Budapesti Hírlap, 1885. március (5. évfolyam, 59-89. szám)

1885-03-07 / 65. szám

9 BUDAPESTI HÍRLAP. (65. sz.) 1885. március 7. esetre, mivel az ő idejében történt. Azonban tempóra mutantu, s a kor előhaladt toleranciájá­nak fényes tanúbizonysága, hogy ez intoleráns beszédet a Lloyd-társaság termében a zsidók mel­lett, egy katholikus tartotta. Még egy más nevezetes beszéd is monda­tott ez alkalommal a Lloyd-társaság közgyűlésén, a Schweiger Mártoné. Fáiknak köszönve s a Pester Lloyd érdemeit magasztalva „mely a leg­jelentékenyebb lap Magyarországon s valóságos európai hírlap“ ennek tulajdonítja — Tisza sza­vait idézve, — hogy „Budapest nemcsak Ma­gyarország fővárosa, de egyik virágzó fővárosa Európának.“ Schweiger Márton úr az idézetet népi foly­tatta. Elfelejtette említeni, hogy Tisza ezt is mondta: „Elismerésemet fejezem ki a fővárosnak, polgárainak és népének, hogy Budapest, ma nem­csak Magyarország fővárosa, de valósággal nyelv­ben és érzületben magyar főváros is.“ A Lloyd-társaság, a Pester Lloyd és Falk Miksa érdemesek-e ebben, szól- e nekik is a kö­szönet? Vagy ellenkezőleg, Budapest és a keres­kedés magyarosodásának legnagyobb akadá­lyai ők? Ha a magyar kereskedést a Lloyd-társaság képviseli, mért nem ad ki magyar kereskedelmi lapot? Ha magyar politikát akarnak csinálni, első, hogy ne germanizáljanak. Ha pedig néme­tek, nem jó illik oly kihívólag és követelőleg fel­lépni, hogy ők a nagy magyar hazafiak, a többi semmi. Krausz Lajost igazolták. Negyedik hónapja már, hogy a szent­endrei botrányos vesztegetések ügyében a képviselőház II. bíráló bizottsága vizsgál, kutat, nyomoz, kihallgat. A­ vizsgálat oly adatokat derített ki, melyek ország­szerte felháborodást keltettek. Krausz képviselője­löltsége a korrupció táborát egyesítő Szent-Endrén, s szemérmetlenül lépett fel a polgári szimónia, egész falvak szavazatát fix áron vették meg, másutt kido­bálták a voksolók fejenkénti bér­tarifáját, nyíltan űzték a lélekvásárlás mesterségét, a bizonyítékok egész halmaza van együtt, s mi történik ? A kor­mánypárt a jogérzetet alárendeli a pártérdek­nek és Krausz Lajost igazolja. Ezzel szentesítve van minden visszaélés. Ki­mondták ez ítélettel, hogy választások dolgában szabad a vásár! Lelkük legyen rajta, kik ily lelkiismeretlenségre képesek. A „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. Művészélet. XIX. A báb-színház. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Szerencse (rám nézve), hogy nem vagyok babonás természetű, különben gyermekéletemnek az a kis eseménye, melyet elbeszélni akarok, örökre visszatartott volna attól, hogy a színpadra lépjek. S most énekesnő helyett tán egy erdész­nek a felesége volnék, erdők közepett erdészház­ban laknám, ami igen költői, de unalmas élet volna. Operák betanulása helyett kalácsot dagasz­tanék, é­s attól a sok nemes élvezettől, mely­ben mint énekesnő részesültem, mind meg lettem volna fosztva. Az elbeszélendő kis történet színhelye egy regényes fekvésű kis város, erdőkoszorúzta he­gyek között. Vannak szebb tájak a földön két­ségkívül, de e vidéket rám nézve az teszi leg­szebbé, hogy az volt szülőföldem. Még most is emlékszem a kedves völgyre, a virágos mezőkre, a csöndes kis városra, s a felette uralkodó régi hercegi kastélyra. A hercegi tisztviselők — akik közé atyám is tartozott — szorgalmasan foglalkoztak zené­vel; maga atyám igen buzgó muzsikus és szen­vedélyes zenebarát volt. Sokszor elbeszélte ne­kem, hogy mint fiatal erdészsegéd, hogyan tett 6 órai gyalogutat Prágába, hogy egy koncertet, vagy operaelőadást meghallgasson, hogyan for­dult megint vissza az előadás után, s tért haza éjjel, ugyancsak az apostolok lovain, s így 12 órai erős marsot tett, csak azért, hogy Liszt Fe­rencet vagy Sonntag Henriettet hallhassa ,■ és ez elbeszélések természetesen nagy hatással voltak rám, fogékony kedélyemre, s előbb mint gyer­mek — öntudatlanul, azután — mint felnőtt — öntudatosan rajongani kezdtem a zenéért és énekért. Minden