Budapesti Hírlap, 1885. október (5. évfolyam, 269-299. szám)
1885-10-14 / 282. szám
V. évfolyam. 282. sz. Budapest, 1885. Szerda, október 14 Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkenstokigén kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16- e. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Andrássy Gyula gróf. Az „európai béke” iskolája uralkodik világrészünkön. Bicegő fejű férfiak csoportja, emeritált cs. k. próbamének, a kiknek hiába kínálkozik az alkalom, azzal szemben is csak az „európai békére“ tudnak gondolni. Végzetes ügyességek abban rejlik, hogy helyzeteket tudnak teremteni, melyek tele vannak az ő európai békéjüket veszedelemmel fenyegető bacillusokkal, s mikor az alkalom kínálkozik, a had járványa felüti fejét, nem ragadják meg edzett karokkal, hogy kimerítsék lehetőségeit, hanem a priori vagy a posteriori tartott, konferenciák és kongresszusok útján félúton állítják meg vagy fele útjára terelik vissza a fejlődő eseményeket, hogy függve maradjon féltett magzatuk : az európai béke feje fölött Damokles kardja. Kettő a forrása azok e betegségének, akikről szólunk: vagy nincsen gondolatuk, nincs tervök, nincs szándékuk (egyéb az európai béke), vagy nincsen tettnyi erejök. Kell-e mondanunk, hogy az „európai béke“, ahogy diplomatáink kezéből élvezzük, nem béke, hanem fegyveres fegyverszünet, oly katonai terhekkel a népek vállán, amelyek épen csak arra alkalmatosak, hogy egy háborúnak végre is elkerülhetetlen kitöréséig, teljesen kimerítsék az országok erejét. Egy európai béke, melyet a szuronyok milliói őriznek, valósággal új harminc éves háborúja e világrésznek. Ma könnyebbnek látszik még Magyarországnak is egy kis háborút viselni Magyarországért, mint ezt a közös hadseregbeli budgetdel megterhelt békét ennyi évekig hordozni — Európa békéjéért. És mért van ez ? Mert Európa viszonyait diplomatáink, vagy nem akarják, vagy nem tudják, vagy nem merik úgy rendezni, hogy a béke biztosítéka a viszonyokban, ne pedig az országok és birodalmak állandó készenlétben tartott hadseregeiben legyenek. A viszonyok folyton érlelik és készítik a kitöréseket, a diplomácia pedig hadseregekre támaszkodva azon mesterkedik, hogy e kitöréseket lokalizálja és elodázza. Mesterségével azonban a kitörés okait nem hogy apasztaná, de még szaporítja, s ezzel arányban szaporodnak katonai terheink és gyarapszik szegénységünk. Világos, akár ha nem akar, akár ha nem tud, akár ha nem mer e kérdések gyökeres megoldásához fogni a diplomácia , azítélet, amely sújtja, mindig az. Olvasóink tudják, hogy e bevezetéssel az égő Balkánra kívánunk áttérni, melynek szele mind forróbban ér bennünket déli határaink felől. Mondhatni, senkit, még a balkánbeli népeket is ez a kérdés nem érdekel közvetlenebbül mint minket magyarokat. Nekünk, megtelepedésünk óta ősellenségünk az a néptömeg, mely méhéből a tatárjárásokat okádta reánk. Azokon a kapukon, ahol eddig tört reánk, nem tudta Magyarországot megsemmisíteni. Most a törökök hadi útján közeledik délről : ez nekünk a Balkán kérdése. Megmutattuk, hogy közel húsz évi szabad alkotmányos életben nemzetiségeink nagyobb részét nem voltunk képesek barátainkká tenni, sőt ami régen közös volt, az antipathia, ami antipathia volt, az gyülölséggé lett a szabadság által. Nem mintha úgy bántunk volna velük mint más népek a magokéival, mint orosz és német a lengyellel, oláh a magyarral, Ausztria velünk, angol az írrel és így tovább ; de ez csak egyet bizonyít, hogy a nemzetiségi érzületnek csak egy kifejezése helyes, egy alternatíva, vagy ur vagy ellenség ! Máris ott vagyunk, hogy háború esetén számolnunk kell oláh és horvát zendülések eshetőségeivel. Hol leszünk, az eddigi utón haladva ama további néhány év múlva, ameddig még tán sikerül kontár diplomata-kuruzslóinknak az „európai békét a nyavalyás épségében eltengetni ? Valósággal ott leszünk, hogy