Budapesti Hírlap, 1885. október (5. évfolyam, 269-299. szám)

1885-10-14 / 282. szám

V. évfolyam. 282. sz. Budapest, 1885. Szerda, október 14 Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkenstokig­én kiadóhivatal: IV., Kalap-utca 16- e. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Andrássy Gyula gróf. Az „európai béke” iskolája uralkodik világrészünkön. Bicegő fejű férfiak cso­portja, emeritált cs. k. próbamének, a kiknek hiába kínálkozik az alkalom, az­zal szemben is csak az­­ „európai bé­kére“ tudnak gondolni. Végzetes ügyessé­gek abban rejlik, hogy helyzeteket tud­nak teremteni, melyek tele vannak az ő európai békéjüket veszedelemmel fenye­gető bacillusokkal, s mikor az alkalom kínálkozik, a had járványa felüti fejét, nem ragadják meg edzett karokkal, hogy kimerítsék lehetőségeit, hanem a priori vagy a posteriori tartott, konferenciák és kongresszusok útján félúton állítják meg vagy fele útjára terelik vissza a fejlődő eseményeket, hogy függve maradjon fél­tett magzatuk : az európai béke feje fö­lött Damokles kardja. Kettő a forrása azok e betegségének, a­kikről szólunk: vagy nincsen gondo­latuk, nincs tervök, nincs szándékuk (egyéb az európai béke), vagy nincsen tettnyi erejök. Kell-e mondanunk, hogy az „európai béke“, a­hogy diplomatáink kezéből él­vezzük, nem béke, hanem fegyveres fegy­verszünet, oly katonai terhekkel a népek vállán, a­melyek épen csak arra alkal­matosak, hogy egy háborúnak végre is elkerülhetetlen kitöréséig, teljesen kime­rítsék az országok erejét. Egy európai béke, melyet a szuronyok milliói őriznek, valósággal új harminc éves háborúja e világrésznek. Ma könnyebbnek látszik még Magyarországnak is egy kis háborút vi­selni Magyarországért, mint ezt a közös hadseregbeli budgetd­el megterhelt békét ennyi évekig hordozni — Európa békéjéért. És mért van ez ? Mert Európa viszonyait diplomatáink, vagy nem akar­ják, vagy nem tudják, vagy nem merik úgy rendezni, hogy a béke biztosítéka a viszonyokban, ne pedig az országok és birodalmak állandó készenlétben tartott hadseregeiben legyenek. A viszonyok foly­ton érlelik és készítik a kitöréseket, a diplomácia pedig hadseregekre támasz­kodva azon mesterkedik, hogy e kitörése­ket lokalizálja és elodázza. Mesterségével azonban a kitörés okait nem hogy apasz­taná, de még szaporítja, s ezzel arányban szaporodnak katonai terheink és gyarap­szik szegénységünk. Világos, akár ha nem akar, akár ha nem tud, akár ha nem mer e kérdések gyökeres­­ megoldásához fogni a diplomá­cia , az­­ítélet, a­mely sújtja, mindig az. Olvasóink tudják, hogy e bevezetés­sel az égő Balkánra kívánunk áttérni, melynek szele mind forróbban ér bennün­ket­ déli határaink felől. Mondhatni, sen­kit, még a balkánbeli népeket is ez a kérdés nem érdekel közvetlenebbül mint minket magyarokat. Nekünk, megtelepedésünk óta ősellen­ségünk az a néptömeg, mely méhéből a tatárjár­ásokat okádta reánk. Azokon a kapukon, a­hol eddig tört reánk, nem tudta Magyarországot megsemmisíteni. Most a törökök hadi útján közeledik dél­ről : ez nekünk a Balkán kérdése. Megmutattuk, hogy közel húsz évi szabad alkotmányos életben nemzetisé­geink nagyobb részét nem voltunk képe­sek barátainkká tenni, sőt a­mi régen közös volt, az antipathia, a­mi antipathia volt, az gyülölséggé lett a szabadság ál­tal. Nem mintha úgy bántunk volna ve­lük mint más népek a magokéival, mint orosz és német a lengyellel, oláh a ma­gyarral, Ausztria velünk, angol az írrel és így tovább ; de ez csak egyet bizonyít, hogy a nemzetiségi érzületnek csak egy kifejezése helyes, egy alternatíva, vagy ur vagy ellenség ! Már­is ott vagyunk, hogy háború esetén számolnunk kell oláh és horvát zendülések eshetőségeivel. Hol leszünk, az eddigi utón haladva ama további néhány év múlva, a­meddig még tán sikerül kon­tár diplomata-kuruzslóinknak az „európai békét a nyavalyás épségében eltengetni ? Valósággal ott leszünk, hogy mi