Budapesti Hírlap, 1885. április (5. évfolyam, 90-118. szám)
1885-04-08 / 96. szám
V. évfolyam. 96. Sz. Budapest, 1885. Szerda, április 8. Előfizetési árak : Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Április nyolcadika. Egy nagy magyar s a „legnagyobb magyar“ emléke szenteli meg ezt a napot. Ma 150 esztendeje nagypéntek volt s e napon hunyta le örökre szemeit török földön, rodostói számkivetésében II. Szákóczy Ferenc fejedelem. És ma 25 esztendeje husvétvasárnap volt s e napon reggel, osztrák földön, döblingi számkivetésében, szobájában halva találtatott Széchenyi István gróf. Rákóczy holttestét utóbb elszállították Konstantinápolyba s ott tették örök nyugalomra. Szivét Párisba vitték. Nekünk nem jutott csontja porából, avagy csak a homokból is, melyet utolsó híveivel tapodott, mélán merengve a távol hazáról. Széchenyi holttestét magyar földre, a cenki sírboltba tették le, ott aluszsza nyugodalmát, melyért kegyetlen cserében életét adta . . . Emlékezem a szép tavaszra. Nekem is az volt a tavaszom: a soproni bencés papok tanítványa voltam. Professzoraim közt valanak Matuskovics Polykárp, Hollósy Jusztinián, Rozmanith Rikhárd, Lóskay Jeromos, akik az elnyomás idején elnémetesített gimnáziumon nekünk túl a dunai magyar fiuknak nyájas pártfogóink, nemes buzditóink, hazafias serkentőink valának. Nem sokan voltunk ebben a szellemben, csúnya keverékből állott a fiatalság, de akik voltunk, néhányan, fölkerekedtünk a szép tavaszi napon s kizarándokoltunk Nagy-Cenkre, a nagy gróf temetésére. Suhanc diákok, gyalogszerrel, nagy lelkesedéssel, mosolygó hazafi bánattal, igy szaporítottuk a gyászoló közönséget, áhítattal néztük, a ki jeles eljöhetett a siettetett gyászszolgálatra és buzgón énekeltük a kripta előtt a Szózatot. Huszonöt éve ennek ma. Mi, akkor gyermekek, kezdünk az életből kifelé menni, gyermekeink pedig a nyomunkba lépnek. Jönnek a nemzedékek, amelyek a magyarnak e századbeli nagy történeteiből mindent csak hallomásból fognak tudni; amit apjuk, nagyapjuk elmond, vagy a pártos könyvek elbeszélnek! . . . Mert a könyvek, amelyek e korról írattak és még sokáig íratni fognak, valóban mind pártosak, és legpártosabbak éppen azok, amelyek az idők vezéralakjai által utólag iratnak akár mint „emlékek“, akár mint „iratok.“ Nem vádképen mondom, hanem kimondom mint igazságot, mely az emberi természeten sarkallik. Széchenyi nem Kossuthnak, Kossuth nem Széchenyinek, Kemény nem a kettőnek illetékes bírája. Nem tud az lenni, amíg megmarad embernek, aki a másiktól azt félti, amit legjobban imád. Kemény műve Széchenyiről a legcsodálatraméltóbb kritikai művek egyike; de mit használ, ha abban az időben, annak hatása és reménytelensége alatt íratott, a midőn a forradalom által a nemzet pervesztesnek látszott a világtörténelemben! Akkor minden Széchenyinek adott igazat Kossuth ellenében s akkor az valóban igazság is volt. Azóta harminc év múlt el s oly változások álltak be, amelyeknek létrehozásában a Kossuth Lajos szereplése kiszámíthatatlan erkölcsi tőke és tényező volt. A szabadságharc hadjárata maga egy erkölcsi kincstára a nemzetnek; az emigráció kiábrándító tanúságai nem csekély értéke politikai tapasztalásunknak. Széchenyi nemzette Kossuthot, Kossuth nemzette Deákot és Deák hozta újra világra Magyarországot, mely ez új családjára támaszkodva indul egy új ezredéves történetnek elébe. Nem vita többé, kinek volt igaza, vagyis világos, hogy mindenik a maga kötelességét tette a maga idejében s a hazának e válságokra, e katasztrófákra, levegőjének e viharokra szüksége volt. Kossuth szereplése meteorszerű, vakító fényes volt a pontig, ahol a meteor szétpattant és sötétség lett utána. Deák Ferenc pályája egy nyugodt fényű csillagé, amely feljő a szemhatárra, megfutja körét változhatatlanságában, amíg a nyugaton el nem pihen. Széchenyi sorsa az ember sorsa volt. Kossuth volt a nagy forradalmi temperamentum, Deák a nagy elme, Széchenyi a nagy ember. Ezért Kossuth, midőn itthon elvesztette a játszmát, temperamentumával külföldön szerzett becsületet a magyar szónoknak, mint emigrált hazafi konspirált a leigázott haza érdekében, s midőn az isten megadta neki, hogy mint aggastyán halottaiból feltámadni lássa hazáját, régi temperamentuma az aggastyán nyughatatlanságában nyilatkozik: polemizál, perel velünk, korhol ifjabb lélekkel, mint a magunké. 