Budapesti Hírlap, 1885. január (5. évfolyam, 1-31. szám)

1885-01-01 / 1. szám

l­ ett volna, ha néhányan közölök kibontják a zászlót valahol Bukovinában vagy Moldovában s ők második Kötény fejedelem gyanánt, újra behoznak vagy 40 ezer kuncsaládot; divat­­szerinti buzgalmuktól elvakítva még ott is lát­tak magyarokat, ahol azok tán sohasem vol­tak s beszéltek besszarábiai, bulgáriai magya­rokról , ezeknek honvágyáról sat. Fájdalom, e buzgalom nem tartott sokáig; emlékezünk oly ígéretekre, melyek az Ígérők részéről éltük fogytáig ernyedetlen kitartást s közreműködést helyezének kilátásba s ma már talán csak mi emlékezünk ezen ígéretekre. Múltkor felemlítem soraimban az egyesü­let azon eljárását, mely szerint minden közvet­len cselekvéstől tartózkodik s mit tapasztal­tunk azóta, a novemberi s decemberi havi ülé­sek alkalmával? Azt, hogy híven ragaszkodik ezen eljárásához. Érintkezett a bukaresti ma­gyarokkal a­­ miniszterelnök ut­ján, melynek következtében az ottani magyar egyesületnek megtagadta a segélyt. Kül­dött továbbá pénzsegélyt az ottani református hitközségeknek az erdélyi re­f. püs­pökség utján, a katholikusokat a Szt. László társulat által készül segé­lyezni ; végre kijelenti egész öntudatosan, hogy a gyoroki telep helyzetével az egyesület egy­által­ában nem foglalkozott, mivel­hogy, mire ezen hírek az ő hivatalos tudomá­sára jutottak, akkorára már mások segítettek volt a bajon. A legutóbbi jellemzi legjobban azt az egyesületi életerőt, mely benne lüktet, ezt úgy hiszem nem szükség tovább fejte­getnem. Innen-onnan egy éve lesz, hogy mindinkább sürgettünk volt valami nagyobb szabású működésnek kezdeményezését, mert amily óriási hullámok tetején röpült előbb sajkánk, oly aggasztó gyorsasággal csillapultanak le azok, nemsokára azután, mintha csak az egyen­lítő alatti szélcsend ért volna bennünket. Fő­forrásunk a „megváltás műve“ is már-már csak utolsó csöppeit hullatá; itt volt az ideje az erélyes és rendszeres munka megkez­désére. Elhatároztatott akkor nagyszabású memorandum kibocsájtása, melyben felszólit­­tatnék a nemzet az ügy támogatására; de te­kintvén a képviselőválasztások küszöbön való voltát, am­a urbi et orbi-nak szóló lelkesítő szózat közrebocsájtása a választások utánra halasztatott. Ma már hála istennek hat hó­nap múlt el az utolsó választás lezajlása óta s legközelebb arról értesültünk, hogy az egye­sület elnöksége elhatározta, hogy ama felhí­vás megírására Jókai Mór koszorús költőnket most fogja felkérni. Bár képesek volnának lángoló szavai a közönségben az elvesztett bi­zalmat s az elszunnyadt lelkesedést feléleszteni! Egy éve, azon örvendetes hirt vettük volt Bukovinából, hogy az ott visszamaradt véreink is tőlük telhetőleg támogatják, előse­gítik a magyar ügyet, a magyar mivelődést s olvasókört alakítottak Isten segítsen, derék lelkészük­­. László István úr kezdeménye­zése mellett, természetesen egyesületünk ülé­sén is szóba jött ezen ügy s az olvasókör alapításának igen nagy fontosságot tulajdo­nítva, elhatároztatott annak kellő támogatása, főleg kellő mennyiségű olvasmánynyal s folyó­irattal való ellátása. Ezt foganatosíthatta volna könnyen s gyorsan a titkárság is, de e he­lyett egy régi kedvenc, de hitelvesztette mód­hoz nyúlt az igazgatótanács: s­z­ű­k­e­b­b bizottságra bízta az ügyet. Ez kész­séggel fel is ajánlta szolgálatait, szóba hozott azonnal mindenféle szerkesztőséget, könyvki­­adóhivatalt stb., melyek segítségével az isten­­segitsi kis olvasókört már elárasztva láttuk képzeletünkben nyomtatványokkal s örültünk a kicsiny, de biztos eredmény fölött s épitünk magyar kulturális fellegvárakat magunkban, Etelköz