mi válunk Európa második Balkánjává, festül az oroszszal, lábtul is az oroszszal. És ennek oka kizárólag az, hogy az orosz az egyetlen fél, amely akar is valamit és tudja is, hogy mit akar. Az európai többi hatalmasság itt lenn nem akar semmit, mink pedig nem tudjuk, hogy mit akarunk, hanem csatlakozunk a többihez, ha lehet valamennyihez, ha nem lehet némelyikhez közülök. Az pedig amiről nem tudjuk, hogy mit akarunk, a Balkán dolgaira vonatkozik. Azt azonban, hogy mit akarunk itthon, mégis kellene tudnunk. Belátni pedig könnyű, hogy azt, amit itthon akarunk, nem érhetjük el függetlenül attól, ami a Balkánon történik. Egész történetünk fejlődése mutatja, hogy hazánk hatalmi kérdései ott, déli határok síkjain döntöttek el. Ez a viszony pihent addig, amíg a megtört hatalmú török volt a szomszédunk. Ma, midőn az oszmán örökségéért folyik a per, további fenmaradásunk kérdése a szerint dűl el, ahogy az osztozkodás lesz e megnyílt örökségben.. Hogy ez örökség meg fog nyílni, az világos volt, s csak idő kérdése attól fogva, hogy a törököt Budáról elűzték, s Andrássy gróf státusférfiúi szemét illeti a dicsőség, hogy ezt az időt előre látta. Érdemes-e azonban egy magyar államférfinak, hogy az idevágó mozgalmat ő indítsa meg , az kérdés marad. Mindenesetre joggal vitathatja valaki, hogy nem volt szükséges, hogy Andrássy Gyula gróf tudja ki Nándorfehérvár várából a török helyőrséget, ami 1868-ban az első lépés volt a mostani helyzethez. Vitathatják az ellenkezőt is, a vita ma már csak akadémikus jelentőségű lesz. De egy bizonyos, ha azt az első lépést s az utána következőket megtették, végig kell menni az után ahoz a célhoz, amelyet akkoriban már Andrássy Gyula grófnak látnia kellett, ha csakugyan államférfi volt, s nem egy szeszélyes gavallér, aki ötletek szerint intézkedik nemzete sorsáról. Azt állítom, hogy Andrássy Gyula grófnak, a ki a törököt kitette Belgrádból, Kállayt oda küldte, az Obrenovicsokat a monarkia pártfogásában részesítette, a török-orosz háborút végig nézte, az okkupácionális területeket elfoglalta, a san stefanoi békepontokból a berlini szerződést csinálta: ez Andrássy Gyula grófnak kellett tudnia, miképen oldandó meg végig a keleti kérdés: mi lesz a balkánbeli kisebb államokból, mi lesz Konstantinápolyból. Terveit a nemzet szimpathiáinak, mondhatni a közérzületnek hideg megsértésével, mondhatni megalázásával vitte ki egész a berlini kongresszusig. Hogy ez csak stádium, hogy ezt ő sem nézte véglegesnek, természetesnek kell tartanunk. Ma azonban ki van mentve a mit e stádium a lelkeknek nyújtott. A ketté vágott bolgár egyet rándul és egyesül s a többi kis királyok: görög és szerb első helyen kardot rántanak, mert a beállt változást veszedelmesnek látják magukra nézve, s a Balkán új háborúja kitörőfélben van. Mi lesz a megoldás második stádiuma, melynek küszöbéhez értünk? A diplomácia vértelen hősei — értvén, hogy az ereiben vér helyett kopir-tinta folyik — hajlandók a bolgár egyesülést elismerni (török fönhatóság mellett) és iparkodnak a többi apró hatalmat visszatartani a békebontástól. Ez-e Andrássy Gyula gróf nézete is? Meg merem rá a választ adni, hogy nem. Akinek politikája az, hogy a Balkánt részben fizikailag kell okkupálni, részben pedig befolyás által erkölcsileg, az nem tarthatja feladatának egy oly helyzet teremtését, amelynek világos és meg nem cáfolható tanulsága csak egy van, s ez az, hogy bolond az a balkánbeli nép, amely mással tart, másnak ad befolyást mint az orosznak. Mert akit az orosz segít, mint a bolgárt, az eltéphet érvényesen európai szerződéseket is, aki ellenben az osztrák-magyarnak enged befolyást mint a szerb, annak semmi sem jut, azt Európa hatalma megköti. Mert az orosznak Európa hatalma nem parancsol, hanem parancsol a saját érdeke; Ausztria-Magyarországnak pedig a saját Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.