagy művészi erőt igénylő kidolgozást a festő a médiumba tette s csak egy harm­ad világítást ad­ neki. Krisztus arca a kérdések végtelen sorát veti föl, s aligha tévedek azzal a véleményemmel, hogy ez arcról még nagyon sokat fognak vitat­kozni. Az egész Laokoon-kérdés kerülhet általa új­ból napirendre, s a Lessing-féle klasszikus theó­­ria, mely eddig meglehetős szilárdul tartotta ma­gát, könnyen levegővé válhatik. Figyelmesen néz­tem ez arcát, minden vonását bevéstem az emlé­kezetembe, s úgy találom, hogy amit a német eszthetikus a képzőművészet határaiul állított föl, a magyar művész realizmusa azt a korlátot ala­posan összetörte. Munkácsy túlfeszített Krisztusa híven megfelel az evangéliumi fölfogásnak, mely a keresztfán az embert, emberi kínok szenvedése közt hirdeti meghatározottnak, az isteni természet minden enyhítő befolyása nélkül. A megváltás föltétele ez az emberi kínszenvedés, s ezt Mun­kácsy oly realizmussal, annyira minden idealizá­lás nélkül tükrözteti Krisztusa arcán, hogy a nyitott ajkak közül szinte hallani véljük a fájda­lomkiáltást. A szent kereszt lábánál női alak. A keserves anya durva fekete szőrmezben, fölfeszített fia véres lábaihoz hajtja fejét, mellette a szőke fürtű Mária Magdolna térdel elfödött ábrázattal, mellettük Márta fájdalmas tekintetét Krisztusra emeli. Ol­dalt tőlük szent János áll vörös mezben, s ez alatt a kép szélén egy fiatal sisakos katona ül, egykedvű arccal ugyanaz, ki később lándzsáját fogja döfni Krisztus szíve fölé. A kép jobb oldalán ezek a feltűnőbb alakok; a háttérben égalji derűnél Jeruzsálem falai látsza­nak, s a hazatérő katonák csoportja. A kép középvonalában a távozó bakó lép lomhán, durván faragott lajtorjáját vállára vetve, bal kezében szekerce, melylyel a szögeket az imént beverte. Arca és ruhája meglepően hasonlít a Pilátus előtt álló csoport ama tagjához, ki két kezét magasra emelve a „feszítsd meg“-et kiáltja. Csak az arc kifejezése más itt, ott vad szenvedély lobog minden vonásából, itt bamba, mondhatni állatias közöny ül az arcán. Jóval távolabb tőle, a kép jobb szögletében Kaifás főpap ül fehér lovon, fehér ruhában. A ló lassan lép a sokaság közt s a főpap visszanéz a megfeszítettre. Többen észrevették s van is némi igaz benne, hogy Kaifás arca a Pilátus előtt álló Krisztuséhoz hasonlít. Még tekintetük közt sincsen Mai­­zámnunk 8 oldalt tartalmas.

Next