Budapesti Hírlap, 1885. június (5. évfolyam, 149-177. szám)

1885-06-01 / 149. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (149. sz.) 1885 június 1. resztültör ama szabályokon, melyek azt bizonyos időpontban meg akarták állandósítani. Az olaszok­nál a trecentisták klassizcitására következett a cin­­quecentisták klasszicitása: most ez is elavult s a Crusca szabályai nem kötik meg többé az újabb irályt. Érezte ezt a mi akadémiánk is, és ámbár so­hasem feledkezett meg arról, hogy nyelvünk tiszta­ságának első őre, még sem kovácsolt békét, mely azt kifejlődésében megakaszsza, sőt a maga kebelé­ben is szabad tért nyitott a különböző nézeteknek, s tekintélyét nem használta fel soha bármely tudo­mányos teória istápolására. A szabadság volt min­dig éltető szelleme; érezte, hogy nem lehet egyéb, mint oly közművelődési intézet, mely az összes ma­gyar irodalom képviselőit, a­mennyire lehet, magá­ban foglalja, el nem zárkózik semmi iránytól, s így alkotja meg a magyar irodalmi köztársaságot, mely­nek folytonos kifejlődését igyekszik előmozdítani, de korlátokat nem állít fel, midőn a tudományosság haladására és terjesztésére fordítja ama eszközöket, melyeket a közönség hazafisága rendelkezésére bo­csátott. Ez tette népszerűvé akadémiánkat, mely mindig azon volt, hogy a tudományt az élettel ös­­­­zekösse, keresi az alkalmat, hogy a közönséggel érintkezzék s nagy gyűléseiben számot ad a nemzet­nek munkálkodásáról. Most is megjelenünk a nemzet előtt avval az öntudattal, hogy az akadémia ez év­ben is híven teljesíti feladatát. Főtitkári jelentés. Utána Fraknói Vilmos főtitkár olvasta fel jelentését az akadémia múlt évi működéséről. „Most, mikor hazánk a haladás és fejlődés sokoldalú munkájában kifejtett erőfeszítési eredmé­nyét ünnepi fénynyel a világnak bemutatja — így kezdi jelentését a főtitkár — az akadémia is, mely félszázad folyamán, a nemzet törekvései és küzdel­meiben híven osztozott, részt igényel a lelkiismere­tesen teljesített kötelesség öntudatának és az elfo­­gulatlan közvélemény elismerésének jutalmából. A szekrény, mely kiadványainkat foglalja ma­gában, munkásságunknak nem egyedüli gyümölcseit a tudomány aknáinak nem holt kincseit tartalmazza. Kiadványainkban az akadémia által elért hatást eszközeit és tényező jelzőit mutatjuk be. Hogy a valódi tudományos szellem a nemzeti műveltség talajában mélyen lenyúló, messze szét­ágazó gyökeret vert; hogy nemzeti nyelvünk a fej­lettség mai fokát elérte és képessé lett az iro­dalom, az állami élet, a közgazdasági munkásság minden igényt kielégítő közlönyéül szolgálni, nagy részben az akadémia munkásságának és hatásának tulajdonítható. A meghaladott út távolságának és nehézségeiknek méltatására, elég összehasonlítanunk az akadémia első és mai kiadványainak nyelvét és tudományok értékét. De bár jól tudjuk, hogy mind­két irányban előttünk és a jövendő nemzedék előtt a tevékenységnek épp oly hosszú pályája áll.“ E bevezetés után a jelentés számot ad az aka­démia múlt évi működéséről. A magyar nyelvtudomány műve­lésével kiválóan B­r­a­s­s­a­i Sámuel és Simonyi Zsigmond foglalkoztak. A „Nyelvőr“ számos kisebb nyelvtani értekezéssel felelt meg rendeltetésének. A „Nyelvtörténeti szótár“ s a „Mesterműszótár“ gyor­san közelednek a befejezéshez. Az összehasonlító nyelvtudo­mány körébe eső kérdésekkel V­á­m­b­é­r­y Ár­min, Halász Ignác dr. s a „Nyelvtudományi Közlemények“ foglalkoztak. A Nyelvemléktárból a XII. kötet jelent meg, mely a Döbrentei és Teleki­­kódexeket tartalmazza. A Könyvkiadó vál­lalat jelen évi tagilletményében adni fogja Dante Divina Comoediájának egy részét Szász Károly r. t. fordításában, továbbá T­a­­­n­e angol irodalom­­történetének folytatását. A jelentés