Budapesti Hírlap, 1884. október (4. évfolyam, 271-301. szám)

1884-10-14 / 284. szám

IV. évfolyam. 284. szám. Budapest, 1884. Kedd, október 14. Előfizetési árak : Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 - 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukánl József. Szerkesztőség és kiadóhivatal , IV. kalap-utcza 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. ——------------------ ----------------- ~~......................................................................................................................................* Andrássy gróf a Tiszavölgy élén. (bp.) Egész csendben, mondhatnék : a legszűkebb családi körben tarta meg tegnap­­ a „Tiszavölgyi Társulat“ évi közgyűlését. A sajtó csak a közgazdasági rovatban veszi ad referendum az ott történteket. Mi az igazga­tóság újjáalakulását s a társulat élére A­n­­drássy Gyula gróf megválasztatását nemcsak első rangú napi eseménynek, de a közgazdasági politika egy fontos mozzanatá­nak tekintjük. Ezért nem szükség mentegetőz­nünk, hogy vele lapunk élén foglalkozunk. Tisztelettel elbucsuztatjuk mindenek előtt Lónyay Menyhért grófot az elnöki székből, melyet a társulat legválságosabb epochájában, a kezdet nehézségeivel megkü­zdve, a szerve­zés feladatai közt kitartva foglalt el. Nem mosolygott reá e pályán se a szerencse. Itt is arra látszék kiszemelve lenni a gondvise­léstől, hogy megjelölje saját példáján az uta­kat, amelyeken nem tanácsos járni, s az esz­közöket, amelyeket nem célszerű használni. Itt is a keserű tanulságok összegyűjtése jutott­­neki osztályrészül, mint a politikában, — ba­jokkal kellett vívódnia, melyeket nem idézett fel, a katasztrófák következéseit kellett el­viselnie, melyeket nem okozott. De ha az óriási munka, mely a Tiszavölgy vízműtani rendezésével jár, s az érte hozott nagy áldo­zatok nem állanak is arányban a Széchenyi kezdeményezése óta lefolyt idő eredményeivel, megnyugvásunkra szolgál, hogy a megpróbál­tatások iskoláit szerencsésen átélhettük, a fel­adat reális alapokon nyugszik s a társulat tisztában van ennek minden esélyeivel. Ez Ló­nyay érdeme, ki nehéz szituációkban nem veszte erélyét, s nem hagyta elveszni a Ti­­szavölgybe fektetett közgazdasági értékeket, nem hagyta lankadni a sikerben helyezett bizalmat. S ma tisztultabb viszonyok közt ad­hatja át helyét egy szerencsésebb utódnak, ki előtt már fix célok, ismert veszélyek, kipróbált erők segítsége állanak, s ezeket megragadva amazokkal bátran szembe szállhat. Az utódot a Széchenyi iskola egyik leg­zseniálisabb tanítványának személyében sikerült megtalálni. Andrássy Gyula gróf valódi akkvi­­zíció a társulat számára. A Tiszavölgy ügye ma már nem egyszerű gátépítési, medertisztí­­tási ügy többé, — kombinált szabályozás, ha­józható­vá­ tétel, csatornázási hálózat, nagy te­rületek mesterséges öntözése, szóval az alföld nagy részének magyar Kánaánná res­taurálása: ez a feladat. Amit az egyiptomiak a Nílussal, a régi kalifák az Eufráttal végez­tettek, azt kell a magyaroknak a Tisza part­vidékén teljesítni. Természetes, hogy ily munkáknál a jó terv és jó szándék értéke nem mérhető pénz­zel, s ha amazok meg is vannak, pénzt kü­lön kell előteremteni a vállalathoz. E közkölt­ségek financozása, a terhek megosztása, ki­vetése s behajtása az érdekeltségek körében szintén a társulat feladata