Budapesti Hírlap, 1886. április (6. évfolyam, 91-119. szám)

1886-04-08 / 98. szám

u­ tcán megérdemlett rokonszenvét elveszítse, és kétségkívül fog idő­jártával arra is mód találtatni, hogy a Sándor uralkodá­sának állandósítására vonatkozó aspirá­ciók és méltányos igények kielégíttes­­senek. Ily körülmények közt feltétlenül való­színűnek látszik, hogy az egyesült két Bulgária fejedelme, a­ki politikai tapin­tatát ismételten bebizonyította, nem fogja eddigi vívmányait kockáztatni az által, hogy az európai hatalmak ünnepies alakban ki­fejezett egyhangú akaratának ellenszegül­jön és a most már tényleg létező jogala­pot maga alól kirántsa. A konstantinápolyi konferencia ered­ménye remélhetőleg józanítólag fog hatni Görögországra is, a­mely, mint tudjuk, előbb Szerbiára, a legutóbbi időkben pe­dig fél szemmel Bulgáriára, fél szemmel Oroszországra kacsintott. Noha Görögor­szág korántsem a Balkán-félsziget egyen­súlyának megháborítása miatt a „status quo ante“ helyreállítása érdekében tette költséges hadikészülődéseit, kénytelen volt ezt használni ürügyül, mert nem vallhatta meg nyíltan, hogy az európai török biro­dalom egyik vagy másik foszlányára áhí­tozik. Oroszország e részben igen érthe­tően nyilatkozott az által, hogy képvise­lője az ápr. 5-ei jegyzőkönyvet aláírta; ha — a­mint remélhető — Bulgária is alárendeli magát a nagyhatalmak akara­tának, akkor Görögországnak nem marad egyéb választása, mint elkezdeni a hábo­rút saját rovására és viselni annak kö­vetkezményeit, vagy pedig takaródót hi­vatni, bármily nehezére essék is az ön­megtagadás dicséretes aktusa. A keleti ügyekről szólván, nem hagy­hatjuk említés nélkül Szerbiát sem és a legutóbbi napok eseményeit. Itteni irány­adó körökben Risztics megbízatása kor­mányalakítással épen nem idézett elő emóciókat. A­mit a „Budapesti Hírlap“ e tárgyról néhány nap előtt írt, híven visszatükrözte az itteni mérvadó körök néze­teit és hangulatát. E körökben nagyon jól ismerik Risztics úr irántunk való ro­­konszenvének hőfokát. De másrészt azt is tudják, hogy a jó baráti viszony monar­­kiánk és a szerb királyság közt oly erős érdekközösségen alapul, a­melyet egy államférfi akarva sem alterálhatna, ha csak egyenesen az nem volna a célja, hogy a hazájának ártson, a­mit pedig Risztics úr­ról föltenni senkinek sem jutott eszébe. És e részben inkább azt mondhatnám, hogy talán sajnálni lehet a Risztics-féle kombináció megbukását, mert azok, a­kik a szerb ellenzék fejének kormányra jutá­sától azt várták, hogy a két szomszéd állam közt évek óta fönnálló jó viszony azonnal fölbomlott és romjain a pánszláv politika ült volna diadalt, csakhamar kény­telenek lettek volna meggyőződni a felől, hogy bizony Risztics sem terelte és nyil­ván nem is akarta volna kiterelni Szer­bia politikáját abból az irányból, a­mely politikai, kulturális, közgazdászati és ke­reskedelmi érdekeit leginkább biztosítja. Igen természetes azonban, hogy Ga­­vasanin, a­ki helyes politikai tapintatának és lojális szomszédi érzelmeinek annyi ta­­nújelét adta, — minisztertársaival egye­temben, a­kik mindannyian Szerbia legki­válóbb politikai elitjéhez tartoznak, még sokkal inkább megszilárdít­hatják bennünk ama meggyőződést, hogy a szomszéd fiatal királyságban ezentúl is az a politika fog uralkodni, a­melynek eddig mind az osz­trák-magyar monarkia, mind Szerbia a hasznát látta. Új államadósság. A pénzügyminiszter a képviselőház mai ülésében fölhatalmazást kért a törvényhozástól arra, hogy 19.943.971 frt 83 kr. erejéig kölcsönt vehessen föl az ország terhére p­a p­i­r j­á­r­a­d­é­k-kötvények kibocsá­tása útján. Ez a pénz arra szükséges, hogy fe­deztessék az 1884-iki év 5.892,159 frt 50­/2 krajcárra menő pénztári hiánya; a ma­gyar államvasutaknál 1884. és 1885. években eszközölt építkezések költsége 4.075.000 forint; a