Budapesti Hírlap, 1885. január (5. évfolyam, 1-31. szám)
1885-01-01 / 1. szám
l ett volna, ha néhányan közölök kibontják a zászlót valahol Bukovinában vagy Moldovában s ők második Kötény fejedelem gyanánt, újra behoznak vagy 40 ezer kuncsaládot; divatszerinti buzgalmuktól elvakítva még ott is láttak magyarokat, ahol azok tán sohasem voltak s beszéltek besszarábiai, bulgáriai magyarokról , ezeknek honvágyáról sat. Fájdalom, e buzgalom nem tartott sokáig; emlékezünk oly ígéretekre, melyek az Ígérők részéről éltük fogytáig ernyedetlen kitartást s közreműködést helyezének kilátásba s ma már talán csak mi emlékezünk ezen ígéretekre. Múltkor felemlítem soraimban az egyesület azon eljárását, mely szerint minden közvetlen cselekvéstől tartózkodik s mit tapasztaltunk azóta, a novemberi s decemberi havi ülések alkalmával? Azt, hogy híven ragaszkodik ezen eljárásához. Érintkezett a bukaresti magyarokkal a miniszterelnök utján, melynek következtében az ottani magyar egyesületnek megtagadta a segélyt. Küldött továbbá pénzsegélyt az ottani református hitközségeknek az erdélyi ref. püspökség utján, a katholikusokat a Szt. László társulat által készül segélyezni ; végre kijelenti egész öntudatosan, hogy a gyoroki telep helyzetével az egyesület egyáltalában nem foglalkozott, mivelhogy, mire ezen hírek az ő hivatalos tudomására jutottak, akkorára már mások segítettek volt a bajon. A legutóbbi jellemzi legjobban azt az egyesületi életerőt, mely benne lüktet, ezt úgy hiszem nem szükség tovább fejtegetnem. Innen-onnan egy éve lesz, hogy mindinkább sürgettünk volt valami nagyobb szabású működésnek kezdeményezését, mert amily óriási hullámok tetején röpült előbb sajkánk, oly aggasztó gyorsasággal csillapultanak le azok, nemsokára azután, mintha csak az egyenlítő alatti szélcsend ért volna bennünket. Főforrásunk a „megváltás műve“ is már-már csak utolsó csöppeit hullatá; itt volt az ideje az erélyes és rendszeres munka megkezdésére. Elhatároztatott akkor nagyszabású memorandum kibocsájtása, melyben felszólittatnék a nemzet az ügy támogatására; de tekintvén a képviselőválasztások küszöbön való voltát, ama urbi et orbi-nak szóló lelkesítő szózat közrebocsájtása a választások utánra halasztatott. Ma már hála istennek hat hónap múlt el az utolsó választás lezajlása óta s legközelebb arról értesültünk, hogy az egyesület elnöksége elhatározta, hogy ama felhívás megírására Jókai Mór koszorús költőnket most fogja felkérni. Bár képesek volnának lángoló szavai a közönségben az elvesztett bizalmat s az elszunnyadt lelkesedést feléleszteni! Egy éve, azon örvendetes hirt vettük volt Bukovinából, hogy az ott visszamaradt véreink is tőlük telhetőleg támogatják, elősegítik a magyar ügyet, a magyar mivelődést s olvasókört alakítottak Isten segítsen, derék lelkészük. László István úr kezdeményezése mellett, természetesen egyesületünk ülésén is szóba jött ezen ügy s az olvasókör alapításának igen nagy fontosságot tulajdonítva, elhatároztatott annak kellő támogatása, főleg kellő mennyiségű olvasmánynyal s folyóirattal való ellátása. Ezt foganatosíthatta volna könnyen s gyorsan a titkárság is, de e helyett egy régi kedvenc, de hitelvesztette módhoz nyúlt az igazgatótanács: szűkebb bizottságra bízta az ügyet. Ez készséggel fel is ajánlta szolgálatait, szóba hozott azonnal mindenféle szerkesztőséget, könyvkiadóhivatalt stb., melyek segítségével az istensegitsi kis olvasókört már elárasztva láttuk képzeletünkben nyomtatványokkal s örültünk a kicsiny, de biztos eredmény fölött s épitünk magyar kulturális fellegvárakat magunkban, Etelköz síkságán, az