Budapesti Hírlap, 1885. január (5. évfolyam, 1-31. szám)
1885-01-01 / 1. szám
V. évfolyam. }\A fri. szám. ^SR6iSEijgSSKSi®BKHBK^,«i!^»iä»^BB®va-^x»j5!5aS5mS5eH«atK!SSSSB!Budapest, 1885. CsUtöriök/ január 1. EMIiiWd árak ! Égte árra 14 firt, «Um 7 fit, untiim S firt M kr., «gj bén 1 frt 8« tor. M*c]«l«alk Hindeanap; hét fia í§ imaapatáa Tálé um Hu Feleli* «urkamté: Oaakáini Jóimí ■KlLggiliEEL.1 1 ii ■ni '■ i- i''i '■' ii i -m.............................. MBHÜ InkiHtiiéi ál kiadóhivatal i IV., kalap-atoa a m. Hirdetések díjszabályaaerlat. Egytt nám ára helyben 4 kr., vidéken S kr. “Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg korán intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fenakadást szenvedjen. Századok legendája. (bp.) Fényözönben kél az újév napja. Sugarai bearanyozzák azt a nyitott sírgödröt, melyet az ó év temetkező helyéül múlt éjszakán ástak a Lémurok. E sir szélén két géniusz találkozik. Testvéri csókot váltanak, aztán kiki saját körébe, jogaiba lép. Az egyik viszszahanyatlik az árnyak közé, siri nyugalomba, egy uj létről álmodozni, — a Lémurok eltemetik, követ raknak föléje. A másik szárnyára kel s repesve keresi egét, a mig szintén sirjára, Lémurjaira és kövére lel. Az évek rendes pályautja ez. Az arasznyi emberlétben tán nagy esemény minden évváltozás. Hisz oly szegények vagyunk; múló örömeinkért az idő alig ad kárpótlást s csak a reménység vigasztal, mig el nem érünk saját gödrünkhöz, hol a reményt, ez egyetlen kincsünket, másoknak hagyhatjuk örökül. Ezért fájdalmas az idők enyészte, az esztendő emlékkövében létünk egyik határkövét, földi utunk egyik mértföldmutatóját látjuk Az idők változása megváltoztat magunkat is, utunk enyésztünkhöz vezet. De ebbe még könnyű belenyugodni. A nagy természet hatalmas gépezete az alkotás művein ép oly erélylyel dolgozik, mint az enyészet munkáján. Minden bimbó, mely szárán kifakad, illatában, szirmaiban viseli hervadása halálítéletét Az erő kimerüléssel, a tűsz hamvadással jár. Az emberélet sem lehet kivétel, ez is kimerül s elhamvad. Ennél sokkal megdöbbentőbb látvány az az átalakulás, mely idők jártával nem a szerves létet, hanem az élők szellemi világát, eszméit, elveit, erkölcseit erjeszti, forralja, s a testek anyagcseréjének mintájára megújítja, hogy újból elváltoztassa. Erre már nem találunk analógiát a természetben sehol, mily dráma csak fajunk történetében fordul elő, s lefolyásában egy felsőbb akarat, egy magasabb gondviselés működését véljük felismerhetni, mely az emberfajt a fizikai lét korlátai közt egy nemesebb, felsőbb életműködésre neveli a századok történetének iskolájában. Íme a legenda, melyről elmélkedésre a ma megvirradt uj év ad nekünk alkalmat kevesen veszik észre, hisz mindenki csak a közel eső múlt év emlékével s az uj esztendő reményeivel foglalkozik, — kevesen veszik észre, hogy a mai hajnal nem csupán egy holt év sirjára, de egy hanyatló, vénhedő század elgyengült szervezetére is rávető sugarát, mintha reá mutatva figyelmeztetné a Lémurokat, hogy készüljenek a sirt megásni számára is. Még tizenöt év, s a 19-ik század, a forradalmak és felvilágosultság, a szabad gondolkodás és kiábrándulás, a demokrácia és proletariátus, a gőzgépek s a nyomor e lázas légkörű korszaka, a gyorsan haladás, korán vénhedés, ifyan megérés, könnyen megromlás százada — meg fog halni, el fog enyészni. Közeleg a huszadik század. S ha az idők logikája nem lesz következetlen önmagához, akkor előre állítható, hogy a jelen borzasztó átalakulást fog megérni, az új század kivetkezteti a mai műveltséget formájából, túlhaladja korunk gondolatait, túlfejleszti intézményeit, találmányait a lomtárba veti, mert tudja pótolni értékesebbel, hasonlót tesz tán jogfogalmainkkal, erkölcsi tanainkkal, ízlésünkkel, irodalmunkkal. Csak a javát tartja meg emlékezetében híres embereinknek, a többit elsöpri napirendjéről s kegyeletéből, mint fölösleget. Így volt ez mindig, a jövő így szokott bánni a múlttal. Egy kor túléli magát, aztán megsemmisül. Egyik század eseményei kizúrják jelentőségükből s hatáskörükből a másikat, hogy majdan hasonló sorsra jussanak. A történet feljegyzi e proceszszust, tanulságai pedig vérré válnak azokban, kik átélték, s hagyománykép közük azokkal, kik következnek. Ez a tökéletesedés módszere, melylyel az emberfaj folyvást magasabb rendeltetésre, nehezebb