iránt, ami színház, vagy színház­­féle, szenvedélyes szeretettel kezdtem viselkedni s ez a szeretet folyton növekedett, amint szellemi látköröm tágult. A legelső színház, mely felé szeretetem fordult, egy­­ bábszínház volt, mely egy napon dob- és trombita-szóval vonult be kis vá­rosunkba s melynek megérkezését a nagyok kí­váncsisággal, a kicsinyek ellenben valódi lelke­­sedettséggel fogadták. Még ez utóbbiak között is a leglelkesül­­tebb én voltam. Ettől kezdve gondolataim kint jártak a mezőn, a nagy almafa körül, melynek védő lombjai alatt, a „direktor“ úr felütötte színpadját. Más dolog számára aztán nem is ju­tott gondolatom, úgy, hogy tanítóim és szüleim sokat boszankodtak szórakozott magaviseletem és feleleteim miatt. Soha életemben annyi pirongatást nem kaptam, mint e báb-staggione három heti vendég­­szereplése alatt. Az előadások csakhamar meg­kezdődtek s mi gyerekek állandóan „zsúfolt“ házakkal tudtuk a környékhez bilincselni az igazgatót. Mi a jó ember iránt egyébként is kifejez­tük hálánkat, amiért bennünket a „Gén­o­­v­é v­a“, „Ooupeznici na Chlumu“ („Rablók Mária-Kulmban“) stb. cimű szomorú és vig darabokkal megörvendeztetett, s felejthetet­len élvezetet szerzett. Mily őszinte kényeket sirtunk a báb-Genovéva szomorú sorsán, most is el-elmosolyodom az akkori nagy szomorúságon. A belépti jegy árán kívül még neki, feleségének és gyermekeinek mindent vittünk, amit csak otthon a kosiyhában és a kertben kaptunk. Talán azért, mert én több elemózsiát vit­tem neki, mint a többiek, vagy merd én mutattam legtöbb érdeklődést a színháza iránt, elég az hozzá, hogy­ az igazgató úr engem különösen sze­retett. Én voltam a kedvence, akit beavatott a színpad minden titkába, a kulisszák csodás vilá­gába, megengedte, hogy én előadás alatt a szín­pad mögött lehessek,­­ sőt a szereplőkhöz is szabad volt nyúlnom! Hányszor szaladtam le a rétre, a jó embe­rekhez, megosztani vajas kenyeremet a színigaz­gató gyermekeivel, s akkor aztán szabad volt a lovagokat, a királyokat, a boszorkányokat és a félelmes ördögöket az előadásra elkészíteni, se­gíteni, aranyos cafrangot varrni, s a szereplőket minél fényesebb gúnyába bujtatni. De azért illúzióim nem vesztek el, azért az előadásokon folytak a kényeim a bujdosó princ, vagy az elátkozott királykisasszony sorsa fölött. Olyan darabot nem is tartottam sikerültnek, me­lyen legalább egypár könycseppet nem potyog­­tattam, — de azért szorosabb barátságot mégis a paprikajancsival s az udvari bolonddal kötöt­tem, mert ezek mindig felszántották a köny­­cseppeket orcámról. Egy napon premieret hirdetett a színház, „Vencel király és udvari bo­londja“ cím alatt. Amint délután az iskolá­ból hazajöttünk, én azonnal a kertbe siettem, s megtöltöttem kötényemet sárgarépával, hogy a direktor urnak vacsorára vigyem. A direktor úr szomorú arccal fogadott, mely a sárgarépa láttára is csak mérsékelten derült fel. Felesége betegen feküdt a házhoz hasonlító nagy kocsiban. Én természetesen azt hittem, hogy a premiere izgalmai következtében betegedett meg. — Ma magunknak kell a sárgarépát meg­főzni, — szólt a direktor, s a színház közelében tüzet rakott. Szerencsére akkor még a színhá­zakban nem voltak tűzbiztossági és tűzrendőri intézkedések s ő zavartalanul hozzáfoghatott va­csorájuk megfőzéséhez. Az előadást, a türelmetlenül topérzékelő ifjúság miatt meg kellett kezdeni. A felvonás­közöket a direktor arra használta, hogy a sárga­répát egy kissé felpiszkálja. De mi komolyan aggódunk, hogy a korrupció rehabilitálása kétélű fegyver, s az ily Krausz-féle fa­lovakat parlamentáris Trójánkba csak az erköl­csi bástyák lerombolásával von­tathatják be, mely bástyák eddig parlamentünket megvédték. Mije marad a magyar képviselőháznak, ha morális biztosságát saját kezeivel semmisíti meg. Krausz szennyes mandátuma eddig csak őt és választóit kompromittálta. Most a képviselőházra esik a folt! A bizottság kulisszái közül a következő ada­tok szivárogtak ki: A szent­endrei