Budapesti Hírlap, 1885. szeptember (5. évfolyam, 239-268. szám)
1885-09-01 / 239. szám
V. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Lukássi József. KÖNYVTÁRA Budapest, 1885. Kedd, szeptember 1. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A barsi állapotok*) Alig pár év előtt e ma oly rosszhírt! megyében még rend és elégültség volt. A megyebeliek örömmel emlékeznek a közelmúltra, mikor Bars élén Migazzi Vilmos gr. főispán, s a boldogult Simonyi Simon, ez az erélyes hazafi, mint alispán állt. E férfiak bölcsen belátták azt, hogy a szoros értelemben vett megyét a földbirtokososztály, különösen ennek itt szülöttei képezik, kik már születésük és vagyonuknál fogva is ragaszkodnak a földhöz, melyet megyéjükben tulajdonuknak nevezhetnek. Ők felismerték a valódi megyei szervezet életadó elemeit a birtokos-osztályban, s feladatukul azt tűzték ki, hogy azokkal, kik a megyében nemcsak vagyonuknál, de értelmiségüknél fogva is, kiválóbb szerepre hivatvák, a lehető legszorosabb érintkezésbe lépjenek, szükségleteiket, óhajaikat megismerjék, s ennek alapján eredménynyel működhessenek és megfelelhessenek mindama nehéz feladatnak, mely vállaikra nehezedett. Tagadhatlan, hogy az ily értelemben vett megye viseli majdan kizárólag az összes terheket, fizeti az adó legnagyobb részét, szükséges tehát, hogy ez osztálynak minden kitelhető és rendelkezésre álló eszközökkel segédkét nyújtassék, hogy a szükség által reá rótt terhes kötelezettségének a kellő időben és egész mértékben megfelelhessen. Feladatukhoz képest oda központosnak a megye akkori intézői összes erejüket, hogy a jólét és közbiztosság minden igényének lehetőleg elégtétessék: az elhanyagolt közutak megnyittassanak, a csavargókat a megye területétől távol tartsák, a vagyonbiztosság elleni vétségeket gyorsan s igazságosan megtorolják, s nagyobb elemi csapások esetén az államtól segélyt, a közterhek könnyítését eszközöljék ki. Ha a megye kormányzói ily törekvések megoldását tekintik tisztük s hivatásuknak, akkor a megye méltán megelégedett lehet és a nép boldognak érezheti magát! Mindezek után méltán vethető fel a kérdés: ha ez valaha így volt, miért nincsenek most is ily állapotok ? ha a megye ügyei akkor ily jó kerékvágásba kerültek, miért történt változás ? talán megunták az akkori vezérek a további igazvonást?! Valóban nem roma férfiak megyéjök, születéshelyök iránti szeretetből tovább is egész odaadással vonták volna a terhes igát, de — elodáztattak! Elodáztattak pedig a korszellem egy — szerintem — túlzó áramlata által, mely szentimentális humanizmusából védelmébe fogadja a bünhődőket s oly bánásmódban kívánja őket részesíttetni a hatóságok által, melynek erkölcsi jelentőségét ezek felfogni nem képesek, se javító, se megtorló hatása rájuk nincs s igy a közbiztosság megvédésére nem igen alkalmas. Igen hosszadalmas volna a kérdés tárgyalása, vájjon állunk e már az általános értelmiségnek ama polcán, hogy egy megrögzött bűnösnél, tolvajnál, rablónál, jó szó — enyelgő bánásmód mellett — többet érhessünk el, mint szigor és szükség esetében, testi fenyítés mellett ? használunk-e a közjólétnek az által, ha a közbiztonságot és vagyont veszélyező egyéneket azzal fenyítjük, hogy fogságuk alatt oly kényelmes szállásban helyezzük el, a milyennel soha nem bírtak ? oly étket nyújtunk nekik, mint amilyet csak ritkán, vagy talán sohasem élveztek. Oly kényelemben — ide értve a fürdőt is *— részesítjük, a milyet még felfogni sem képesek ? nem tanítjuk- e mindezek által az illetőket arra, hogy szabadon bocsájtatásuk után, siessenek ebbe a kényelembe ismét visszatérni ? ! Mondom, nem akarok most ez igen fontos kérdés fejtegetésébe bocsájtkozni. Csakis a tény konstatálására szorítkozom, hogy egy ily mákvirág, valamivel szigorúbb bánásmód alá kerülvén, nagy lett a feljajdulás a „barbarizmus“ felett és a kormánynak, nehogy más igen fontos kardinális kérdések megoldását kockáztassa,— nem