síkságán, az ám fellegvárakat! Mert még arra, hogy egy csomó könyvet s újságot szerezzen egy szerény falusi olvasókör szá­mára, még arra is tehetetlen ez az országos egyesület. Kát-három lapszerkesztőség egy fél évig ingyen küldte volt lapját, de azóta beszüntette azt. Ezeken kívül csak egy adakozó magyar akadt, egye­dül, egyetlen egy, a nagyváradi káptalan Le­­hovics Andor nevű gazdatiszt személyében, senki, de senki más nem kül­dött semmit. S azok az egyesületi igazgató tanácsbeli tagok, hogy vélik magukat ily mulasztás miatt tisztázni? Ez ama nagy elsajátítani, amennyi éppen népdalok eléneklésére szükséges. Nem is sokáig tanultam, s haza jővén, mint népszinmű énekesnő működtem. Szigligeti ek­kortájt vígjátéki jövőt jósolt nekem. A jóslat nem teljesedett be, de beteljesedtek az én reményeim. A Bozigányi-ban Évit játszottam s ebben arattam első nagyobb diadalomat. Büszke vagyok arra, hogy L­o­t­z Károlyt, a kitűnő festőt, aki akkor karrierje kezdetén volt, ebben a szerepben annyira fellelkesítettem, hogy a színházban előadás alatt (ő a nézőtéren, én a színpadon) titokban le­rajzolt s aztán ezt a rajzot egy nagyobb fest­­ménynyé kidolgozva, névtelenül elküldte nekem. Én csak évek múlva tudtam meg, hogy a fest­ményt Lotz Károly ecsetének köszönhetem. Ez idő tájt Bulyovszky Lilla már a külföldre készült s szerepeit másoknak kezdték kiosztani, így kaptam én ugyancsak a „Czigány”-ban Ró­zsit, két nap alatt betanultam, s eljátszottam ezt az erős drámai szerepet. Én azt hiszem, hogy az alakítás sikerült, legalább Szentpétery lelkesülten borult nyakamba, s gratulált. Másnap pedig Eg­­ressy, Szentpétery, Tóth József együtt felkerestek lakásomon, s melegen gratuláltak. Hogy elismerésüket mennyire megnyertem, mutatja az, hogy a következő héten a „Kaméliás hölgy “-ben Gauthier Margitot osztották nekem. Mert akkor a szereposztás joga a színház első­rendű tagjainak a kezében volt. Képzelheti a ked­ves olvasó boldogságomat, mikor egy olyan sze­repet kaptam, melyet eljátszani minden drámai színésznőnek legfőbb ambíciója. Lám Sarah Bern­hardt az egész világot végig utazza művészetével, s repertoárjának állandó darabja Gauthier Margit, ami mutatja azt, hogy mily bravúros szerepnek tartja Margitot Innentől kezdve többé nem szorultam rá énektudományomra, melyet Bécsben szereztem. torokkal hirdetett szolgálatkészség? Talán nem is emlékeznek már megbízatásukra? Ez volna a legszebb , akkor majd kénytelenek volnánk őket a sajtó útján elvállalt kötelességükre figyelmeztetni; legalább látná a közönség egy­szer, kitől mit várhat s kitől nem várhat da­gadozó frázisoknál, haszontalan szószaporítás­­nál egyebet. (A könyvek gyűjtése tudtunkkal folyamatban van az egyesület utolsó ülésének határozata szerint. A szerk.) A bukovinai magyarság tehetségesebb tagjai a jövő országos kiállításunkon tettleg részt akarnak venni ; itt is, az egyesület volna hivatva, legalább a közvetítő szerepre, ha félő, úgy teljesítené ezen új feladatát is, mint az eddigieket, s az egyesület közbenjárása mel­lett a bukovinai magyarság soha sem lenne képviselve a kiállításon. Szerencséje a székely fajnak, nagy életre­valósága, szívóssága. Kétségtelen, a legutóbbi tömeges beköltözés hazánkba, óriási rést ütött a magyar falvak viszonyain s a hátramaradot­tak szorongatott kebellel tekintenek a jövőbe, s mit tapasztalunk már is? Azt, hogy a ma­gyarság mindenütt megőrizte a preponderan­­ciát, ő parancsol a falvakban; a bevándorlóit oláhok, németek, hozzájuk simulnak, gyerme­keik már magyarul kotyognak; azt írják ne­künk onnét, három év múlva megint magyar lesz a község! Itthon küzdünk minden eszközzel