közlekedésügyi minisztériumnak az államvas­utaknál 1885-ben törvényen túl ment ki­adás a 3.264,443 frt 58 kr; vasúti kamatbiz­­tositásoknál mutatkozó nagyobb szükségletek. Fölment a főkapitányhoz, a­ki családját és őt régtől ismerte. Beküldte névjegyét a tanácsos úrnak, a­ki rögtön csodálkozva sietett eléje, hogy mivel szolgálhat. — Különös a kérésem, — mondta az asz­­szonyka, alig fojthatva magába a sírást. — Az uram — hiszen ismeri őt — a legbolondabb féltékeny, a­ki valaha volt a földön. Kapitány úrnak nincs titkos rendőre, a­ki jobban tudna kémkedni mint ő. Ha csak a nénihez megyek át megkérdezni, jobban van-e a kis­fia, hát kisér lépten-nyomon, a fal mellett osonva. Ez a dolog megaláz, idegessé, őrültté tesz, bele kell halnom. Csak­is ön segíthet rajtam, tanácsos úr. Rendel­jen holnaptól a Pista mögé egy detektívet, a­ki folyton a sarkában legyen. Hadd tudja meg, mi­csoda gyötrelem és szégyen az, ha az embert kémlelik. Szentül hiszem, hogy egy pár nap alatt ki fog gyógyulni abból a mániából. A főkapitány mosolygott és szerencsésesnek találta az ötletet. A menyecske nem győzte kö­szönni a szívességet, aztán boldogan sietett haza. Másnap egy kicsit fájt a feje és azt mondta, hogy egész nap nem megy ki a szobából. Pista örült ennek. Oly vidáman indult a hivatalába, mint a­ki nem félti a feleségét. Fütyörészve sé­tált végig a váci­ utcán, meg-megállt egy köny­vesbolt kirakatánál. Egyszerre, annál a különös magnetikus erőnél fogva, a­mely mindnyájunkban él, érezni kezdi, hogy valaki egyre kiséri őt. Ha megáll, a valaki is megáll. Ha odább megy, az is indul. Hátra nézett. Zömök, időses embert látott maga mögött, az ismeretlennek vörö­ses volt az arca, kopott a fölöltője, borzas a cilindere és gombos nádpálca a kezében. „Mit akar ez az ember?“ kérdezte magában. Befor­dult a koronába, meginni egy pohár konyakot és­ ­ „BUDAPESTI HÍRLAP“ tárcája. A kém. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — A unokaöcsém meg az unokahugom férj és feleség. Már bizony jó két éve, hogy egybe­keltek, de azért bobó gyerek mind a kettő és nem is hiszem, hogy egyhamar benőjön a fejek lágya. A gyerekebbik persze a fiú. Kezdte a bolondságot azon, hogy megkeserítette már a mézes hetek édességét az ostoba féltékenységé­vel. A nászút alatt Velencében (halljátok, em­berek, Velencében!) kezdte üldözni az ő aranyos jó kis feleségét, ezt a szegény, tudatlan babát. És még oktalanabb volt, mint az a másik ve­­lenczei féltékeny, annak legalább megvolt a rágója, a­ki bolondította. Az én Pistám nem tudhatott a felesége ellen nem zsebkendőt, de egy árva cérnaszálat sem. De azért ott ült szí­vében a zöldszemű szörnyeteg és Budapesten, itthon kezdődött egyszer csak az igazi kaddel­­hadd. A szegény menyecske nem húzhatta ki a lábát a­nélkül a házból, hogy az ura utána ne osonjon, lappal mint egy tolvaj, gyanakodva, mint egy detektív. E mellett olyan ügyetlenül, olyan föltűnően kémkedett, hogy az asszonyka már az első öt percben észrevette. Bájt ez Ma­riskának nagyon­ egész tisztasága, egész sze­relme föllázadt a megaláztatás ellen. Csak­hogy sem könnyei, sem haragja nem használtak. Pista maradt a régi, sőt napról napra gono­­szodott. Szegény Mariska végre kegyetlen dologra határozta el magát, hogy az urát kigyóayítsa. A legutóbbi szerb miniszterválság lefolyá­sáról, egyidejűleg különböző közlemények helyreiga­zításául Belg­rádból a következőket távírj­ák a „Bud. Corr.