lesz, mi a megol­dást szerfelett bonyolulttá teszi, mert belevág a magánérdekek egész rétegeibe. De épen ezért oly férfiúra van szükség a vállalat élén, ki ez érdekeket, a személyes motívumokat tapintattal, a Tiszavölgy érdeklett köreinek közelről ismerésével, egyéniségének tekintélyével képes kiegyenlítni. Andr­ásy Gyula gróf e várakozásnak bizonynyal teljesen meg­felel. A célok — mint azt megnyitó beszédé­ben örömmel látjuk — általános vonásaikban tisztán állanak előtte, s remélhető, hogy a detail-kérdésekről is mielőbb informmáltatja ma­gát. Ennek zálogát leírjuk a kijelentésben, hogy állását nem tekinti színe kúrának. Nem vérmes remények közt, nem nagy ígéretekkel foglalta el helyét. s őszinte kife­jezést adott hazafias aggodalmának, hogy a feladat terhei alatt a Tiszavölgy birtokos osz­tálya esetleg el is vérezhet, ha kötelezettsé­geit nem veszi komolyan, s nem teljesiti szi­gorúan. Szolgáljon ez figyelmeztetésül az ösz­­szes érdekeltségeknek. Vegyék memento-nak a nemes gróf szavát, hogy a magángazdálkodás könnyelműsége a Tiszavölgy átalakítása alatt a birtokosok névcseréjére vezethet, őrizzen a magyarok istene, hogy a restaurált „alföldi Kánaán“ majdan e nevet ne a termények­től, hanem a termelőktől nyerje! Annál nagyobb és szebb a társulat fel­adata. Fogják fel ezt azzal a lelkesedéssel az összes tagok, amily lelkesen Andrássy gróf megnyitó beszédében róla nyilatkozik, mond­ván: őseink e hazát barbár népektől hódíták el, de a legszebb részét a tiszavölgyi társu­lat foglalta el a Tisza zabolátlan uralmától. A nemes gróf már nagy szolgálatokat tett hazájának, tizenkét éven át a legelső ál­lomásokon végzett magyar miszsziót a köz­életben. De állítjuk, hogy se a belkormány­­zat, se a külpolitika élén nem szerzett annyi érdemet, mennyit a Tiszavölgy szerencsés kultúrája által szerezhet. Társuk államférfiul Mai ss&munk 12 oldalt tartalmas. i I „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Munkácsy képe. ----A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — A „Harmonia“ című kritikai és művészi szak­lapban Munkácsy új festményéről „Kritikai hango­dat“ olvasok, melyek szerint „az emberiség pél­dányképéül tekintett ember kivégeztetését feltün­tető festménynek szemlélése, első pillanatban a tragikai hatásnak minden húrját megrezegteti (rezgeti) keblünkben;­ de „a hosszú szemlélet után, midőn a tragikai hatás élvezése alatt eltompultak érzékeink, s a hatásos szinek megszokottá lettek előttünk, a kép hátrányai, vagyis a kompozíció és a rajz hibái, teljes valóságukban feltűnnek szemünk előtt.“ A tér, melyet Castornak, aki a kérdéses cik­ket írja, egy hírlap hasábjai nyújtanak, szűk arra, hogy a művet, amely „remeknek van kikiáltva“ részletesen bírálja, azért csupán a remekmű fel­adatát s Munkácsy képe műbecsének fokozatát óhajtja néhány vonással vázolni. Egy tragikai hatás, melynek „élvezése alatt érzékeink eltompulnak* nyilván Castor ur felfede­zése. Sem újabb sem régibb műbirák a tragikai hatás e különös következményeit nem ismerték. Viszont Castor ur bár ismeri, de meg nem értette az avatott műbirák által elvont művészi szabá­lyokat. Hogy e szerinte „remeknek kikiáltott“ mű remek-e valóban, azt, úgymond Castor ur, a jövő fogja megmutatni.