Budapesti Hírlap, 1885. március (5. évfolyam, 59-89. szám)
1885-03-07 / 65. szám
9 BUDAPESTI HÍRLAP. (65. sz.) 1885. március 7. esetre, mivel az ő idejében történt. Azonban tempóra mutantu, s a kor előhaladt toleranciájának fényes tanúbizonysága, hogy ez intoleráns beszédet a Lloyd-társaság termében a zsidók mellett, egy katholikus tartotta. Még egy más nevezetes beszéd is mondatott ez alkalommal a Lloyd-társaság közgyűlésén, a Schweiger Mártoné. Fáiknak köszönve s a Pester Lloyd érdemeit magasztalva „mely a legjelentékenyebb lap Magyarországon s valóságos európai hírlap“ ennek tulajdonítja — Tisza szavait idézve, — hogy „Budapest nemcsak Magyarország fővárosa, de egyik virágzó fővárosa Európának.“ Schweiger Márton úr az idézetet népi folytatta. Elfelejtette említeni, hogy Tisza ezt is mondta: „Elismerésemet fejezem ki a fővárosnak, polgárainak és népének, hogy Budapest, ma nemcsak Magyarország fővárosa, de valósággal nyelvben és érzületben magyar főváros is.“ A Lloyd-társaság, a Pester Lloyd és Falk Miksa érdemesek-e ebben, szól- e nekik is a köszönet? Vagy ellenkezőleg, Budapest és a kereskedés magyarosodásának legnagyobb akadályai ők? Ha a magyar kereskedést a Lloyd-társaság képviseli, mért nem ad ki magyar kereskedelmi lapot? Ha magyar politikát akarnak csinálni, első, hogy ne germanizáljanak. Ha pedig németek, nem jó illik oly kihívólag és követelőleg fellépni, hogy ők a nagy magyar hazafiak, a többi semmi. Krausz Lajost igazolták. Negyedik hónapja már, hogy a szentendrei botrányos vesztegetések ügyében a képviselőház II. bíráló bizottsága vizsgál, kutat, nyomoz, kihallgat. A vizsgálat oly adatokat derített ki, melyek országszerte felháborodást keltettek. Krausz képviselőjelöltsége a korrupció táborát egyesítő Szent-Endrén, s szemérmetlenül lépett fel a polgári szimónia, egész falvak szavazatát fix áron vették meg, másutt kidobálták a voksolók fejenkénti bértarifáját, nyíltan űzték a lélekvásárlás mesterségét, a bizonyítékok egész halmaza van együtt, s mi történik ? A kormánypárt a jogérzetet alárendeli a pártérdeknek és Krausz Lajost igazolja. Ezzel szentesítve van minden visszaélés. Kimondták ez ítélettel, hogy választások dolgában szabad a vásár! Lelkük legyen rajta, kik ily lelkiismeretlenségre képesek. A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Művészélet. XIX. A báb-színház. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Szerencse (rám nézve), hogy nem vagyok babonás természetű, különben gyermekéletemnek az a kis eseménye, melyet elbeszélni akarok, örökre visszatartott volna attól, hogy a színpadra lépjek. S most énekesnő helyett tán egy erdésznek a felesége volnék, erdők közepett erdészházban laknám, ami igen költői, de unalmas élet volna. Operák betanulása helyett kalácsot dagasztanék, és attól a sok nemes élvezettől, melyben mint énekesnő részesültem, mind meg lettem volna fosztva. Az elbeszélendő kis történet színhelye egy regényes fekvésű kis város, erdőkoszorúzta hegyek között. Vannak szebb tájak a földön kétségkívül, de e vidéket rám nézve az teszi legszebbé, hogy az volt szülőföldem. Még most is emlékszem a kedves völgyre, a virágos mezőkre, a csöndes kis városra, s a felette uralkodó régi hercegi kastélyra. A hercegi tisztviselők — akik közé atyám is tartozott — szorgalmasan foglalkoztak zenével; maga atyám igen buzgó muzsikus és szenvedélyes zenebarát volt. Sokszor elbeszélte nekem, hogy mint fiatal erdészsegéd, hogyan tett 6 órai gyalogutat Prágába, hogy egy koncertet, vagy operaelőadást meghallgasson, hogyan fordult megint vissza az előadás után, s tért haza éjjel, ugyancsak az apostolok lovain, s így 12 órai erős marsot tett, csak azért, hogy Liszt Ferencet vagy Sonntag Henriettet hallhassa ,■ és ez elbeszélések természetesen nagy hatással voltak rám, fogékony kedélyemre, s előbb mint gyermek — öntudatlanul, azután — mint felnőtt — öntudatosan rajongani kezdtem a zenéért és