Budapesti Hírlap, 1886. május (6. évfolyam, 120-150. szám)

1886-05-01 / 120. szám

1886. május 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (120. sz.) székbe senki sem tudott a kabinet tagjai közül, mint ő. De ha szólásra került sora, elasztikusan fölállt, két kezét az asztalkára tette, mozdtlatlan maradt igy, mint egy antik szobor, szavai pedig folyéko­nyan ömlöttek ajkairól. Bámulatos emlékezetének csak ritkán volt szüksége számbeli adatok támoga­tására, a latin citátumok, történeti összehasonlítások pedig mintegy önkényt elevenültek meg e klasszikus agyban. Ezekkel az eszközökkel hatott ő mindig, letéve a páthosz, az érjelgés, a színpadi és szónoki fogások minden más eszközéről.* Betegsége, végnapjai. Pauler a legutolsó másfél év óta betegeske­dett. Vesebajban szenvedett, melyhez gyomorbaj já­rult. A családjában beállt csapások (neje elhunyta) még inkább megtörték erejét. Mindazáltal gyöngél­­kedése dacára is a leglelkiismeretesebben ellátta hivatalos ügyeit; a mikor csak ereje engedte, föl­kereste hivatalát s midőn akadályozva volt a kime­nésben, otthon referáltatott magának , különösen a személyi ügyeket, mondhatni legutóbbi pillanatig maga intézte el. Emlékezhetünk a nem rég lefolyt budget-vitára, a­midőn a miniszter holtbetegen ván­­szorgott a házba, csak hogy jelen lehessen tárcája tárgyalásakor. Az ellenzék szónokaira annyira ha­tott e rendkívüli buzgalom, hogy egytől egyig el­álltak a szótól s az igazságügyi budget, néhány föl­­szólalástól eltekintve, melyek a részletekre tartoz­tak, minden vita nélkül fogadtatott el. Pauler egy­általában megtestesülése volt a kötelességérzetnek. * Pauler Tivadar igazságügyminiszter ma d. u, fél 2 órakor hunyt el gyermekei karjaiban. Az or­vosok e hó első napjaiban, midőn Pauler betegsége rosszabbra fordult, kijelentették a család tagjai előtt, hogy betegsége nem gyógyítható , a halál bekövet­kezése tehát nem volt váratlan. A szerdáról csütör­tökre forduló éjjelen több órán át feküdt eszmélet­lenül s így találták őt az orvosok, a­kiket éjfél után hívtak betegágyához. Hajnali két órakor ma­gához tért s papot kért. Nemsokára megérkezett a belvárosi káplán s a beteg fölvette a halotti szent­ségeket. Tegnap délelőtt még eszméleténél volt, de gyakran elájult délben tejet is ivott, különben már napok óta semmiféle ételt magához venni nem tu­dott. Az agónia tegnap este állott be. A beteg any­­nyira elgyöngült, hogy eszméletét vesztette : az or­vosok lemondtak a fölgyógyulás reményéről s a beteg életét már csak órákra terjedőnek mondták. A haldokló ágya mellett egész éjjel virasztottak gyermekei : Gizella, Gyula, Károly és unokájának férje, kit távirat szállított ide Szatmárról.­­ Pauler megkérte hozzátartozóit, hogy kopor­sójára koszorút ne fogadjanak el rokonaitól és isme­rőseitől és ők maguk se tegyenek rá virágot. Az ellen pedig, hogy temetése az akadémiából történjék, ha­tározottan tiltakozott. Temetése hihetőleg vasárnap délután lesz.