Budapesti Hírlap, 1886. december (6. évfolyam, 332-361. szám)
1886-12-22 / 353. szám
II. Melléklet a „BUDAPESTI HÍRLAP“ 353-dsik számához. Regény-Csarnok. A posványos ház. 43 Angol regény. Warden Florencetől. Anyám kézírása volt. Folytonos ámulattal bontam fel, s olvastam a következőket: „Szeretett violám. Barátunk a jó mr. Rayner várakozik, tehát csak pár sort irhatok s azt se tudom miként fejezzem ki hálámat nagylelkű indítványa felett. Kért, írjak neked s beszéljelek rá az utazásra, de én nem hiszem, hogy sok rábeszélésre legyen szükséged. Megbízott, szerezzem be az ő költségére a szükséges felszereléseket s vigyem magammal a liverpoolstreet-i állomásra, hol veletek találkoznom kell a legközelebbi pénteken, bár megvallom, én nem szívesen kelek útra. Hála az ég urának, hogy ily jó barátokkal ajándékozott meg bennünket! Több időm most nincs. Nagybátyád s unokatestvéreid ölelnek, abban a reményben, hogy mielőbb láthatnak. Forrón szerető anyád Christie Amy.“ Kedves jó anyám! Kétszer is átolvastam a levelet egymás után, végül köszönetet mondtam Raynernek gondoskodásáért. — Oh, még arról is tesz említést ? Pedig mondtam, hogy ne tegye — nevetett Rayner. — Ön nem ismeri anyámat. Ha valami mondani valója van, azt nem tudja elhallgatni. E levél híven jellemzi őt. De két dolgot mégis észre veszek levelén,ami nála eddig soha se fordult elő, hogy keltezte levelét és utóirat nélkül küldte el. XXV. Templomból kijőve aznap reggel, alkalmat találtam mrs. Mannerssel beszélhetni, és félénken kérdezem meg, nem küldhetne-e engem aznap délután valami megbízatással miss Reade Maudhoz a kastélyba. — Laurence írta, hogy felkérhetem önt erre súgtam neki, mivel különösen óhajtja, hogy legközelebbi levelemet nővére küldje el neki. Hogy miért, nem tudom, de igen ragaszkodik e kívánságához. — Istenem —■ istenem — mondá aggodalmaskodva a kedves mrs. Manners — kár hogy az ily ürügyek nélkül nem tudnak a fiatalok fellenni, s nem is tudom helyeselné-e ezt Manners. De mivel már megígértem Laurencenek, tehát segítségére akarok lenni, és mivel semmi rossz nincs benne, megteszem. Jöjjön be a délutáni szertartás után, s majd küldök a miss számára egy kis csomagot. Megköszöntem, de ő már akkor egy öreg köszvényes asszonyhoz fordult, megfeddem, miért nem jár gyakrabban templomba. A kissé távolabb álló Raynerhez s mrs. Raynerhez közeledtem azután, kik közül az első épen azt tanácsolta az öreg Readenek küldje ezüstneműjét biztosság okáért a beaconsburgi bankba. — Az ékszerlopás járványos, és mondhatom rég nem hallottunk annyi betörésről mint mostanság — mondá Rayner. Ott volt Dalston lord esete, és most sir Jónásé , és ki tudja megelégszenek-e a rablók kettővel. Emlékszik-e még mikor néhány év előtt hat hét leforgása alatt öt nagyszerű rablás fordult elő? Nem csodálnám, ha most is hasonló eset fordulna elő. — A rablók nem vágyódnának az én csekélységemre, és bizonyára találnának a fáradságra méltóbb betörést — mondá Reade zavartalan kedélyességgel. Ha Laurence itthon lenne, még talán rá bíznám, hogy szállítsa el holminkat , de én magam nem nézhetek utána. Be kell tehát várni sorsukat itthon. Williamsnak adtam egy kétcsövű puskát, de azt hiszem ő jobban fél tőle, mint a zsivány félne ; én is revolveremmel alszom. Úgy hiszem tehát egy ember többet már nem tehet. — Nem gondolja ön, hogy elfogják a rablókat mr. Rayner? — kérdezé szerényen Gregson a kárpitos, kiről az a hír keringett, hogy ötven fontot és több ezüstneműt rejtett el valahol. — Legkevésbbé sem valószínű — felelte Rayner határozottan. — Elfognák ha hozzájuk hasonló elmés eszes emberek üldöznék őket, de úgy nem lehet. A közönséges detektívnek rendesen hiányoznak segédeszközei. Míg a zsivány ha elég ügyes az ékszerlopásban, oly ügyes, mint egy generális. Minél vakmerőbb, annál biztosabb a siker. Ha én rabló lennék, lehetőleg a magukat csalhatatlanoknak tartó detektívek orra előtt követném el rablásaimat. — Beszédnek jó — jegyzé meg egyik falusi bölcs — de ha ön a detektív mellett állana, úgy hiszem és oly vakmerő lenne csak, mint a többiek. Rayner jó kedvvel nevetett, s azt mondá talán igaza is van. Ebédnél Rayner ismét megkísérle rábírni nejét a monakói útra, s engem is felkért, iparkodtam őt rábeszélni, mit szívesen meg is tettem. De bármit mondtunk is, ő egyforma hidegséggel vete ellen, hogy nem szeret utazni, nem is érzi