Budapesti Hírlap, 1886. december (6. évfolyam, 332-361. szám)

1886-12-22 / 353. szám

II. Melléklet a „BUDAPESTI HÍRLAP“ 353-dsik számához. Regény-Csarnok. A posványos ház. 43 Angol regény. Warden Florencetől. Anyám kézírása volt. Folytonos ámulattal bontam fel, s olvastam a következőket: „Szeretett violám. Barátunk a jó mr. Ray­­ner várakozik, tehát csak pár sort irhatok s azt se tudom miként fejezzem ki hálámat nagylelkű indítványa felett. Kért, írjak neked s beszélje­lek rá az utazásra, de én nem hiszem, hogy sok rábeszélésre legyen szükséged. Megbízott, szerezzem be az ő költségére a szükséges fel­szereléseket s vigyem magammal a liverpool­­street-i állomásra, hol veletek találkoznom kell a legközelebbi pénteken, bár megvallom, én nem szívesen kelek útra. Hála az ég urának, hogy ily jó barátokkal ajándékozott meg bennünket! Több időm most nincs. Nagybátyád s unoka­­testvéreid ölelnek, abban a reményben, hogy mielőbb láthatnak. Forrón szerető anyád Christie Amy.“ Kedves jó anyám! Kétszer is átolvastam a levelet egymás után, végül köszönetet mondtam Raynernek gondoskodásáért. — Oh, még arról is tesz említést ? Pe­dig mondtam, hogy ne tegye — nevetett Rayner. —­ Ön nem ismeri anyámat. Ha valami mondani valója van, azt nem tudja elhallgatni. E levél híven jellemzi őt. De két dolgot még­is észre veszek levelén,ami nála eddig soha se for­dult elő, hogy keltezte levelét és utóirat nélkül küldte el. XXV. Templomból kijőve az­nap reggel, alkal­mat találtam mrs. Mannerssel beszélhetni, és fé­lénken kérdezem meg, nem küldhetne-e engem az­nap délután valami megbízatással miss Reade Maudhoz a kastélyba. — Laurence írta, hogy felkérhetem önt erre súgtam neki, mivel különösen óhajtja, hogy legközelebbi levelemet nővére küldje el neki. Hogy miért, nem tudom, de igen ragaszko­dik e kívánságához. — Istenem —■ istenem — mondá aggodal­maskodva a kedves mrs. Manners — kár hogy az ily ürügyek nélkül nem tudnak a fiatalok f­ellenni, s nem is tudom helyeselné-e ezt Man­ners. De mivel már megígértem Laurencenek, tehát segítségére akarok lenni, és mivel semmi rossz nincs benne, megteszem. Jöjjön be a dél­utáni szertartás után, s majd küldök a miss szá­mára egy kis csomagot. Megköszöntem, de ő már akkor egy öreg köszvényes asszonyhoz fordult, megfeddem­, miért nem jár gyakrabban templomba. A kissé távo­labb álló Raynerhez s mrs. Raynerhez közeled­tem azután, kik közül az első épen azt taná­csolta az öreg Readenek küldje ezüstneműjét biztosság okáért a beaconsburgi bankba. — Az ékszerlopás járványos, és mondha­tom rég nem hallottunk annyi betörésről mint mostanság — mondá Rayner. Ott volt Dalston lord esete, és most sir Jónásé , és ki tudja meg­elégszenek-e a rablók kettővel. Emlékszik-e még mikor néhány év előtt hat hét leforgása alatt öt nagyszerű rablás fordult elő? Nem csodálnám, ha most is hasonló eset fordulna elő. — A rablók nem vágyódnának az én cse­kélységemre, és bizonyára találnának a fárad­ságra méltóbb betörést — mondá Reade zavar­talan kedélyességgel. Ha Laurence itthon lenne, még talán rá bíznám, hogy szállítsa el holmin­kat , de én magam nem nézhetek utána. Be kell tehát várni sorsukat itthon. Williamsnak adtam egy kétcsövű puskát, de azt hiszem ő jobban fél tőle, mint a zsivány félne ; én is revolveremmel alszom. Úgy hiszem tehát egy ember többet már nem tehet. — Nem gondolja ön, hogy elfogják a rab­lókat mr. Rayner? — kérdezé szerényen Greg­­son a kárpitos, kiről az a hír keringett, hogy ötven fontot és több ezüstneműt rejtett el valahol. — Legkevésbbé sem valószínű — felelte Rayner határozottan. — Elfognák ha hozzájuk hasonló elmés eszes emberek üldöznék őket, de úgy nem lehet. A közönséges detektívnek ren­desen hiányoznak segédeszközei. Míg a zsivány ha elég ügyes az ékszerlopásban, oly ügyes, mint egy generális. Minél vakmerőbb, annál biztosabb a