* A temetés. A család a halálesetről a következő gyászje­lentést bocsátotta ki: Pauler Gyula dr. m­agy. kir. országos levéltá­ros és neje Lenhossék Georgina, Pauler Gizella Ká­rolyi Sándorné és férje Károlyi Sándor elkeseredett szívvel jelentik a maguk, valamint gyermekeik Pau­ler Juliska, Ákos, Katica, illetve Károlyi Mária Simó Béláné és Károlyi Margit nevében, forrón szeretett atyjuknak, ipjuknak, illetve öregatyj­oknak Pauler Tivadar dr. cs. és kir. valóságos belső titkos taná­csos, magyar kir. igazságügyminiszter­ úrnak, a Li­­pót-rend nagykeresztesének, Budapest főváros I. ke­rülete országos képviselőjének, a magyar tudományos akadémia másodelnökének ez évi ápril hs 30-án dél­utáni 123/4 órakor, hosszas szenvedés s az utolsó ke­nem­ek fölvétele után, életének 71-ik évében történt csendes kimúlását. Hűlt tetemei ez évi május hó 2-án délután 41,2 órakor fognak a kerepesi­ út mel­letti köztemetőben örök nyugalomra tétetni. Az en­gesztelő szent­mise áldozatot pedig ez évi május hó 3-án délelőtt 10 órakor fogják az egyetemi tem­plomban megtartani. Budapest, 1880. évi ápr. hó 30-án. Isten nyugosztalja. Lakás IV. ker. Lipót-utca 43. szám. A ravatalt ma eme felé állították föl az el­hunytnak Lipót-Utca 43. sz. II. emeleti lakásában az „Entreprise des pompes funébres“ emberei, a vámháztér felöli szélső utcai szobában. Ugyanott a melyben a miniszternek tavaly elhunyt neje volt felravatalozva. Úgy ezt mint az előtte lévő fogadó szobát és a bejárót egészen feketével vonják be. A dí­szes emelvényes ravatalt, mely fölé ezüst rojtos me­­nyezet borul, déli virágokkal veszik körül s az el­hunyt családi címereivel díszítik. Pelénél nagy fehér keresztet s lábánál térdeplőt állítanak föl s körü­lötte gyertyákat gyújtanak. A holttestet csak az éj­jel helyezik a ravatalra nyitott koporsóban s a ha­lottlátogatás holnap reggel kezdődik, mely időtől fogva az Entrepris-nek egy díszbe öltözött embere fog a ravatalnál őrt állani. A temetés vasárnap dél­után 4 és fél órakor lesz a halottas házból. A holt­testet a beszentelés után 6 ló által vont ezüst osz­lopos kristályüveg fedelű díszkocsiban viszik ki a kerepesi-úti temetőbe, hol örök nyugalomra helye­zik. Az engesztelő szent­misét az egyetemi templom­ban hétfőn d. e. 10 órakor mutatják be az urnák. •Ő gyászjelentést fog kiadni, díszes koszorút helyez a ravatalra, a temetésen több tagú küldöttséggel hi­vatalosan fogja magát képviseltetni s egy tagját gyászbeszéd tartására kéri föl. A közelebbi részle­tek megállapítása végett az akadémia, holnap május 1-én délután 5 órakor az I. emeleti kis teremben Trefort elnöklete alatt összes ülést tart, a­melyen az iránt is indítvány fog létetni, hogy az el­hunyt másodelnök arcképe az akadémia kegyele­­tes szokásához képest a képes terem számára el­készíttessék.* A magyar jogászegyesület Pauler halála miatt a mára kitűzött ülést határozatlan időre elnapolta.. * Pauler az akadémiai almanach szerint a következő címeket leírta: Pauler Tivadar m. kir. igazságügyi miniszter, ő cs. s apost. kir. felsége val. belső titkos tanácsosa, a cs. Lipót-rend nagykeresz­tese, a magy. tud. akadémia másodelnöke, bölcseleti és jogtudor, a m. jogászgyűlés állandó bizottságának tagja, a Jettimi alapítvány főigazgatója, országgyű­lési képviselő, egyetemi jogtanár, a magyar tisztvi­selők orsz. egyesületének elnöke stb. * P­á­p­a­y udvari tanácsos, a kabinet iroda főnöke ma délután a király megbízás­á­­b­ól megjelent a halottas házban, s kifejezte a ki­rály részvétét ama veszteség fölött, mely Pauler elhunyta által nemcsak a családot, hanem az egész országot érte.