ezután megemlékezik ama munkás­ságról, melyet az akadémia a többi tudományágak művelése körül kifejtett, a kitűzött pályakérdések eredményéről. Végezetül fölsorolja a veszteségeket, melyek az akadémiát több jeles tagjának elhunyta által érte. A lefolyt esztendőben tizenkét tagját vesztette el az akadémia. Ezek : H­o­r­v­á­t Cyrill, B­o­t­k­a Tivadar, Nagy János és K­r­u­e­s­z Krizosztom 1. tagok, S­a­y Móric, V­a­n­d­r­á­k András, Lichtner Pál, G­y­ő­r­y Vilmos és R­ó­z­s­a­y József 1. tagok és az akadémiának volt elnöke L­ó­n­y­a­y Menyhért gróf ig. és tiszt. tag. Ez utóbbiról szólva, a jelentés így folytatja : „Illetékesebb kéz fogja emlékére az elismerés koszorúját letenni. De e helyről is hangoztatnom kell az akadémia háláját ama buzgóságért és szere­tésért, melylyel közel két évtizeden keresztül inté­zetünk vezetésében működött. Nemcsak vagyona gyarapítása és kezelése körül voltak kiváló érdemei. Mindazt a mi munkásságunk fejlesztése és szerveze­tünk tőkélesbítése érdekében történt, részint kezde­ményezte, részint melegen fölkarolta. Saját szaktu­dománya a nemzetgazdaság tudománya emelésére is sokat ten. Egyébként nagy eredményekben és viszontag­ságban gazdag pályáját, melyen a közélet legfénye­sebb sikereit aratta, de legkeserűbb csalódásaitól sem volt megkímélve, méltó szónok fogja ma meg­világítani, az, aki ifjúkora törekvéseiben, a nemzeti é­let magas érdekeiért vívott küzdelmeiben, az elért hatalom gyakorlásában társa volt és hivatva lesz körünkben helyét elfoglalni. Az akadémia és a közoktatási kormány vezér­­letét nem puszta véletlen egyesíti most másodszor. Ez ugyanis a feladatok és célok azonossága mel­lett, annál előnyösebbnek látszik, minél különbö­zőbbek az eszközök, melyeket a két működési kör nyújthat. És míg az a nagy férfiú, ki 18 esztendő előtt az akadémia elnöki székéről hivatott meg a közok­tatási kormány élére, sajnos, rövidre szabott pályá­ját évkönyveinkben azzal is emlékezetessé téve, hogy a magyar állam erkölcsi és anyagi támogatá­sának kedvezéseit biztosította akadémiánknak; utód­jától legfőképpen azt várjuk, hogy a magyar állam nemzeti és közművelődési feladatai megoldásának nagy munkájában, ama jelentékeny hatalomnak, melyet az akadémia immár megszilárdult szerveze­tében, gyarapodott vagyonában és tagjai munkás­ságában bir, érvényesülését hathatósan elő fogja mozdítani­ Lónyay emlékezete. A főtitkári jelentés után Trefort Ágost olvasta fel emlékbeszédét Lónyay Menyhért gróf fölött. Az emlékbeszéd igy szól : Habár egy nemzet természete politikai átala­kulások által rögtön nem változik, az 184­8-iki ese­ményekkel mégis új korszak kezdődik Magyarország történetében. Rajtuk túl fekszik a középkori feudális ország, a nemesség s papság kizárólagos uralmával,­­mert a polgárság mint rend, csak jogilag és név­­leg létezett, de befolyása nem volt) a megyei ne­messég s a földes ur uralma alatt álló parasztsággal, annak adótfizető kötelezettségével, — magok a kivált­ságos osztályok adó- s katonamentesek lévén, — za­varos birtokviszonyokkal, telekkönyvek, tehát hitel nélkül, kizárólag termesztő gazdasággal, ipar­i ke­reskedelem nélkül, mert közlekedési eszközeink nin­csenek, gyarló igazságszolgáltatással és szerfölött hiányos adminisztrációval, cenzúrával, bécsi né­met abszolút kormánynyal, népoktatás nélkül s még folyvást az elavult jezsuita tanrendszer alatt smnlődő közép- és felső­oktatással, de annak dacára szabadságszeretet, buzgalom a haladás iránt, nemes aspirációk s eszményi felfogásokkal, bár annál kevesebb gyakorlatias érzékkel. íme a negyvennyolc előtti Magyarország. Eme eseményeken ingen, a modern állam annak minden attribútumával, természetesen hiányaival s hibáival, de