ám fellegvárakat! Mert még arra, hogy egy csomó könyvet s újságot szerezzen egy szerény falusi olvasókör számára, még arra is tehetetlen ez az országos egyesület. Kát-három lapszerkesztőség egy fél évig ingyen küldte volt lapját, de azóta beszüntette azt. Ezeken kívül csak egy adakozó magyar akadt, egyedül, egyetlen egy, a nagyváradi káptalan Lehovics Andor nevű gazdatiszt személyében, senki, de senki más nem küldött semmit. S azok az egyesületi igazgató tanácsbeli tagok, hogy vélik magukat ily mulasztás miatt tisztázni? Ez ama nagy elsajátítani, amennyi éppen népdalok eléneklésére szükséges. Nem is sokáig tanultam, s haza jővén, mint népszinmű énekesnő működtem. Szigligeti ekkortájt vígjátéki jövőt jósolt nekem. A jóslat nem teljesedett be, de beteljesedtek az én reményeim. A Bozigányi-ban Évit játszottam s ebben arattam első nagyobb diadalomat. Büszke vagyok arra, hogy Lotz Károlyt, a kitűnő festőt, aki akkor karrierje kezdetén volt, ebben a szerepben annyira fellelkesítettem, hogy a színházban előadás alatt (ő a nézőtéren, én a színpadon) titokban lerajzolt s aztán ezt a rajzot egy nagyobb festménynyé kidolgozva, névtelenül elküldte nekem. Én csak évek múlva tudtam meg, hogy a festményt Lotz Károly ecsetének köszönhetem. Ez idő tájt Bulyovszky Lilla már a külföldre készült s szerepeit másoknak kezdték kiosztani, így kaptam én ugyancsak a „Czigány”-ban Rózsit, két nap alatt betanultam, s eljátszottam ezt az erős drámai szerepet. Én azt hiszem, hogy az alakítás sikerült, legalább Szentpétery lelkesülten borult nyakamba, s gratulált. Másnap pedig Egressy, Szentpétery, Tóth József együtt felkerestek lakásomon, s melegen gratuláltak. Hogy elismerésüket mennyire megnyertem, mutatja az, hogy a következő héten a „Kaméliás hölgy “-ben Gauthier Margitot osztották nekem. Mert akkor a szereposztás joga a színház elsőrendű tagjainak a kezében volt. Képzelheti a kedves olvasó boldogságomat, mikor egy olyan szerepet kaptam, melyet eljátszani minden drámai színésznőnek legfőbb ambíciója. Lám Sarah Bernhardt az egész világot végig utazza művészetével, s repertoárjának állandó darabja Gauthier Margit, ami mutatja azt, hogy mily bravúros szerepnek tartja Margitot Innentől kezdve többé nem szorultam rá énektudományomra, melyet Bécsben szereztem. torokkal hirdetett szolgálatkészség? Talán nem is emlékeznek már megbízatásukra? Ez volna a legszebb , akkor majd kénytelenek volnánk őket a sajtó útján elvállalt kötelességükre figyelmeztetni; legalább látná a közönség egyszer, kitől mit várhat s kitől nem várhat dagadozó frázisoknál, haszontalan szószaporításnál egyebet. (A könyvek gyűjtése tudtunkkal folyamatban van az egyesület utolsó ülésének határozata szerint. A szerk.) A bukovinai magyarság tehetségesebb tagjai a jövő országos kiállításunkon tettleg részt akarnak venni ; itt is, az egyesület volna hivatva, legalább a közvetítő szerepre, ha félő, úgy teljesítené ezen új feladatát is, mint az eddigieket, s az egyesület közbenjárása mellett a bukovinai magyarság soha sem lenne képviselve a kiállításon. Szerencséje a székely fajnak, nagy életrevalósága, szívóssága. Kétségtelen, a legutóbbi tömeges beköltözés hazánkba, óriási rést ütött a magyar falvak viszonyain s a hátramaradottak szorongatott kebellel tekintenek a jövőbe, s mit tapasztalunk már is? Azt, hogy a magyarság mindenütt megőrizte a preponderanciát, ő parancsol a falvakban; a bevándorlóit oláhok, németek, hozzájuk simulnak, gyermekeik már magyarul kotyognak; azt írják nekünk onnét, három év múlva megint magyar lesz a község! Itthon küzdünk minden eszközzel