* Az a hír, hogy az elhunyt miniszter halála előtt kikérte volna magának, hogy ne az akadémiá­ból temessék el, nem felel meg a valóságnak. P­r­a­k­n­ó­i főtitkár ma délután megjelent az el­hunyt miniszter lakásán s a ravatal fölállítá­sára fölajánlotta a családnak az akadémia osz­lopcsarnokát. Azonban Pauler Gyula nem fogadta el az ajánlatot csak azért, mivel a család tovább tekintheti a magáénak a drága halottat, ha lakásáról temetteti el. Az sem való, hogy a miniszter azt az óhaját fejezte volna ki, hogy a koporsójára ne tegyenek koszorút. Ez csak a családnak, illetőleg a gyermekeknek szól, kiket az elhunyt miniszter egy 1882. évi december hóban kelt s „Nőmnek s gyermekeimnek“ föliratu levél­ben arra kér, hogy koporsójára ne tegyenek vi­rágot.* említve a kőbányákat, kőmorzsolókat, sodrony­kötél pályát s mert e helyen eddig csak madár járt, meg galíciai zsidó (alagút nélkül is át tud­tak jönni) a vállalkozóknak körülbelül száz há­zat kellett építeni a mérnökök és munkások ré­szére. Talamásnál kocsira szállottunk, mert innen kezdve még nem jár vasút, s háromnegyed órai utat téve, értünk a határ hegyaljába, a Beszkid telepre. Talamástól Beszkidig rohamosan emel­kedik a vonal, 25 méterrel 1000 méterenként. Hamarosan három alagutat kerülünk el, s a harmadiknál már oly magasra jutottunk, hogy az alföldi embernek ez is lomnici csúcs volna s fölkapaszkodván a negyedik, az utolsó alaguthoz, ismét csak ott voltunk, a hol a mádi zsidó. Még csak itt ered neki igazában Beszkid hegye a magasba kapaszkodásnak. A vadon erdő egyszerre megnépesül, két­száz „európai“ pottyant közéje, a­ki mind alag­­úttörést akar látni. Tarack helyett dinamitok durrognak, ha nem is olyan kedvesen, mint a pezsgős palackok, fűrészmalom, kőmorzsoló zú­gása, berregése segít a dinamitdurrogásnak, ka­­kukmadár, sárgarigó ijedten hallgatnak el, nem tudom a pokoli zsivajtól-e vagy fehér köpenye­geinktől és kalapjainktól, melyeket magunkra szedtünk, hogy fittyet hányhassunk az alagút boltozatáról lecsepegő piszkos nedvnek. Komikusan festhettünk a fehér bányász­uniformisban, nem véve ki még Kemény báró ő excellenciáját sem, mert mindnyájan szerettük volna egymást lepingálni, kedves emlékéül az alagút­törésnek. Természetesen, dikció nélkül Gyászlobogók lengenek : az igazságügyminisz­térium palotáján, a képviselőházon, az akadémia pa­lotáján, a kir. kúria, kir. tábla, a budapesti és pest­vidéki törvényszék, valamint a járásbíróságok épü­letein, a régi városházán, az ügyvédi kamara épü­letén, a szabadelvű pártkör helyiségén, az I. kerü­leti kör épületén stb. A magyar tudományos akadémia, melynek az elhunyt másodelnöke, tiszteleti és igazgatósági tagja volt, épen úgy, mint korábban elhunyt alelnökét Csengery Antalt, az akadémia oszlopos csarnokából akarta eltemetni Pauler hült tetemeit is, azonban erről le kellett mondani, mert a család, az elhunyt­nak v­élő kívánságához és egyszerű életmódjához képest kerülni akar minden külső pompát s a holt­testet a Lipót­ utcai lakásból kívánja eltakarittatni. Különben az akadémia a haláleset alkalmából külön nem juthattunk az alagútba, melynek nyilasa fenyő-guirlanddal pompásan ki vala teremtet­­tézve s homlokán mérnöki szabatossággal meg­rajzolt hetük kiáltották: „Éljen Kemény Gábor!