Budapesti Hírlap, 1886. május (6. évfolyam, 120-150. szám)
1886-05-01 / 120. szám
1886. május 1. BUDAPESTI HÍRLAP. (120. sz.) székbe senki sem tudott a kabinet tagjai közül, mint ő. De ha szólásra került sora, elasztikusan fölállt, két kezét az asztalkára tette, mozdtlatlan maradt igy, mint egy antik szobor, szavai pedig folyékonyan ömlöttek ajkairól. Bámulatos emlékezetének csak ritkán volt szüksége számbeli adatok támogatására, a latin citátumok, történeti összehasonlítások pedig mintegy önkényt elevenültek meg e klasszikus agyban. Ezekkel az eszközökkel hatott ő mindig, letéve a páthosz, az érjelgés, a színpadi és szónoki fogások minden más eszközéről.* Betegsége, végnapjai. Pauler a legutolsó másfél év óta betegeskedett. Vesebajban szenvedett, melyhez gyomorbaj járult. A családjában beállt csapások (neje elhunyta) még inkább megtörték erejét. Mindazáltal gyöngélkedése dacára is a leglelkiismeretesebben ellátta hivatalos ügyeit; a mikor csak ereje engedte, fölkereste hivatalát s midőn akadályozva volt a kimenésben, otthon referáltatott magának , különösen a személyi ügyeket, mondhatni legutóbbi pillanatig maga intézte el. Emlékezhetünk a nem rég lefolyt budget-vitára, amidőn a miniszter holtbetegen vánszorgott a házba, csak hogy jelen lehessen tárcája tárgyalásakor. Az ellenzék szónokaira annyira hatott e rendkívüli buzgalom, hogy egytől egyig elálltak a szótól s az igazságügyi budget, néhány fölszólalástól eltekintve, melyek a részletekre tartoztak, minden vita nélkül fogadtatott el. Pauler egyáltalában megtestesülése volt a kötelességérzetnek. * Pauler Tivadar igazságügyminiszter ma d. u, fél 2 órakor hunyt el gyermekei karjaiban. Az orvosok e hó első napjaiban, midőn Pauler betegsége rosszabbra fordult, kijelentették a család tagjai előtt, hogy betegsége nem gyógyítható , a halál bekövetkezése tehát nem volt váratlan. A szerdáról csütörtökre forduló éjjelen több órán át feküdt eszméletlenül s így találták őt az orvosok, akiket éjfél után hívtak betegágyához. Hajnali két órakor magához tért s papot kért. Nemsokára megérkezett a belvárosi káplán s a beteg fölvette a halotti szentségeket. Tegnap délelőtt még eszméleténél volt, de gyakran elájult délben tejet is ivott, különben már napok óta semmiféle ételt magához venni nem tudott. Az agónia tegnap este állott be. A beteg anynyira elgyöngült, hogy eszméletét vesztette : az orvosok lemondtak a fölgyógyulás reményéről s a beteg életét már csak órákra terjedőnek mondták. A haldokló ágya mellett egész éjjel virasztottak gyermekei : Gizella, Gyula, Károly és unokájának férje, kit távirat szállított ide Szatmárról. Pauler megkérte hozzátartozóit, hogy koporsójára koszorút ne fogadjanak el rokonaitól és ismerőseitől és ők maguk se tegyenek rá virágot. Az ellen pedig, hogy temetése az akadémiából történjék, határozottan tiltakozott. Temetése hihetőleg vasárnap délután lesz.