előnyeivel is. Az ország saját sorsának ura, bír­ván a fejlődés minden föltételét — csak hogy azo­kat részben a társországok s külön népfajok iránt követett ideológ politika devalválta, részben a sok helyt mutatkozó politikai frivolitás, mely a történe­­lem­ szülte viszonyokhoz nem akar alkalmazkodni, folyvást devalválja. Azok száma, kik a régi állapotokat ismerték, azok közt szerepeltek és az átalakulási proceszszus­­ban is részt vettek, napról-napra fogy és soraik ritkulnak, mert az életkor s az azzal járó munka­képesség tartama nálunk rövidebb, mint Európa más nyugati országaiban. Azok közül, kiket az egyre ritkuló sorokból közelebbről elvesztettünk, a legkiválóbbak egyike : akadémiánk korán elhunyt elnöke, L­ó­n­y­a­y Meny­hért gróf, aki életkorát s ritka képességeit tekintve, az országnak s akadémiánknak még sok és nagy szolgálatot tehetett volna, ha váltakozó szerencse után, idő­­előtt nem záródik le pályája. De ez igy is aránylag korán befejezve, cselekvésben, elért nagy eredményekben és érdekes s tanulságos mozzanatok­ban oly gazdag, hogy annak minden oldalról kellő méltatására, egy emlékbeszédben rendelkezésre álló idő alig lehet elégséges. Lónyay Menyhért előkelő nemes család ivadéka. Nagy-Lónyán született 1822. január 6-án. Élte utolsó évében, megrongált egészsége helyre­állítása végett az adriai tenger partján időzvén, élete rajzának rendszeres leírásához fogott, de abban csak az egyetemi évekig haladt. A későbbi időből azonban, éveken át vezetett és sokszor terjedelmes naplójegyzetei vannak, melyeket életrajza írásához kétségkívül fel akart használni, s melyek — talán csak egy későbbi nemzedék számára — igen ér­dekes olvasmányul és az idejebeli históriára nézve nagybecsű adatokul fognak szolgálni. Lónyay falun az atyai háznál, nemes ke­délyű, műveit, okos és szerető anyja oldalán növe­kedett, míg atyja János, Bereg megye kitűnő alispánja, 1833-ban a helytartótanácshoz tanácsossá neveztet­vén, a család Budára költözködött, s Lónyai Menyhért itt a piaristáknál folytatta gimnáziumi tanulmányait, melyekben minden törekvése kizárólag a latin nyelv elsajátítására volt koncentrálva. Habár helylyel-köz­­zel igen humánus s mivelt tanárok is találkoztak, kik a kevés tananyaggal életrevaló ifjakat tudtak nevelni, sok iskolában durvaság uralkodott, a testi büntetés formaszerinti taneszköz volt s az eredmény is nagyon csekély, a­mi akkor tűnt ki legjobban, mikor a tanulók az úgynevezett akadémiákba léptek át, oly tantárgyakra, melyek most a gimnáziumokban taníttatnak. Az egyetemi tanulmányokat Lónyay Pes­ten végezte s már tizennyolc éves korában elnyerte a bölcsészeti tudori fokot. Minden intézetben s minden rendszer alatt — bármily rossz legyen is az — lehet tanulni s magát mivelni. A pesti egyetemen mindig voltak egyes ki­tűnő tanárok s egyes növendékek kitűnő férfiakká váltak, amint ezt Lónyay példája is mutatja, de hogy mi volt akkor a pesti egyetem, mutatja főleg e két tény, hogy a könyvtár évi dotációja 1000 váltó forint volt s hogy az egész orvosi fakultás a hatvani- és ujvilág-utcai épületben volt elhelyezve, hol azontúl még két tanárnak lakása volt s az ad­minisztráció is helyet talált. A régi kormányok leg­főbb mulasztása, hogy a közoktatással, melyre néz­ve pedig korlátlanul rendelkeztek, mit sem gondoltak. Az egyetemen töltött éveiről Lónyay Meny­hért irataiban így emlékezik meg: „Társaimmal egy nemesebb irányt tűztünk ki magunknak. Szor­galommal, igyekezettel tanultunk, nem az iskolai diszciplína következtében,­ de saját elhatározásunk­ból. Buzdításomra előzetesen tanulmányoztuk min­den lecke előtt az előadandó tárgyakat. Mondottuk egymásnak, hogy hasznos polgáraivá akarunk lenni a hazának s erre kell, hogy tanuljunk, ismereteket gyűjtsünk. Általában ama korszakot a nemes törek­vés jellemzi.