siker. Ha én rabló lennék, lehetőleg a magukat csalhatatlanoknak tartó detektívek orra előtt követném el rablásaimat. — Beszédnek jó — jegyzé meg egyik fa­lusi bölcs — de ha ön a detektív mellett ál­lana, úgy hiszem és oly vakmerő lenne csak, mint a többiek. Rayner jó kedvvel nevetett, s azt mondá talán igaza is van. Ebédnél Rayner ismét meg­­kísérle rábírni nejét a monakói útra, s engem is felkért, iparkodtam őt rábeszélni, mit szívesen meg is tettem. De bármit mondtunk is, ő egy­forma hidegséggel vete ellen, hogy nem szeret utazni, nem is érzi magát arra elég erősnek, s inkább marad Aldersben. Azt is hozzá­téve, szokott érzéketlen hangján, hogy úgy nekem, mint Haidéenak jót fog tenni a légváltozás, és hogy anyámtól szép, hogy velünk jön. Ebéd után felszaladtam szobámba, s mivel Haidéet a kandalló mellett szenderegve talál­tam, leültem, hogy alig megkezdett levelemet megírjam Laurencenek. Először is leírtam, mily boldoggá tett le­vele. Azután részletesen elmondtam neki min­dent, a­mi elutazása óta történt, semmit sem hagyva ki, még Sarahnak önkívületében mon­dott szavait sem, valamint végül értesítettem arról is, hogy Rayner Haydnet és engemet anyám­mal Monacóba szándékszik vinni pár nap múlva. A remény, hogy viszontláthatom Laurencet, csakhamar eloszlatta az utazásra vonatkozó ag­­godalmaimat s alig vártam már a pénteket, hogy indulhassu­nk. Végül elmondtam azt is, hogy gyanúmat és észleletemet közöltem Raynerrel, de ő nem tudja a dolgot oly komolynak, mint én, hanem kért, hogy ne ismételjem azért azt senki előtt, míg ő végére nem jár mindennek. „Most már tehát nem kell aggódnia biz­tosságom felett — írtam tovább —a kedves Lau­­rencem. Mert Sarah, az egyedüli személy ki­gyűlölt, nagyon veszélyes beteg, a szegény asz­­szony az orvos szerint ha életét nem is, de eszét elveszti. És Rayner megígérte, hogy többé nem távozik hazulról továbbra egy napnál, se dologban, se mulatságból. Mert mind a két bor­zasztó rablás az ő távollétében történt, úgy a Dalston lordé, mint a Denham Courtbeli, s a ház férfi, védelme nélkül volt. Remélem, most már megszűnik Rayner iránt való ellenszenve, miután épen általa láthatjuk egymást oly hamar viszont, mert Monakóba csak átjön megláto­gatni bennünket, nemde? Anyám is nagyon óhajtja önt megismerni, habár neki sem árultam el közös titkunkat. Azt hiszem, Rayner sejt va­lamit, mert olyan szavakat ejtett el, mely a vért arcomba kergeté, és lássa semmi ellenszenvet nem tanusít ön ellen. De bármit tenne ő vagy az egész világ, szivemet soha meg nem változ­tatná, mely örökké az öné, forró szerelmével Viola.« Ebédnél előhoztam, hogy a délutáni isten­­tiszteletre megyek, de azt, hogy a paplakba is készülök, elhallgattam. Mikor öt órát ütött, s gondoltam, hogy a szertartás vége felé járhat, megcsókoltam Haidéet, és lassan lemenve, ki­léptem az iskolaszoba üvegajtaján. Mrs. Manners a papiak udvarán várt reám, s bevitt szobájába, hol átadta a kedves Maudnak szóló kis csomagot. Úgy tetszik ne­kem, mintha mrs. Männerst magát is mulat­tatná a kis csel, melylyel titkunkat támogatja. Megcsókolt a bucsuzáskor, s kért, tudassam vele, ha majd Sarah annyira jobban lesz, hogy olvashat, mert hasznos olvasnivalókat akar neki küldeni. Ugyanazon kerten mentem keresztül, mely­ben ama boldog estén Laurencevel találkoztunk s elgondolkodva érkeztem a kastély parkjába. Sűrü köd lévén, korán akartam hazamenni, nehogy eltévesszem az utat a sötétben. Meghúztam a csengetyűt, s meg vagyok győződve, az ajtót nyitó szolga az a hős Wil­liamson volt, ki úgy félt a kétcsövű puskától. Miss Reade után való kérdezősködésem után bevezetett a társalgó szobába, melyet azonban üresen találtam, mivel valamennyien a teánál ültek. Ekkor léptem be legelőször Laurence ott­honába , és annyira fel valók izgatva az öröm­től, de egyszersmind zseniroztam is magamat, hogy talán nem