választás ügyé­ben a II. bíráló bizottság meghozta az ítéletet, mely szerint megyeri Krausz Lajos igazolt­a­­t­i­k. Az ítélet indokolását Literáty Ödön, a válasz­tás egyik legerősebb védője, a bizottságban szer­keszti. A II. bíráló bizottságnak, mely a famózus ítéletet hozta, a következő képviselők a tagjai: Ba­logh Géza, Gál Jenő (felvinci), Györffy Gyula, Ke­mény János b., Kőrösy Sándor, Lázár Ernő s Lite­ráty Ödön. — Kemény János báró nem akarván tudni az egész ügyről semmit, visszavonult a bizottságtól s a tárgyalásokban nem vett részt. K­ő­­r­ö­s­y Sándort, kiről az előbbeni tárgyalásokból tudva volt, hogy a szent­endrei választási eljárást nem helyesli, megtették elnöknek s igy ő nem szavazott. Krausz Lajost Gál Jenő (felvinci), Lázár Ernő s Literáty Ödön igazolták az ellenzéki Balogh Géza s Győrffy Gyula ellenében, kik a választás megsemmisítésére szavaztak. Külpolitika. A szudáni sivatag harctéren a helyzet lényegesen megváltozott, mióta az angol hatalmi szférába Oroszország is beleharapott. Az ango­lok újabb dispozíciók szerint végkép letettek ar­ról, hogy a máhdlit „megfékezzék“. A nagy „S“ betűben, melyet a Nílus Dongolától Khartumig leír, az angol csapatoknak nincs többé maradása. Hisz oly veszedelmek fenyegetik Angliát Indiá­ban, hogy alkalmilag ott ez afrikai csapatokra is szükség lesz. Hogy kéznél s lehető gyorsan keletre szállíthatók legyenek, az egész sereg Dongolától északra Wadi Halfáig, vagy A­s­z­­szuánig fog visszavonulni. Asszuántól kezdve a Nílus hajózási akadályai megszűnnek, s a sereg — kapca-szorulás esetén — hajókon két hét alatt Bombayban köthet ki. Az angol-orosz viszályt S­z­t. P­é­­tervártt hiú ígéretekkel szeretnék fejlemé­nyeiben feltartóztatni. Az angol nagykövetnél azzal mentik ki az afghanisztáni csapatmozgalmat, hogy csak néhány alsóbb rangú orosz tiszt szol­gálati túlbuzgalma okozta a „félreértést“, holott a cári kormánynak esze ágában sincs az afghán határ szentségét megsérteni. Ezt a gyáva, alatto­mos eljárást megjósoltuk egy hét előtt, mikor a merwi analóg példára Skobelew tanok esetére hivatkoztunk, kinek „félhivatalos“ várostromát a kormány szintén megcáfolta, utóbb dezaruálta, de a zsákmányt aztán hivatalosan mégis megtar­totta. Az esetből tanult az angol kormány, s minden orosz biztosítás dacára erélyesen hozzá­lát a határvédelemhez. Pár nap múlva — írja a D. News — majd elválik, mennyit ér a szt.-pé­­tervári kormány mentsége. Akkorra 70.000 főnyi indiai angol sereg lesz az afghán határ hosszá­ban felállítva, tartalékul pedig 20.000 ember 60 ágyúval áll Pawalpindi-nél az angol vezénylet r­endelkezésére. Az alkirály és Abdurrahman emir Kalkut­tában részletesen megállapíták a hat­árvédelem­­hez szükséges intézkedéseket. Az angol kormány pedig az emirrel kötött 1880.­­ szerződés foly­tán, mely szerint Anglia köteles Afghanisztánt minden idegen invázió ellen megvédeni a brit állam összes véderejét szukcesszív, igénybe veszi. Eddigi összeszámítás szerint az angol haderő az indiai csapatokkal együtt 188.657 főre rúg, a múlt évi tartalék­ állomány 39.244, a milicia 115.192, az önkéntes állomány 215.015 főre tehető. Anglia védő ereje általános mozgósítás esetén az i­n­d­i­a­i ben­­szülött csapatok nélkül a fél mil­liót meghaladja. Nincs kizárva az eset, hogy az orosz per­fidia már a legközelebbi napokban vérontásra hagyja jönni a dolgot. Egy ily csata kilátá­sait a „Times“ kalkuttai levelezője számba vesz­­i így okoskodik : „Az alsó Indus mentén e perc­ben 20,000 ember s 44 ágyú áll rendelkezésünkre E hadtesthez Bombayból 5000, a Pendse-hárból szintén 5000 ember csatolható s így Kom­a­­rov orosz tábornok serege ellen, mely legföl­­jebb 8000 főre rúg, mi minden percben 25.000 embert állíthatunk.“ De ha Komarownak csak­ugyan nem nagyobb a serege 8000 főnél, akkor Angliának nincs szüksége ekkora hadi lármára. Sokkal valószínűbb, hogy a Komarov féle hadosz­lop csak előcsapata a titokban mögötte összevont ázsiai orosz hadseregnek.

Next