“ Lónyay jogi tanulmányait befejezvén, is­mét falura ment, gazdaságban s a megy fő életben találván foglalatosságot s készülvén a közpályára, melyre igen korán lépnie sikerült, mert az 1843-as országgyűlésre, alig 21 éves korában, már követnek választatott. — Ez időben Lónyay boldogult Eötvös báróval s velem igen sokat társalkodott s közös törekvéseink, eszmecserék s önképzés által kölcsönösen igyekeztünk hatni egymásra. Az említett országgyűlés sok nevezetes kér­déssel foglalkozott, tárgyalásai nyilvánosságuk által mintegy a szabadsajtó hiányát pótolták, de tényle­ges eredményekre nem vezettek. Az eredménytelenséget több okra kell vissza­vezetni. Hiányzott a kellő vezetés ; a mérvadó ele­mek egyátalán a reformot komolyan nem akarták; végre a haladó vagy szabadelvű párt nagy része mindig túlzó, inpraktikus kivánatokkal lépett fel, s a legjobbat vagy legtöbbet követelvén, az elérhetőt pedig visszautasítván, célhoz nem juthatott. Az országgyűlés után 1845-ben Lónyay boldog házasságra­­lépett, mely reá s családjára gondviselésszerű jelleget nyert. Házassága első éveiben hol falun, hol Pesten időzött, s főleg közgazdasági kérdésekkel foglal­kozott. Ez időben irta ama értekezéseket, melyek 1847-ben összegyűjtve „Hazánk anyagi érdekeiről“ cím alatt jelentek meg, s melyek főleg közlekedési eszközökről, különösen kőutak- vizi utak-, s vasutak­­ról szólanak ; mert ez időben gróf Széchenyi István föllépése után is, a közönséget a közlekedési eszkö­zök hasznáról még kapacitálni kellett. Az 1847-iki országgyűlésre Lónyay ismét követté választatott. Az országgyűlést is a legkülönbözőbb tárgyak foglalkoztatták. Nevezetes új jelenség volt, hogy az alsó táblánál gróf Széchenyi István is mint követ ült, ki akkor az adminisztrációban a közlekedési ügyek élén állott, mérsékelt reformer, mig vele szemben Kossuth Lajos állott — kit Széchenyivel összehasonlítva — radikál reformernek lehetett mondani. Lett volna-e eredménye eme országgyűlésnek, ha a francia februári forradalom nem jön közbe ? erre nehéz határozott választ adni, s a kérdés talán od­ózus is, mert a végzet megadta a választ. A minisztérium megalakulván, s Lónyay képviselőnek választatván — ugyanazon utón járt, mint a nagy többség: lement Debrecenbe s végig tagja maradt a forradalomi országgyűlésnek, mig a magyar ügy teljesen el nem bukott s a szereplők­nek külföldre kellett menekülniük — s helyesen cselekedtek valamennyien, kik menekültek , mert a viharral dacolni akarni, egyszerű donquichotteria lett volna. Párisban komoly tanulmányokkal foglalkozott. Eljárt a Collége de Francéba és nálánál szorgal­­matosabb hallgatója nem volt Michel Chevaliernak, a­kitől azért, mert megtámadta Louis Blanc teó­riáit, 1848. április havában megvonták a tanári ál­lást, de az év végén a Constituante határozatával ismét visszahelyezték. A száműzetésből visszatérve, Lónyay is­mét mezei gazdasággal, de amellett közgazdasági tanulmányokkal foglalkozott. Ez időbe esnek a m. földhitelintézet felállítá­sára vezető mozgalmak, a melyekben neki D­es­se­w­ff­y Emil gróf mellett legfőbb része volt. Végre az olasz hadjárat után 1860-ban létrejött az októ­beri diploma, s a reá következő 1861-ben összehiva­tott az országgyűlés, melynek sikere nem lehetett, mert nem a megyékkel s az országbírói konferen­ciával, de az országgyűléssel kellett volna kezdeni az alkotmány helyreállítását,­­­­ mert a bécsi oktrojált februáriusi alkotmány lehetetlenné tette a kiegyezést. Az országgyűlés feloszlattatott, beállott ismét az abszolutizmus, habár magyar köntösben — de az sem volt tartható. Lónyay e­közben több érte­.

Next