a ma­gyar ny°lv terjesztése mellett s nagy fárad­sággal lassan haladunk, ott senki sem támo­gatja az ügyet, de megteremti s győzelemre viszi azt maga a földm­ivelő nép. Hát az ilyen nép nem érdemelné meg az ország segélyét? Eddig visszaköltözött Bukovinába ötszáz lélek a negyedfél ezerből. Ez a való. Ma, a midőn az uj kormánybiztos legközelebb át­­veendi állását, uj remény tölti el a csüggedők kebleit, s ösmervén buzgó hazafiságát, nemes ügyekért való magasztos lelkesedését, melynek mozgalmas életében nem egyszer fényes tanú­­jelét adá, mi is bátrabban tekintünk a jövőbe, tőle várván alkotmányos éránk első nagyobb szabású telepítésünknek végleges megszilárdí­tását. Nem kellett ilyen után közel férkőznöm a drámai múzsához, mert papnője voltam s neki szolgáltam. Arról, hogy én most tollat fogtam s újság­­tárcát írtam, az jut eszembe, hogy engem egykor Jókai buzdított arra, hogy írjak. A dolog a Czigány Rózsi sikerének idejében történt. (Ezt a szerepet 1856. márc. 30-án ját­szottam először.) Egy napon névtelen levelet kap­tam, melyben valaki, aki magát előkelő urnak és gazdag embernek vallotta, azt kérdi, hogy hozzá mennék-e feleségül? Én azt feleltem neki, hogy ilyen ajánlatokat nem szokás névtelenül tenni, de különben, még ha felfedezné is magát, se vagyok hajlandó feleségül menni hozzá, mert teljesen a művészetnek akarom magamat szentelni. Megjegyzem, hogy igen férfias írásom van. Ez hozhatta tévedésbe a titkos imádót, a­kitől erre azt a választ kaptam, hogy csak maradjak tehát hű színész kedvesemhez, a­kivel a levelet írat­tam, ő megelégszik azzal, hogy naponként egy ezüst tallér lefizetése mellett gyönyörködjék ben­nem. (Ennyi volt akkor egy zártszéknek az ára.) Erre én neki ültem, s egy pikáns feleletet írtam, mely azzal végződött, hogy nem hiszem, hogy egy ezüst tallérjába bele­kerülne az a gyö­nyörködés,­­ mert a karzaton csak 20 krajcárt szoktak fizetni. Ezzel megszakadt a levelezés, mely Jókainak (a­ki akkor színházi babitúé volt) kezébe került, s akkor buzdított engem arra, hogy írjak a nyil­vánosság számára. Íme 28 év múlva megfogadtam az ő tanácsát.­ ­ „BUDAPESTI MAP" tárcája. Müvész-élet. VII. Bécsltől Margitig. — A budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Gyermekségem óta, mikor legelőször szín­padra léptem, mindig a drámai múzsán csüngött lelkesült tekintetem. Teljesen az ő szolgálatának szándékoztam szentelni magamat, egész életemen át ... és mégis megtörtént, hogy énekelni kezd­tem tanulni Bécsben. Ez az ötvenes évek vége felé volt, — ha jól emlékszem. Akkor is már bő­vebben hullott az arany azoknak az ölébe, akik dalos csattogással gyönyörködteték a közönséget s a dráma múzsájának a közönség mostohábban nyujtá kegyeit, — értvén az anyagi kegyeket. Egy jó énekesnő jobban volt fizetve, mint egy kitűnő drámai színésznő. A tüneményszerű alakok persze mind a két téren kivétel alá esnek. De engem nem a csábítóbb kilátások bírtak arra, hogy énekhan­gomat képeztessem. Csupán sokoldalúságot vagy többoldalúságot akartam szerezni magamnak, hogy annál könnyebbet, teremtsek pozíciót a pesti nem­zeti színháznál, hol akkor meglehetősen keveset játszottam. Füredi unszolására tanultam éne­kelni, aki azt mondá, hogy csupán ez a módja annak, hogy helyet szorítsak magamnak a reper­toárban. Ha aztán helyet szorítottam magamnak, akkor onnan könnyű lesz kiindulni szerephódító hadjáratra. Akkor aztán könnyebb szerrel juthatok drámai szerepekhez is,­­ ha mint énekesnő is hasznosítani tudom magamat. De eszem ágában se volt operaénekesnőnek lenni, csupán annyi énekművészetet szándékoztam BUDAPESTI HírtLAP il. sz.) .1395. január]1.

Next