maradt egyéb hátra, mint a nagyobb rossz helyett a kisebbet választani és meghajolni a korszellem korai követelménye előtt. Nem használt itt mindannyi demonstráció a megyében és demonstráció a kormánynál, a már egyszer meghozott határozaton változtatni többé nem lehetett és távozniok kellett a megye vezetésében már annyi érdemet szerzett férfiaknak, akik egyedül azt a megnyugtató búcsúzót vihették magukkal, hogy működésük és nevük hálás elismeréssel van a megye jegyzőkönyvében megörökítve. És ezután következik a megye hanyatlási korszaka! Azt kell hinnünk, hogy megyénk kapacitásokban egyszerre oly szegénynyé lett, hogy a megürült főispáni székre alkalmas egyén itt nálunk nem volt található, mert a bekövetkezett kinevezés egy szomszéd megye szülöttjét, Hont megye alispánját Majáth Istvánt érte. Mi az új főispánt egyátalán nem ismertük és feltételezni azt, hogy nekünk egy tisztességes egyén személye iránt ellenszenvünk lehetett volna, egyátalán csakis egy kificamodott elme szüleménye lehetett! Én egész nyíltan és határozottan állíthatom, hogy senkinek még távolról sem jutott eszébe, Majláth István úr személye iránt ellenszenvvel viseltetni, de igenis Majláth István mint főispán iránt az ellenszenv már megsértett büszkeségünknél fogva is nagy volt és innét eredt az, hogy egy pár a megye elszánt szülöttje a megboldogult nagyemlékű Bottka Tivadar vezetése alatt felkereste az új főispánt és felkérte őt a megye nevében, hogy székét ne foglalja el, mert a megye őt főispánjának egyátalán nem óhajtja. Tagadhatlan, hogy Majláth István úr ritka szép ész és ha ugyanannyi egyenesség, jó indulat, akarat, tetterő és tapintatosság laknék erőteljes testében mint ész fejében, mindenesetre hazánk egyik legkitűnőbb fiai közé volna sorozandó. — Épen ezért csak csodálkozni lehet, hogy ha az előzmények után már egyszer tisztában volt magával s el volt tökélve, hogy főispáni székét elfoglalja, — fel nem fogta a rá váró helyzetet, az nem látta azt, hogy a nyilvánult ellenszenv eddig korántsem személye, hanem kizárólag kineveztetése ellen irányult elvi kérdésből eredt. Majláth István úr tehát a megyébe érkezett és elfoglalta főispáni székét, elfoglalta azt mint egy győztes hadvezér, ki a megvert sereg táborában megjelenik és mint ilyen, ahelyett, hogy a főispán iránti ellenszenvet legyőzni iparkodott volna, azt inkább szította, szította pedig azáltal, hogy e megyét, melylyel épenséggel nem gondolt, — melyet a közgyűlési napok kivételével alig látott, — következetesen kerülte, szükségleteit és óhajait nem tanulmányozta, szorosabb érintkezésbe lépni vele nem kívánt, pártját oly egyén kénye szerint állította össze, kinek zászlaja alá képzelt ellenei soha semmi körülmények között sem csoportosultak volna, hogy ez uralkodó pártja által a már állásuknál fogva is önkormányzatra hivatott férfiak, mint vélt ellenségeinek kívánságait minden alkalommal meghiusittatni, őket a bizottságokból kizáratni, s igy minden befolyástól távol tartani igyekezett; midőn végre ez osztály a megye jóléte iránti tekintetből végre a veszélyes helyzetet belátva, baráti kezét küldöttségileg felajánlotta, azt ő tettleg visszautasította. A következés az lett, hogy a főispán elleni ellenszenv ezentúl személyére is kiterjesztetett, igy keletkezvén a megyében két ellentábor, mely végre oly élesen állott egymással szemben, hogy minden jó törekvés, üdvös intézkedésnek háttérbe kellett szorulnia, fő cél és minden igyekezet oda lévén irányozva, mikép hiúsíthassa meg egyik párt a másik indítványát—a főispán úr örömére,- illetőleg boszantására! *) E nagyérdekű cikk elméleti fejtegetéseit nem mindenben osztjuk, de hazánk e szerencsétlenül igazgatott megyéjének hanyatlása történetéről , a megye viszonyairól oly frappáns adatokat tartalmaz, hogy a közérdeknek vélünk szolgálatot tenni, midőn ezeket a nagy közönség elé terjesztjük. Szerk. Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.