feladatokra fejleszti képességeit. Ez az idők átalakító iskolája, a századok legendája! Bármily gondviselésszerű és kikerülhetetlen ez átalakulás, — hisz a haladó kor nem tűrheti, hogy megmaradva a szellem bizonyos állapotánál, ott eltespedjünk tétlenül, — mégis van benne sok, ami aggodalmakra késztet s megdöbbent. Minden ily változtatását az emberi lét közviszonyainak nem azok szokták kívánni, kiküzdeni, kiket e viszonyok jóléthez, hatalomhoz, a boldogulás minden föltételéhez juttattak, hanem az elégedetlen, a fennálló rendben megférni nem tudó, vágyaikban s tehetségeiben erős, eddigi nélkülözéseikért boszorokban engesztelhetlen elemek. Ezek a támadók, a birtokban levők ellen. A támadást nem mindig követik békés alkudozások s kiegyezés. Ha pedig harcra kerül, az mindkét félre aránytalan veszteségekkel jár. Világunk borzasztó pusztításoknak volt már tanúja, akár államhatalmak, akár népek provokálták valamely elv nevében az átalakulást. S most is tapasztalhatjuk, hogy hasonló törekvések léteznek úgy a kormányon, mint a nép rétegeiben. A fegyverkezés, a hitel túlfeszítése megássák a talajt felülről az oly propagandák számára, amlyek érdekében a szociális forradalom, a nihil, a föld alatt dolgozik. Ami katasztrófa ez irányból készül, azzal vén századunknak már kevés dolga lesz, — ez a huszadik század veszedelmes, nehéz kérdése, s megoldásától függ mindannak sorsa, amit a múlt idők nemzedékei államéletben s kultúrában megalkottak. Ez uj év sugarai elhozzák felénk a jövő század első lehelletét, éreztetik velünk a közös válság minden aggodalmát. Készüljünk e válságra, egyengessük a megoldás útjait, hogy az új idők követeléseinek megtehessük az engedményeket nagyobb rázkódtatások nélkül. Ám alakuljon át, ha kell, az épület, de ne rendüljenek meg alapzatai. A századok legendájából, más idők hasonló nagy válságaiból tanuljuk meg a gondviselés akaratát, mely a múltak történetében, az élet e mestere, a világ e bírája által mindig kimondá az igazságos ítéletet. Mai Máritmát 16 oldalt tartalmaz. Jogos vád. Bár nem szívesen ragadom meg a tollat abból a célból, hogy székely véreink bukovinai s pancsovavidéki viszonyairól írjak, mert, először kevés szépet, örvendeteset írhatnék azokról, másodszor, mert elborul a lelkem, ha a közelmúltra visszagondolok s összehasonlítom a jelennel. Mennyi lelkesedés, mily részvét, mennyi rokoni szeretet csillogott akkor örömkönnyek között szegény testvéreink elé! Akkor országszerte a testvéri szeretet visszhangzott s ma már szivfagyasztó részvétlenség hangzik vissza egyedül találó válasz gyanánt arra a hangra, mely a csángó-magyar egyesületből indul ki. Bár, mint mondom, nehéz szívvel, de kénytelen vagyok ismét fölszólalni azon újabb események következtében, melyek a csángó-ügygyel szoros kapcsolatban, figyelmünket magukra vonják, másrészt pedig még azért is, mert bennem a hit, a remény egy jobb jövőben megrendíthetetlen, s tudom, hogy van még nemzete iránt melegen dobogó magyar szív a világon s ha egy szent nemzeti ügy vétkes elhanyagolása, majdnem azt mondanám, szántszándékos tönkretétele miatt jogosan vádoljuk a férfiakat, kiket részben a közbizalom s nagyrészt saját törekvésük s hiúságuk az ügy vezéreivé tett, bátran emelünk vádat ellenük, mert csak az általános közvéleményt, a nemzet ezreinek legmélyebb meggyőződését fejezzük ki általa. Sokszor emeltem szót ez érdemben, sokszor azon reményben, hogy eszmecserét idézek majd elő, hogy az a szűkebb grémium, melyhez csak névleg tartozom, melynek bizalmát valami nagy mértékben sohasem bírtam, szóba fog állani velem, állításaim helytelenségeit a napfénynél világosabban be fogja bizonyítani, vagy pedig, hogy következetes felszólalásaim folytán talán végre mégis érdemleges cselekvésre szánja majd magát, de csalatkoztam ! Az egyesület továbbra is megmaradt néma tétlenségében; nyilatkozataimat hallgatag helybenhagyd s folytasd azt a meddő tevékenységet, mely végre megtermi számára a fanyar gyümölcsöt megszerző részére a nemzet hálája helyett az országos gúnyt. De lehetett-e ezt eleve feltételezni ? Jött-e volna valaki ily gondolatra akkor, amidőn a csángóügy országos frgggyé fejlődött? Akkor igaz divat volt az, s igy tán merő divatból lelkesedtek volt azok a vezérférfiak, kik túlbuzgóságukban még az egyesület megalakulását is fölöslegesnek tartották; szerintük elég