énekért. Minden iránt, ami színház, vagy színházféle, szenvedélyes szeretettel kezdtem viselkedni s ez a szeretet folyton növekedett, amint szellemi látköröm tágult. A legelső színház, mely felé szeretetem fordult, egy bábszínház volt, mely egy napon dob- és trombita-szóval vonult be kis városunkba s melynek megérkezését a nagyok kíváncsisággal, a kicsinyek ellenben valódi lelkesedettséggel fogadták. Még ez utóbbiak között is a leglelkesültebb én voltam. Ettől kezdve gondolataim kint jártak a mezőn, a nagy almafa körül, melynek védő lombjai alatt, a „direktor“ úr felütötte színpadját. Más dolog számára aztán nem is jutott gondolatom, úgy, hogy tanítóim és szüleim sokat boszankodtak szórakozott magaviseletem és feleleteim miatt. Soha életemben annyi pirongatást nem kaptam, mint e báb-staggione három heti vendégszereplése alatt. Az előadások csakhamar megkezdődtek s mi gyerekek állandóan „zsúfolt“ házakkal tudtuk a környékhez bilincselni az igazgatót. Mi a jó ember iránt egyébként is kifejeztük hálánkat, amiért bennünket a „Génové va“, „Ooupeznici na Chlumu“ („Rablók Mária-Kulmban“) stb. cimű szomorú és vig darabokkal megörvendeztetett, s felejthetetlen élvezetet szerzett. Mily őszinte kényeket sirtunk a báb-Genovéva szomorú sorsán, most is el-elmosolyodom az akkori nagy szomorúságon. A belépti jegy árán kívül még neki, feleségének és gyermekeinek mindent vittünk, amit csak otthon a kosiyhában és a kertben kaptunk. Talán azért, mert én több elemózsiát vittem neki, mint a többiek, vagy merd én mutattam legtöbb érdeklődést a színháza iránt, elég az hozzá, hogy az igazgató úr engem különösen szeretett. Én voltam a kedvence, akit beavatott a színpad minden titkába, a kulisszák csodás világába, megengedte, hogy én előadás alatt a színpad mögött lehessek, sőt a szereplőkhöz is szabad volt nyúlnom! Hányszor szaladtam le a rétre, a jó emberekhez, megosztani vajas kenyeremet a színigazgató gyermekeivel, s akkor aztán szabad volt a lovagokat, a királyokat, a boszorkányokat és a félelmes ördögöket az előadásra elkészíteni, segíteni, aranyos cafrangot varrni, s a szereplőket minél fényesebb gúnyába bujtatni. De azért illúzióim nem vesztek el, azért az előadásokon folytak a kényeim a bujdosó princ, vagy az elátkozott királykisasszony sorsa fölött. Olyan darabot nem is tartottam sikerültnek, melyen legalább egypár könycseppet nem potyogtattam, — de azért szorosabb barátságot mégis a paprikajancsival s az udvari bolonddal kötöttem, mert ezek mindig felszántották a könycseppeket orcámról. Egy napon premieret hirdetett a színház, „Vencel király és udvari bolondja“ cím alatt. Amint délután az iskolából hazajöttünk, én azonnal a kertbe siettem, s megtöltöttem kötényemet sárgarépával, hogy a direktor urnak vacsorára vigyem. A direktor úr szomorú arccal fogadott, mely a sárgarépa láttára is csak mérsékelten derült fel. Felesége betegen feküdt a házhoz hasonlító nagy kocsiban. Én természetesen azt hittem, hogy a premiere izgalmai következtében betegedett meg. — Ma magunknak kell a sárgarépát megfőzni, — szólt a direktor, s a színház közelében tüzet rakott. Szerencsére akkor még a színházakban nem voltak tűzbiztossági és tűzrendőri intézkedések s ő zavartalanul hozzáfoghatott vacsorájuk megfőzéséhez. Az előadást, a türelmetlenül topérzékelő ifjúság miatt meg kellett kezdeni. A felvonásközöket a direktor arra használta, hogy a sárgarépát egy kissé felpiszkálja. De mi komolyan aggódunk, hogy a korrupció rehabilitálása kétélű fegyver, s az ily Krausz-féle falovakat parlamentáris Trójánkba csak az erkölcsi bástyák lerombolásával vontathatják be, mely bástyák eddig parlamentünket megvédték. Mije marad a magyar képviselőháznak, ha morális biztosságát saját kezeivel semmisíti meg. Krausz szennyes mandátuma eddig csak őt és választóit kompromittálta. Most a képviselőházra esik a folt! A bizottság kulisszái közül a következő adatok szivárogtak