­­ —i nmiw i »nimm»twm—— „Mi egy újabbkori alkotásra, azt mondja Cas­tor ur, csakis saját vérmértékünk, korunk ízlése és műveltsége, általában a jelenkorhoz való viszonyaink alapján mondhatjuk, hogy „remek­mű­“ a ugyanezen alapon fogadjuk el a múltból fenmaradt remekmű­veket is „remekmű“-veknek. De az időnek gyorsan múló évei megváltoz­tatják a világ rendjét. Más vallás, más művészet, más politika és más erkölcsi nézetek lesznek a más emberek uralkodó nézetei, mely uralkodó nézetek szolgálnak majdan a műbirálatnak egységül, a „re­mekmű“ meghatározásánál“. Bőven idézek, mert abban sem akarom mű­­birámat megrövidítni, amit én vagyok neki mon­dandó. Az új Krisztuskép tán megér egy kishosz­­szabb polémiát, a­mely meglehet, nincsen az olva­sóra nézve is némi tanulság és érdekesség nélkül. „Más vallás, más mű­vészet, más politika és más erkölcsi nézetek“, így szól a tanítás. De remélem, csak a tömegre és nem egyszersmind a Castorokra nézve, nem a műbirákra nézve, nem az ókor és újabb idők remekein pallérozott ízlésre, a­mely ismeri a művészet lényegének idők óta változhatat­­lan szabályait, melyek szerint ítél. Ami a művé­szetben a koráé, az a korral vesztheti becsét, a­mi benne a művészeté , az elmúlhatatlan becsű. A­mely műtárgynak a kor ízlése és felfogása a lé­nyegét szorítja ki jogaiból, azt az idők koros íz­lése kikiálthatja remeknek, ünnepelheti is; de a műbiró, akit nem tud kora e tévelyedése megtán­­torítani a megismert igazságokban,­­ formulázni fogja különvéleményét. Az antik tragédiák, az ókor művészetének egyéb tárgyai nem a mai Ízlés stíljében vannak dolgozva, de ha a mai Ízlés művészei remeket akarnak alkotni, csak ama törvények megtartása mellett érhetnek célt, a­melyek szerint ama régiek dolgoztak. A „más vallás, más művészet, más po­litika, más erkölcsi nézetek* gyakorolja hatását a népre, a tömegre, a színházi közönségre, a képtá­rak látogatóira, de nem a műbirákra is, legalább mikor a becsről ítélnek, akik a régi remekek ab­szolút művészi becsét hirdetik, bárha tapasztalják, hogy modern silányságok is közvetlenebb hatást gyakorolnak a mai tömegre és természetesen, mert felfogásához, eszejárásához, tapasztalataihoz köze­lebb állnak s rólok csakis tanulatlan érzékekn­ől. Más a múló és változó hatás és más a múlhatat­lan érték, mely független mindentől a maga, a művészet szabályain kívül. Sok alkotás ismertetett fel kontárságnak, noha a maga idejében remeknek hirdettetett; ami azonban remek volt valaha, az ma is remek és nem is szűnik meg annak lenni. Egy későbbi kor színpada épp úgy megha­ladhatja Shakespeare tragédiáit, mint ahogy a máin szinte lehetetlenek Szofoklész és Euripidész művei. De sem ezek, sem a nagy brit alkotásai nem szűnnek meg azért soha a tragédia remekei­nek lenni, legtisztább forrásai maradnak a szín­padi termékek törvényeinek. Ami bennük koruké, szokásaié és intézményeié, az megnehezíti élvezé­süket a változó, korszerinti, nem műveltebb ízlésre nézve, de se nem csökkenti, se nem takarja be­csüket, mint műremekeket a tanult ízlés előtt. A művészet nem egyéb, mint föltüntetése a szépnek másolásban. És ami művészileg szép, az minden­kor az volt, ma is az és soha sem szűnik meg annak lenni. Lényegében nem változhatik, csak esetleges, mellékes részeiben. A szemnek semmi sem szebb a tökéletes emberi formáknál és a mai kor szobrászaira nézve nincsen nagyobb csapás. Minimi—v—imijiimiiiimiiiiimiiii—■—■mwi—

Next