válunk Európa második­­ Balkánjává, festül az oroszszal, lábtul is az oroszszal. És ennek oka kizárólag az, hogy az orosz az egyet­len fél, a­mely akar is valamit és tudja is, hogy mit akar. Az európai többi ha­talmasság itt lenn nem akar semmit, mink pedig nem tudjuk, hogy mit aka­runk, hanem csatlakozunk a többihez, ha lehet valamennyihez, ha nem lehet né­melyikhez közülök. Az pedig a­miről nem tudjuk, hogy mit akarunk, a Balkán dolgaira vonatko­zik. Azt azonban, hogy mit akarunk itt­hon, mégis kellene tudnunk. Belátni pe­dig könnyű, hogy azt, a­mit itthon aka­runk, nem érhetjük el függetlenül attól, a­mi a Balkánon történik. Egész törté­netünk fejlődése mutatja, hogy hazánk hatalmi kérdései ott, déli határok síkjain döntöttek el. Ez a viszony pihent addig, a­míg a megtört hatalmú török volt a szomszédunk. Ma, midőn az oszmán örök­ségéért folyik a per, további fenmaradá­­sunk kérdése a szerint dűl el, a­hogy az osztozkodás lesz e megnyílt örökségben..­ Hogy ez örökség meg fog nyílni, az világos volt, s csak idő kérdése attól fogva, hogy a törököt Budáról elűzték, s Andrássy gróf státusférfiúi szemét illeti a dicsőség, hogy ezt az időt előre látta. Érdemes-e azonban egy magyar államfér­finak, hogy az idevágó mozgalmat ő in­dítsa meg , az kérdés marad. Minden­esetre joggal vitathatja valaki, hogy nem volt szükséges, hogy Andrássy Gyula gróf tudja ki Nándorfehérvár várából a török helyőrséget, a­mi 1868-ban az első lépés volt a mostani helyzethez. Vitathatják az ellenkezőt is, a vita ma már csak akadémikus jelentőségű lesz. De egy bizonyos, ha azt az első lépést s az utána következőket megtették, végig kell menni az után ahoz a célhoz, a­me­lyet akkoriban már Andrássy Gyula gróf­nak látnia kellett, ha csakugyan állam­férfi volt, s nem egy szeszélyes gavallér, a­ki ötletek szerint intézkedik nemzete sorsáról. Azt állítom, hogy Andrássy Gyula grófnak, a ki a törököt kitette Belgrádból, Kállayt oda küldte, az Obre­­novicsokat a monarkia pártfogásában ré­szesítette, a török-orosz háborút végig nézte, az okkupácionális területeket el­foglalta, a san­ stefanoi békepontokból a berlini szerződést csinálta: ez Andrássy Gyula grófnak kellett tudnia, miképen oldandó meg végig a keleti kérdés: mi lesz a balkánbeli kisebb­ államokból, mi lesz Konstantinápolyból. Terveit a nem­zet szimpathiáinak, mondhatni a közérzü­letnek hideg megsértésével, mondhatni megalázásával vitte ki egész a berlini kongresszusig. Hogy ez csak stádium, hogy ezt ő sem nézte véglegesnek, természetesnek kell tartanunk. Ma azonban ki van me­ntve a mit e stádium a lelkeknek nyúj­tott. A ketté vágott bolgár egyet rándul és egyesül s a többi kis királyok: görög és szerb első helyen kardot rántanak, mert a beállt változást veszedelmesnek látják magukra nézve, s a Balkán új há­borúja kitörő­félben van. Mi lesz a megoldás második stá­diuma, melynek küszöbéhez értünk? A diplomácia vértelen hősei — értvén, hogy az ereiben vér helyett kopir-tinta folyik — hajlandók a bolgár egyesülést elis­merni (török fönhatóság mellett) és ipar­kodnak a többi apró hatalmat visszatar­tani a békebontástól. Ez-e Andrássy Gyula gróf nézete is? Meg merem rá a választ adni, hogy nem. A­kinek politikája az, hogy a Bal­kánt részben fizikailag kell okkupálni, részben pedig befolyás által erkölcsileg, az nem tarthatja feladatának egy oly helyzet teremtését, a­melynek világos és meg nem cáfolható tanulsága csak egy van, s ez az, hogy bolond az a balkánbeli nép, a­mely mással tart, másnak ad be­folyást mint az orosznak. Mert a­kit az orosz segít, mint a bolgárt, az eltéphet érvényesen európai szerződéseket is, a­ki ellenben az osztrák-magyarnak enged be­folyást mint a szerb, annak semmi sem jut, azt Európa hatalma megköti. Mert az orosznak Európa hatalma nem paran­csol, hanem parancsol a saját érdeke; Ausztria-Magyarországnak pedig a saját Mai számunk 12 oldalt tartalmaz.

Next