* A temetés. A család a halálesetről a következő gyászjelentést bocsátotta ki: Pauler Gyula dr. magy. kir. országos levéltáros és neje Lenhossék Georgina, Pauler Gizella Károlyi Sándorné és férje Károlyi Sándor elkeseredett szívvel jelentik a maguk, valamint gyermekeik Pauler Juliska, Ákos, Katica, illetve Károlyi Mária Simó Béláné és Károlyi Margit nevében, forrón szeretett atyjuknak, ipjuknak, illetve öregatyjoknak Pauler Tivadar dr. cs. és kir. valóságos belső titkos tanácsos, magyar kir. igazságügyminiszter úrnak, a Lipót-rend nagykeresztesének, Budapest főváros I. kerülete országos képviselőjének, a magyar tudományos akadémia másodelnökének ez évi ápril hs 30-án délutáni 123/4 órakor, hosszas szenvedés s az utolsó kenemek fölvétele után, életének 71-ik évében történt csendes kimúlását. Hűlt tetemei ez évi május hó 2-án délután 41,2 órakor fognak a kerepesi út melletti köztemetőben örök nyugalomra tétetni. Az engesztelő szentmise áldozatot pedig ez évi május hó 3-án délelőtt 10 órakor fogják az egyetemi templomban megtartani. Budapest, 1880. évi ápr. hó 30-án. Isten nyugosztalja. Lakás IV. ker. Lipót-utca 43. szám. A ravatalt ma eme felé állították föl az elhunytnak Lipót-Utca 43. sz. II. emeleti lakásában az „Entreprise des pompes funébres“ emberei, a vámháztér felöli szélső utcai szobában. Ugyanott a melyben a miniszternek tavaly elhunyt neje volt felravatalozva. Úgy ezt mint az előtte lévő fogadó szobát és a bejárót egészen feketével vonják be. A díszes emelvényes ravatalt, mely fölé ezüst rojtos menyezet borul, déli virágokkal veszik körül s az elhunyt családi címereivel díszítik. Pelénél nagy fehér keresztet s lábánál térdeplőt állítanak föl s körülötte gyertyákat gyújtanak. A holttestet csak az éjjel helyezik a ravatalra nyitott koporsóban s a halottlátogatás holnap reggel kezdődik, mely időtől fogva az Entrepris-nek egy díszbe öltözött embere fog a ravatalnál őrt állani. A temetés vasárnap délután 4 és fél órakor lesz a halottas házból. A holttestet a beszentelés után 6 ló által vont ezüst oszlopos kristályüveg fedelű díszkocsiban viszik ki a kerepesi-úti temetőbe, hol örök nyugalomra helyezik. Az engesztelő szentmisét az egyetemi templomban hétfőn d. e. 10 órakor mutatják be az urnák. •Ő gyászjelentést fog kiadni, díszes koszorút helyez a ravatalra, a temetésen több tagú küldöttséggel hivatalosan fogja magát képviseltetni s egy tagját gyászbeszéd tartására kéri föl. A közelebbi részletek megállapítása végett az akadémia, holnap május 1-én délután 5 órakor az I. emeleti kis teremben Trefort elnöklete alatt összes ülést tart, amelyen az iránt is indítvány fog létetni, hogy az elhunyt másodelnök arcképe az akadémia kegyeletes szokásához képest a képes terem számára elkészíttessék.* A magyar jogászegyesület Pauler halála miatt a mára kitűzött ülést határozatlan időre elnapolta.. * Pauler az akadémiai almanach szerint a következő címeket leírta: Pauler Tivadar m. kir. igazságügyi miniszter, ő cs. s apost. kir. felsége val. belső titkos tanácsosa, a cs. Lipót-rend nagykeresztese, a magy. tud. akadémia másodelnöke, bölcseleti és jogtudor, a m. jogászgyűlés állandó bizottságának tagja, a Jettimi alapítvány főigazgatója, országgyűlési képviselő, egyetemi jogtanár, a magyar tisztviselők orsz. egyesületének elnöke stb. * Pápay udvari tanácsos, a kabinet iroda főnöke ma délután a király megbízásából megjelent a halottas házban, s kifejezte a király részvétét ama veszteség fölött, mely Pauler elhunyta által nemcsak a családot, hanem az egész országot érte.