ki: A szentendrei választás ügyében a II. bíráló bizottság meghozta az ítéletet, mely szerint megyeri Krausz Lajos igazoltatik. Az ítélet indokolását Literáty Ödön, a választás egyik legerősebb védője, a bizottságban szerkeszti. A II. bíráló bizottságnak, mely a famózus ítéletet hozta, a következő képviselők a tagjai: Balogh Géza, Gál Jenő (felvinci), Györffy Gyula, Kemény János b., Kőrösy Sándor, Lázár Ernő s Literáty Ödön. — Kemény János báró nem akarván tudni az egész ügyről semmit, visszavonult a bizottságtól s a tárgyalásokban nem vett részt. Kőrösy Sándort, kiről az előbbeni tárgyalásokból tudva volt, hogy a szentendrei választási eljárást nem helyesli, megtették elnöknek s igy ő nem szavazott. Krausz Lajost Gál Jenő (felvinci), Lázár Ernő s Literáty Ödön igazolták az ellenzéki Balogh Géza s Győrffy Gyula ellenében, kik a választás megsemmisítésére szavaztak. Külpolitika. A szudáni sivatag harctéren a helyzet lényegesen megváltozott, mióta az angol hatalmi szférába Oroszország is beleharapott. Az angolok újabb dispozíciók szerint végkép letettek arról, hogy a máhdlit „megfékezzék“. A nagy „S“ betűben, melyet a Nílus Dongolától Khartumig leír, az angol csapatoknak nincs többé maradása. Hisz oly veszedelmek fenyegetik Angliát Indiában, hogy alkalmilag ott ez afrikai csapatokra is szükség lesz. Hogy kéznél s lehető gyorsan keletre szállíthatók legyenek, az egész sereg Dongolától északra Wadi Halfáig, vagy Aszszuánig fog visszavonulni. Asszuántól kezdve a Nílus hajózási akadályai megszűnnek, s a sereg — kapca-szorulás esetén — hajókon két hét alatt Bombayban köthet ki. Az angol-orosz viszályt Szt. Pétervártt hiú ígéretekkel szeretnék fejleményeiben feltartóztatni. Az angol nagykövetnél azzal mentik ki az afghanisztáni csapatmozgalmat, hogy csak néhány alsóbb rangú orosz tiszt szolgálati túlbuzgalma okozta a „félreértést“, holott a cári kormánynak esze ágában sincs az afghán határ szentségét megsérteni. Ezt a gyáva, alattomos eljárást megjósoltuk egy hét előtt, mikor a merwi analóg példára Skobelew tanok esetére hivatkoztunk, kinek „félhivatalos“ várostromát a kormány szintén megcáfolta, utóbb dezaruálta, de a zsákmányt aztán hivatalosan mégis megtartotta. Az esetből tanult az angol kormány, s minden orosz biztosítás dacára erélyesen hozzálát a határvédelemhez. Pár nap múlva — írja a D. News — majd elválik, mennyit ér a szt.-pétervári kormány mentsége. Akkorra 70.000 főnyi indiai angol sereg lesz az afghán határ hosszában felállítva, tartalékul pedig 20.000 ember 60 ágyúval áll Pawalpindi-nél az angol vezénylet rendelkezésére. Az alkirály és Abdurrahman emir Kalkuttában részletesen megállapíták a határvédelemhez szükséges intézkedéseket. Az angol kormány pedig az emirrel kötött 1880. szerződés folytán, mely szerint Anglia köteles Afghanisztánt minden idegen invázió ellen megvédeni a brit állam összes véderejét szukcesszív, igénybe veszi. Eddigi összeszámítás szerint az angol haderő az indiai csapatokkal együtt 188.657 főre rúg, a múlt évi tartalék állomány 39.244, a milicia 115.192, az önkéntes állomány 215.015 főre tehető. Anglia védő ereje általános mozgósítás esetén az indiai benszülött csapatok nélkül a fél milliót meghaladja. Nincs kizárva az eset, hogy az orosz perfidia már a legközelebbi napokban vérontásra hagyja jönni a dolgot. Egy ily csata kilátásait a „Times“ kalkuttai levelezője számba veszi így okoskodik : „Az alsó Indus mentén e percben 20,000 ember s 44 ágyú áll rendelkezésünkre E hadtesthez Bombayból 5000, a Pendse-hárból szintén 5000 ember csatolható s így Komarov orosz tábornok serege ellen, mely legföljebb 8000 főre rúg, mi minden percben 25.000 embert állíthatunk.“ De ha Komarownak csakugyan nem nagyobb a serege 8000 főnél, akkor Angliának nincs szüksége ekkora hadi lármára. Sokkal valószínűbb, hogy a Komarov féle hadoszlop csak előcsapata a titokban mögötte összevont ázsiai orosz hadseregnek.