a magyar ny°lv terjesztése mellett s nagy fáradsággal lassan haladunk, ott senki sem támogatja az ügyet, de megteremti s győzelemre viszi azt maga a földmivelő nép. Hát az ilyen nép nem érdemelné meg az ország segélyét? Eddig visszaköltözött Bukovinába ötszáz lélek a negyedfél ezerből. Ez a való. Ma, a midőn az uj kormánybiztos legközelebb átveendi állását, uj remény tölti el a csüggedők kebleit, s ösmervén buzgó hazafiságát, nemes ügyekért való magasztos lelkesedését, melynek mozgalmas életében nem egyszer fényes tanújelét adá, mi is bátrabban tekintünk a jövőbe, tőle várván alkotmányos éránk első nagyobb szabású telepítésünknek végleges megszilárdítását. Nem kellett ilyen után közel férkőznöm a drámai múzsához, mert papnője voltam s neki szolgáltam. Arról, hogy én most tollat fogtam s újságtárcát írtam, az jut eszembe, hogy engem egykor Jókai buzdított arra, hogy írjak. A dolog a Czigány Rózsi sikerének idejében történt. (Ezt a szerepet 1856. márc. 30-án játszottam először.) Egy napon névtelen levelet kaptam, melyben valaki, aki magát előkelő urnak és gazdag embernek vallotta, azt kérdi, hogy hozzá mennék-e feleségül? Én azt feleltem neki, hogy ilyen ajánlatokat nem szokás névtelenül tenni, de különben, még ha felfedezné is magát, se vagyok hajlandó feleségül menni hozzá, mert teljesen a művészetnek akarom magamat szentelni. Megjegyzem, hogy igen férfias írásom van. Ez hozhatta tévedésbe a titkos imádót, akitől erre azt a választ kaptam, hogy csak maradjak tehát hű színész kedvesemhez, akivel a levelet írattam, ő megelégszik azzal, hogy naponként egy ezüst tallér lefizetése mellett gyönyörködjék bennem. (Ennyi volt akkor egy zártszéknek az ára.) Erre én neki ültem, s egy pikáns feleletet írtam, mely azzal végződött, hogy nem hiszem, hogy egy ezüst tallérjába belekerülne az a gyönyörködés, mert a karzaton csak 20 krajcárt szoktak fizetni. Ezzel megszakadt a levelezés, mely Jókainak (aki akkor színházi babitúé volt) kezébe került, s akkor buzdított engem arra, hogy írjak a nyilvánosság számára. Íme 28 év múlva megfogadtam az ő tanácsát. „BUDAPESTI MAP" tárcája. Müvész-élet. VII. Bécsltől Margitig. — A budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Gyermekségem óta, mikor legelőször színpadra léptem, mindig a drámai múzsán csüngött lelkesült tekintetem. Teljesen az ő szolgálatának szándékoztam szentelni magamat, egész életemen át ... és mégis megtörtént, hogy énekelni kezdtem tanulni Bécsben. Ez az ötvenes évek vége felé volt, — ha jól emlékszem. Akkor is már bővebben hullott az arany azoknak az ölébe, akik dalos csattogással gyönyörködteték a közönséget s a dráma múzsájának a közönség mostohábban nyujtá kegyeit, — értvén az anyagi kegyeket. Egy jó énekesnő jobban volt fizetve, mint egy kitűnő drámai színésznő. A tüneményszerű alakok persze mind a két téren kivétel alá esnek. De engem nem a csábítóbb kilátások bírtak arra, hogy énekhangomat képeztessem. Csupán sokoldalúságot vagy többoldalúságot akartam szerezni magamnak, hogy annál könnyebbet, teremtsek pozíciót a pesti nemzeti színháznál, hol akkor meglehetősen keveset játszottam. Füredi unszolására tanultam énekelni, aki azt mondá, hogy csupán ez a módja annak, hogy helyet szorítsak magamnak a repertoárban. Ha aztán helyet szorítottam magamnak, akkor onnan könnyű lesz kiindulni szerephódító hadjáratra. Akkor aztán könnyebb szerrel juthatok drámai szerepekhez is, ha mint énekesnő is hasznosítani tudom magamat. De eszem ágában se volt operaénekesnőnek lenni, csupán annyi énekművészetet szándékoztam BUDAPESTI HírtLAP il. sz.) .1395. január]1.