* Az a hír, hogy az elhunyt miniszter halála előtt kikérte volna magának, hogy ne az akadémiából temessék el, nem felel meg a valóságnak. Praknói főtitkár ma délután megjelent az elhunyt miniszter lakásán s a ravatal fölállítására fölajánlotta a családnak az akadémia oszlopcsarnokát. Azonban Pauler Gyula nem fogadta el az ajánlatot csak azért, mivel a család tovább tekintheti a magáénak a drága halottat, ha lakásáról temetteti el. Az sem való, hogy a miniszter azt az óhaját fejezte volna ki, hogy a koporsójára ne tegyenek koszorút. Ez csak a családnak, illetőleg a gyermekeknek szól, kiket az elhunyt miniszter egy 1882. évi december hóban kelt s „Nőmnek s gyermekeimnek“ föliratu levélben arra kér, hogy koporsójára ne tegyenek virágot.* említve a kőbányákat, kőmorzsolókat, sodronykötél pályát s mert e helyen eddig csak madár járt, meg galíciai zsidó (alagút nélkül is át tudtak jönni) a vállalkozóknak körülbelül száz házat kellett építeni a mérnökök és munkások részére. Talamásnál kocsira szállottunk, mert innen kezdve még nem jár vasút, s háromnegyed órai utat téve, értünk a határ hegyaljába, a Beszkid telepre. Talamástól Beszkidig rohamosan emelkedik a vonal, 25 méterrel 1000 méterenként. Hamarosan három alagutat kerülünk el, s a harmadiknál már oly magasra jutottunk, hogy az alföldi embernek ez is lomnici csúcs volna s fölkapaszkodván a negyedik, az utolsó alaguthoz, ismét csak ott voltunk, a hol a mádi zsidó. Még csak itt ered neki igazában Beszkid hegye a magasba kapaszkodásnak. A vadon erdő egyszerre megnépesül, kétszáz „európai“ pottyant közéje, aki mind alagúttörést akar látni. Tarack helyett dinamitok durrognak, ha nem is olyan kedvesen, mint a pezsgős palackok, fűrészmalom, kőmorzsoló zúgása, berregése segít a dinamitdurrogásnak, kakukmadár, sárgarigó ijedten hallgatnak el, nem tudom a pokoli zsivajtól-e vagy fehér köpenyegeinktől és kalapjainktól, melyeket magunkra szedtünk, hogy fittyet hányhassunk az alagút boltozatáról lecsepegő piszkos nedvnek. Komikusan festhettünk a fehér bányászuniformisban, nem véve ki még Kemény báró ő excellenciáját sem, mert mindnyájan szerettük volna egymást lepingálni, kedves emlékéül az alagúttörésnek. Természetesen, dikció nélkül Gyászlobogók lengenek : az igazságügyminisztérium palotáján, a képviselőházon, az akadémia palotáján, a kir. kúria, kir. tábla, a budapesti és pestvidéki törvényszék, valamint a járásbíróságok épületein, a régi városházán, az ügyvédi kamara épületén, a szabadelvű pártkör helyiségén, az I. kerületi kör épületén stb. A magyar tudományos akadémia, melynek az elhunyt másodelnöke, tiszteleti és igazgatósági tagja volt, épen úgy, mint korábban elhunyt alelnökét Csengery Antalt, az akadémia oszlopos csarnokából akarta eltemetni Pauler hült tetemeit is, azonban erről le kellett mondani, mert a család, az elhunytnak vélő kívánságához és egyszerű életmódjához képest kerülni akar minden külső pompát s a holttestet a Lipót utcai lakásból kívánja eltakarittatni. Különben az akadémia a haláleset alkalmából külön nem juthattunk az alagútba, melynek nyilasa fenyő-guirlanddal pompásan ki vala teremtettézve s homlokán mérnöki szabatossággal megrajzolt hetük kiáltották: „Éljen Kemény Gábor!