“ Lukács Béla igazgató engedelmet kért a minisztertől, hogy a válaszfalt, mely két orszá­got rekeszt el egymástól, áttörhessék. A minisz­ter ezt a legszívesebben megengedte s naiv búcsút véve az áldott naptól s üzenetet küldve szeretteink­nek, ha netalán úgy elmennénk, hogy soha vissza nem jönnénk, beléptünk az alagútba, melyek földje nem mondható épen száraznak, de annál sárosabbnak s két oldalán kedvesen csörgedez a hegy gyomrából csapra eresztett két patakocska. A bányamécsek nem nagyon erőltették meg ma­gukat, melylyel-közzel vak sötétben botorkáltunk, hol két, hol egy szál deszkán, hol sárban, s ez igy tartott egy fél óráig. Most visszavonultunk ötven lépésre, meghúzódva egy ajtó mögé. Ma­gyar és­ osztrák részen 8—8 lyuk volt fúrva di­­namitnak. S egyszerre csak, mint ha égszakadás, földindulás támadott volna, megrendült gyomra a földnek s benne mi, robbanásra robbanás, nyolc egymás után, minden ember a füléhez kap s bár ajtó választa el az alagút­ töréstől, részeg emberekként i­tődtünk egymásba. Az osztrák di­namit már csak halk suttogás volt a magyarhoz képest a mi fülünknek. A magyar határig tudvalevőleg 1030 mé­ter az alagút, Galíciának pedig csak 718 méter jutott. Végig mentünk a szomszédok alagutján is s kivergődve a szabadba, előttünk terült el a kopár, szegény Galicia. Azok a kis fenyő-erdők is, melyek helylyel-közzel tarkázzák ezt a vég­én egész délután egymást érték a látogatások az elhunyt lakásán, kik eljöttek részvéteket kife­jezni a gyászoló családnak. A miniszterek közül ott voltak Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter és Orczy Béla dr. a király személye körüli minisz­ter. Részvétlátogatást tettek továbbá a kir. kúria, a kir. tábla, a budapesti kir. törvényszék s a pestvi­déki törvényszék elnökei, az egyetem rektora, szá­mos képviselő, bíró, ügyvéd stb. Kereskedelmi szerződés Romániával. Az osztrák és a magyar vámhivatalok — a­mint érte­sülünk — az illető minisztériumok részéről közren­­deletileg figyelmeztettek arra, hogy a Romániá­val jelenleg még fennálló keres­telen kopárságot, hol a természet még alig éb­redez, siralmas képet nyújtanak. Hiába zöldek, nem vesztegetik meg szemünket, mert bölcsen tudjuk róluk, hogy zöldek télben-nyárban, a­mióta — a legenda szerint — a Messiást elrej­tették a zsidók üldözése elől. Mily különböző kép a határhegyen túl és innen! A magyar Beszkid oldalán már zöldbe borult a százados bükk, nyílnak a virágok, olyik már bervadoz is s a lengyel Beszkiden száraz avasbus hirdetője Galicia rettenetes szegénységének. Visszafelé már többen a hegyet másztuk meg, s nem az alagúton tértünk meg, Beszkid gerincén hatalmas látvány tárult elénk. Hatal­mas, mert csupa hegy és erdő, a­meddig a szem ellát: keletre, nyugatra, északra és délre. Most benne gázoltunk, a­mit néhány órával előbb nagy messziről láttunk: a hóban. Mintha csak nem is én lettem volna az az ember, ki a télben any­­nyiszor áldotta a rettentő hófúvásokat Budapest utcáin, két marokkal estem, a természet ez itt fe­lejtett gyermekének, labdát csináltam, s szépen papirosba göngyölve zsebre vágtam azzal a jó szándékkal, hogy majd mutogatni fogom idehaza. Szerencsére be is szállítottam a Beszkid aljára, hol a társaság bankettje gyűlt össze. A nap for­rón sütött, de az én hólapdám emberül megál­lotta. Még az,ebéd kezdetén sem mutatott semmi ellágyulást. Ám, a­mi nem sikerült a napnak, sikerült a­z■ vadtósztoknak. Csak három tósz­­tot birt ki, az ezután következő harminchárom elől — elpárolgott. Miből nyilván­való, hogy a hónak is van esze. Benedek Elek !

Next