látnak esetleg szívesen, hogy egy székbe vetve magam, kezembe rettem arco­mat s elmerengtem. Egyszerre felnyílt az ajtó és Rende Maud lépett be. Körülbelül tizenhat éves lehetett, vékony, de nem kellemetlen arcú, s inkább félénken mint hidegen szorított ve­lem kezet. — Mrs. Manners kért felhozzam el önnek e szórakoztató olvasmányokat miss Reade, — mondom átadva a csomagot, — néhányat a könyvek közül meg is jelölt Mrs. Manners. — Köszönöm, nagyon szép öntől, hogy ily fáradságra vállalkozott. — Oh, egyáltalán nem fáradság ez, fele­lem, és rövid, de nyomasztó szünet után mondom : — Laurence, az ön bátyja mondta, hogy jöjjek el önhöz, és-------kérjem fel, zárjon be egy levelet tőlem, a saját levelébe. Azt is mondta, emlékeztessem önt ígéretére s akkor ő sem fogja feledni az övét. Miss Reade tartózkodása egy­szerre elmúlt s ép oly izgatott és rejtélyes lett mint én magam. — Igazán ? ő tehát nem felejtette el! —• mondá halk suttogással. Remélem ön tudja, hogy ígérete abból áll, hogy rá bírja Reynoldot, hogy a jövő télen ide jöjjön. Ok mindent meg­teszek, a­mit csak akarnak, csak ezt keresztül vigye. . — Oh, ő megteszi. Majd emlékeztetem is jövő leveleimben, vagy ha találkozom vele, hogy el ne felejtse meghívni Reynoldot a jövő télre. Megtegyem ? — Oh igen, az nagyon szép lesz ! csak oly hosszú ne lenne addig még az idő ! —sóhajtá a leányka. Még ugyan igen fiatalnak tartottam e rö­vid szoknyás leánykát a szerelemre, de a vi­szont szolgálat reményében kénytelen valók elő­segíteni ügyét. — Elhoztam levelemet — mondám fitko­­lódzva. Ugy­e mielőbb fog írni? — Már készen is van egy levél, melybe bele­teszem az önét, s egy itt lévő gentleman, ki tea után rögtön visszatér Londonba, ott majd postára teszi. — Oh, köszönöm, — mondom reszketve a félelemtől, nehogy Alice megtudja valahogy, s kezébe csúsztatván a levelet, elbúcsúztam tőle. Oly sűrű köd ereszkedett le már akkorra, hogy aggódni kezdtem nem tévedek-e el az al­­dersi után. Tudtam, hogy a parton keresztül le­het az országútra kijutni, de eltévedtem a kert­ben, s egy virágágyra léptem. Már épen készül­tem vissza tapogatódzni a házhoz, midőn bal felől hangok ütötték meg fülemet, s egyenesen annak irányába mentem, virágon, gyepen, s min­denen keresztül. A beszélőt nem láthattam, mert valami sövény lehetett közöttünk , de annyit megkülönböztettem, hogy az alsóbb osztályba tartozó férfi volt, a­ki egy nővel diskurált. Azt gondolva, hogy egy kastélybeli cseléd lehet, s így engem útba igazíthatna, már épen meg akar­tam szólítani, mikor a férfi következő szavai megakadályoztak szándékomban. — Most már elég ám te norfolki leány , te csak bolondítasz engem. Parkes Tom hangja volt. — Lehet is olyan szélkakas, mint maga — felelé a leány durva kacérkodással. Miért szö­vetkezett azzal a csúf Sarahval, ott mr.Rayner­­nél; persze most, mivel beteg, újra át akar csapni hozzám. Oh, milyen csapodár maga! Parkes következő szavaiból úgy vettem ki, hogy ő inkább a házi körülményeket szeretné kipuhatolni s már több mindent ki is tudott a leánytól. Egyszerre csak csattanását hallottam és Tom azzal az ígérettel, hogy szerdán újra okvetlen el fog jönni, eltűnt, utána a leány is, én pedig visszataláltam a házhoz. Ott újra Rende Maud kisasszony után kér­dezősködtem, ki ezúttal rögtön ki sietett hozzám és suttogva mondá : — Mind oda benn vannak. Jöjjön be a köny­vtárba — Vissza kaphatnám még levelem, hogy valamit hozzá írjak, a­mit kifelejtettem ? — kérdezem. — Oh, igen itt van még, s azzal kivette zsebéből, írjon itt, majd adok egy tollat. De mily sápadt. Talán történt valami ? — Oh, nem, nem, köszönöm, semmi! E szavakat írtam sietve levelembe. „Egy ember ki Denham Courtban is lappangott s ki ellen ala­pos okaim vannak a gyanúsításra, jelenleg kas­télyuk körül kóvályog. Szerdán este készül is­mét oda visszatérni.“ (Folyt. köv.)

Next