“ Lukács Béla igazgató engedelmet kért a minisztertől, hogy a válaszfalt, mely két országot rekeszt el egymástól, áttörhessék. A miniszter ezt a legszívesebben megengedte s naiv búcsút véve az áldott naptól s üzenetet küldve szeretteinknek, ha netalán úgy elmennénk, hogy soha vissza nem jönnénk, beléptünk az alagútba, melyek földje nem mondható épen száraznak, de annál sárosabbnak s két oldalán kedvesen csörgedez a hegy gyomrából csapra eresztett két patakocska. A bányamécsek nem nagyon erőltették meg magukat, melylyel-közzel vak sötétben botorkáltunk, hol két, hol egy szál deszkán, hol sárban, s ez igy tartott egy fél óráig. Most visszavonultunk ötven lépésre, meghúzódva egy ajtó mögé. Magyar és osztrák részen 8—8 lyuk volt fúrva dinamitnak. S egyszerre csak, mint ha égszakadás, földindulás támadott volna, megrendült gyomra a földnek s benne mi, robbanásra robbanás, nyolc egymás után, minden ember a füléhez kap s bár ajtó választa el az alagút töréstől, részeg emberekként itődtünk egymásba. Az osztrák dinamit már csak halk suttogás volt a magyarhoz képest a mi fülünknek. A magyar határig tudvalevőleg 1030 méter az alagút, Galíciának pedig csak 718 méter jutott. Végig mentünk a szomszédok alagutján is s kivergődve a szabadba, előttünk terült el a kopár, szegény Galicia. Azok a kis fenyő-erdők is, melyek helylyel-közzel tarkázzák ezt a végén egész délután egymást érték a látogatások az elhunyt lakásán, kik eljöttek részvéteket kifejezni a gyászoló családnak. A miniszterek közül ott voltak Szapáry Gyula gróf pénzügyminiszter és Orczy Béla dr. a király személye körüli miniszter. Részvétlátogatást tettek továbbá a kir. kúria, a kir. tábla, a budapesti kir. törvényszék s a pestvidéki törvényszék elnökei, az egyetem rektora, számos képviselő, bíró, ügyvéd stb. Kereskedelmi szerződés Romániával. Az osztrák és a magyar vámhivatalok — amint értesülünk — az illető minisztériumok részéről közrendeletileg figyelmeztettek arra, hogy a Romániával jelenleg még fennálló kerestelen kopárságot, hol a természet még alig ébredez, siralmas képet nyújtanak. Hiába zöldek, nem vesztegetik meg szemünket, mert bölcsen tudjuk róluk, hogy zöldek télben-nyárban, amióta — a legenda szerint — a Messiást elrejtették a zsidók üldözése elől. Mily különböző kép a határhegyen túl és innen! A magyar Beszkid oldalán már zöldbe borult a százados bükk, nyílnak a virágok, olyik már bervadoz is s a lengyel Beszkiden száraz avasbus hirdetője Galicia rettenetes szegénységének. Visszafelé már többen a hegyet másztuk meg, s nem az alagúton tértünk meg, Beszkid gerincén hatalmas látvány tárult elénk. Hatalmas, mert csupa hegy és erdő, ameddig a szem ellát: keletre, nyugatra, északra és délre. Most benne gázoltunk, amit néhány órával előbb nagy messziről láttunk: a hóban. Mintha csak nem is én lettem volna az az ember, ki a télben anynyiszor áldotta a rettentő hófúvásokat Budapest utcáin, két marokkal estem, a természet ez itt felejtett gyermekének, labdát csináltam, s szépen papirosba göngyölve zsebre vágtam azzal a jó szándékkal, hogy majd mutogatni fogom idehaza. Szerencsére be is szállítottam a Beszkid aljára, hol a társaság bankettje gyűlt össze. A nap forrón sütött, de az én hólapdám emberül megállotta. Még az,ebéd kezdetén sem mutatott semmi ellágyulást. Ám, ami nem sikerült a napnak, sikerült az■ vadtósztoknak. Csak három tósztot birt ki, az ezután következő harminchárom elől — elpárolgott. Miből nyilvánvaló, hogy a hónak is van esze. Benedek Elek !