“-nek: Midőn Risztics egy új kabi­net megalakításával bízatott volt meg, nem reflek­tált sem a haladó párt ama részére, mely P­­­ro­cs­a­n­á­c vezetése alatt néhány héttel ezelőtt új­ból összeköttetésbe lépett az addig­i párttöredék előtt ellenszenves Riszticscsel, sem pedig a radikálisok ama frakciójára, melylvel a skupsti­­nában ismételve egész nyíltan paktált, hanem a kabinet megalakulásánál kizárólag a saját kis pártja nagyon szűk körére szorítkozott. Mint­hogy Risztics első­sorban sógorát, a Szerbiá­ban nem kedvelt Milojkovics Radivojt sze­melte vala­ki az oly fontos belügyminiszteri tárcára, a kabinet megalakítása már eleve meg volt nehe­zítve ; mind­azáltal négy napi alkudozás után sikerült Risztics­n­ek minden tárcára többé vagy ke­vésbé ismert férfiakat találni, s csak a hadügyi tár­cát nem akarta azoknak egyike sem elvállalni, a­kikhez Risztics ez iránt fordult. Végre csütörtö­kön Belgrádba hivatott a kragujeváci hadosztálypa­­rancsnok Misko­vics ezredes,a­ki eddigelé mindig híve lévén a Risztics-pártnak azonnal késznek is nyilatkozott a hadügyi tárcát átvenni, de a kabinetbe való lépé­sét létfeltételhez kötötte. Mindenek előtt teljesen szabad kezet kért a személyi ügyekre nézve és azt a jogot, hogy erre vonatkozólag csak közvetlenül a királylyal érintkezhessek.­­ Több órai gondolkodási idő után Risztics késznek nyilatkozott a miniszterta­nács tekintélyét erősen érintő e föltételt elfogadni, jóllehet még nem volt alkalma e felől a kabi­net többi tagjaival értekezhetni. Miskovics má­sodik feltétele a hadügyi budget volt. Kije­lenté, hogy a hadsereget föltétlenül fen kell tartani a jelenlegi békelétszámon, s lőszer beszerzésére is minden év­ben bizonyos összeget szükséges a átfutni a lapokat. Az ember utána­ leült a szomszéd asztalhoz, szilvóriumot hozatott és pipát vett elő a zsebéből. Pista végre fizetett, fizetett a borzas kalap is. Pista indult, indult a másik is. A szegény fiú kezdte magát nagyon rosszul érezni. Szinte futott a hivataláig. Útközben egyre hallotta háta mögött a nehéz csizma kopogását. Végre beért a kapu alá. Alig tudott lélekzeni. Vájjon föl is kiséri a titokzatos vörös arc? Nem, ezt nem cselekedte. Csak állást foglalt a kapu előtt olyan formán, mint a­ki ott egy pár óráig fog most strázsálni. Pistát elöntötte a harag. Visszafordult, kiszaladt és rá­förmedt az em­berre : — Mit jár maga nekem mindig a sar­kamban ?. — Én ? Nem járok én senkinek a sarká­ban. Csupa véletlenségből jöttem erre. — Kicsoda maga? — Pencz a nevem. — No hát, hallja Pencz, én magának csak annyit mondok, hogy engem többet ne merjen kisérgetni ! — rikácsolt Pista dühtől forgó sze­mekkel, aztán fölrohant a hivatalába. Mikor délután két órakor kiért a kapun, Pencz még mindig ott állt s mikor meglátta Pistát, jobbra-átot csinált és elszántan,indult utána. A szegény fiút elfutotta a hó. Érezte, hogy menekülnie kell. Fölugrott egy Újpest fe­lől jövő lóvasúti kocsira. Alig érte a lába a lép­csőt, a másik oldalon már föltermett a Pencz is és elhelyezkedett a kocsi tetején. „Hova fus­sak ?Az kérdé magától a boldogtalan. És ez bizony igazán nagy kérdés volt, mert Pencz egy gép kérlelhetetlen pontosságá­val járt el a hivatalában. Kisérte Pistát mint az árnyék — kisérte immár őt egész napon át BUDAPESTI HÍRLAP. (98. sz.) 1886. április 8. államadósságoknál és az egyes minisztériumok­nál fölmerült 6.712,368 frt 747. kinyi­t­ó­­ ki­ad­á­s­o­k, mindössze: 19.943,971 frt 83 kr., te­hát 20 millió forint. Ebben az összegben a törvényen túl menő kiadások 9.976,812 forint 32­/2 krajcárra rúgnak, tehát majdnem 10 millió forintra! Egy más törvényjavaslata is van a pénz­ügyminiszternek, a­melyben fölhatalmazást kér arra, hogy a közös pénzügyminiszternek még pótlólag 465,173 forint 29 és fél­ért fizethessen 1883. évi tartozás fejében — Magyarország terhére. Könnyű fizetgetni a más kontójára! A képviselőház igazságügyi bizottságá­nak mai ülésében a telekkönyvi betétek­ről szóló törvényjavaslatra vonatkozólag a képvi­­selőh­ázh­oz beérkezett és a bizottsághoz áttett kér­vények a bizottság jelentésének kíséretében a ház­nak bemutatni határoztattak, annak indítványozásá­val, hogy a kérvények a ház irodájában letétes­senek.

Next