1848- ban izgatásával a régi alkotmányt döntötte romba, hadakat támasztott és csodákat művelt; izgatásával a külföldön szimpathiát, részvétet szerzett elnyomott hazája számára; aggsága izgatásait úgy hallgatjuk, mint a nagyapa perelését unokáira, a kik egy uj világban nem látszanak megérteni nagyapa eszejárását. Deák Ferenc a filozóf nyugalmával hordozta az eseményeket s midőn tettre hivatott, szolgálataival a haza bölcsének nyerte meg a címét. De Széchenyi, ő nem egy tulajdonságával szolgálta a hazát: ő egész maga, mint ember volt ott, kezdve azon, hogy pályáját vagyona egy részének feláldozásával nyitja meg s élete odavetésével zárja be. Nem mint miniszter, nem mint kormányzó, nem bármely hivatalos cím és állás jogán kívánta az országot vezetni, hanem hatni kívánt reá; nem új, modern institúciókkal akarta megajándékozni, hanem egyéneit és társadalmát törekedett az új idő számára megérlelni. Nem politizálni szeretett, hanem dolgozni és dolgoztatni. Csodálatosak az ő vallomásai a „Kelet népe“ című munkájában. „Oh mily sokszor látom, mondja ott, még mint gyenge fiú szegény atyámat babra merülve, s már akkor villant lelkemen keresztül, hogy magasbnak, valami sokkal nagyobb érdekűnek kell hatni rá, mint családi vagy házéleti bajok keserűségeinek. Mert Epictetos elveivel megbarátkozott keresztény férfiú, mint ő valamilyféle gyötrelmeket mosolylyal tűrt. Akkor nem bírtam felfogni bánátit. de nagyok lehettek azok! Később tudom s most tudom, hogy nemzetünk alacsony létét gyászolta. A magyarnak napról napra mélyebbre sülyedése, és azon remény nélküli nézet, miszerint nemsokára és elkerülhetetlenül fogna életünk végórája ütni, okozá oly sokszori keserű epedését; felfogá-e, hogy ránk nézve csak úgy lehet még üdv, ha nemzetiségünk megmentését még alkotmányunk szeplőtlensége elé teszszük, nem tudom. Tán nem tulajdonított a mindinkább lankadó testnek elég erőt s életet halálos álmából kibontakozhatnia. S mióta annyi polgári erényekkel fénylő atyára, mint „magyar“ reménytelen szállott sírjába, azóta meg nem szünőleg hasonlítgatom más nemzetek életjeleit a magyarnak életfonalával össze; mikép kiismerném: van-e még feltámadása körül remény vagy nincs-e többé ? Életem legmélyebb feladása ez vala!“ És más helyen: „S igy jön, hogy vagy tizenhat évvel ezelőtt kimondhatatlan s több napi belső küzdések után, s csak akkor, mikor látom, hogy senki azon tán egy kissé magasb nézőpontról nem fogja fel nemzetünk állását, mint én, vagy ha igen, nem mer, s újra öntés helyett mindig csak nyomorult foltozás van napirenden, bizonyos órában . . . megesküszöm, magamnak, tehetségemben semmit, tiszta szándékomban, férfiúi szilárdságomban annál többet bírván, hogy miután világosan mutatkozónak lelkem előtt nemcsak a feltámadásnak, de nemzetünk egykori nagy kifejthetőségének is legbizonyosabb jelei, mindent el fognék követni, habár magam maradok is, habár vesznem kell is, mit e kettős célnak elérésére cselekedni lelkem sugall.“ És első tette az akadémia megalapítása és utána a tettek hosszú sora, és a bezáró jelenés, midőn a szaporodó forradalmi jelekről beszélvén Kemény Zsigmond előadása szerint gerjedtsége percenként növekedett. Kezének üterei kiemelkedtek s majdnem bogot formáidnak. „Én a csillagokban olvasok, kiáltott könyezve fel. Vér és vér mindenütt. A testvér a testvért, a népfaj a népfajt fogja mészárolni engesztelhetetlenül és őrülten. Keresztet rajzolnak vérből a házakra. 81*1 Mimiink 12 oldalt tartalma*.