magát arra elég erősnek, s inkább marad Aldersben. Azt is hozzátéve, szokott érzéketlen hangján, hogy úgy nekem, mint Haidéenak jót fog tenni a légváltozás, és hogy anyámtól szép, hogy velünk jön. Ebéd után felszaladtam szobámba, s mivel Haidéet a kandalló mellett szenderegve találtam, leültem, hogy alig megkezdett levelemet megírjam Laurencenek. Először is leírtam, mily boldoggá tett levele. Azután részletesen elmondtam neki mindent, ami elutazása óta történt, semmit sem hagyva ki, még Sarahnak önkívületében mondott szavait sem, valamint végül értesítettem arról is, hogy Rayner Haydnet és engemet anyámmal Monacóba szándékszik vinni pár nap múlva. A remény, hogy viszontláthatom Laurencet, csakhamar eloszlatta az utazásra vonatkozó aggodalmaimat s alig vártam már a pénteket, hogy indulhassunk. Végül elmondtam azt is, hogy gyanúmat és észleletemet közöltem Raynerrel, de ő nem tudja a dolgot oly komolynak, mint én, hanem kért, hogy ne ismételjem azért azt senki előtt, míg ő végére nem jár mindennek. „Most már tehát nem kell aggódnia biztosságom felett — írtam tovább —a kedves Laurencem. Mert Sarah, az egyedüli személy kigyűlölt, nagyon veszélyes beteg, a szegény aszszony az orvos szerint ha életét nem is, de eszét elveszti. És Rayner megígérte, hogy többé nem távozik hazulról továbbra egy napnál, se dologban, se mulatságból. Mert mind a két borzasztó rablás az ő távollétében történt, úgy a Dalston lordé, mint a Denham Courtbeli, s a ház férfi, védelme nélkül volt. Remélem, most már megszűnik Rayner iránt való ellenszenve, miután épen általa láthatjuk egymást oly hamar viszont, mert Monakóba csak átjön meglátogatni bennünket, nemde? Anyám is nagyon óhajtja önt megismerni, habár neki sem árultam el közös titkunkat. Azt hiszem, Rayner sejt valamit, mert olyan szavakat ejtett el, mely a vért arcomba kergeté, és lássa semmi ellenszenvet nem tanusít ön ellen. De bármit tenne ő vagy az egész világ, szivemet soha meg nem változtatná, mely örökké az öné, forró szerelmével Viola.« Ebédnél előhoztam, hogy a délutáni istentiszteletre megyek, de azt, hogy a paplakba is készülök, elhallgattam. Mikor öt órát ütött, s gondoltam, hogy a szertartás vége felé járhat, megcsókoltam Haidéet, és lassan lemenve, kiléptem az iskolaszoba üvegajtaján. Mrs. Manners a papiak udvarán várt reám, s bevitt szobájába, hol átadta a kedves Maudnak szóló kis csomagot. Úgy tetszik nekem, mintha mrs. Männerst magát is mulattatná a kis csel, melylyel titkunkat támogatja. Megcsókolt a bucsuzáskor, s kért, tudassam vele, ha majd Sarah annyira jobban lesz, hogy olvashat, mert hasznos olvasnivalókat akar neki küldeni. Ugyanazon kerten mentem keresztül, melyben ama boldog estén Laurencevel találkoztunk s elgondolkodva érkeztem a kastély parkjába. Sűrü köd lévén, korán akartam hazamenni, nehogy eltévesszem az utat a sötétben. Meghúztam a csengetyűt, s meg vagyok győződve, az ajtót nyitó szolga az a hős Williamson volt, ki úgy félt a kétcsövű puskától. Miss Reade után való kérdezősködésem után bevezetett a társalgó szobába, melyet azonban üresen találtam, mivel valamennyien a teánál ültek. Ekkor léptem be legelőször Laurence otthonába , és annyira fel valók izgatva az örömtől, de egyszersmind zseniroztam is magamat, hogy talán nem látnak esetleg szívesen, hogy egy székbe vetve magam, kezembe rettem arcomat s elmerengtem. Egyszerre felnyílt az ajtó és Rende Maud lépett be. Körülbelül tizenhat éves lehetett, vékony, de nem kellemetlen arcú, s inkább félénken mint hidegen szorított velem kezet. — Mrs. Manners kért felhozzam el önnek e szórakoztató olvasmányokat miss Reade, — mondom átadva a csomagot, — néhányat a könyvek közül meg is jelölt Mrs. Manners. — Köszönöm, nagyon szép öntől, hogy ily fáradságra vállalkozott. — Oh, egyáltalán nem fáradság ez, felelem, és rövid, de nyomasztó szünet után mondom : — Laurence, az ön bátyja mondta, hogy jöjjek el önhöz, és-------kérjem fel, zárjon be egy levelet tőlem, a saját levelébe. Azt is mondta, emlékeztessem önt ígéretére s akkor ő sem fogja feledni az övét. Miss Reade tartózkodása egyszerre elmúlt s ép oly izgatott és rejtélyes lett mint én magam. — Igazán ? ő tehát nem felejtette el! —• mondá halk suttogással. Remélem ön tudja, hogy ígérete abból áll, hogy rá bírja Reynoldot, hogy a jövő télen ide jöjjön. Ok mindent megteszek, amit csak akarnak, csak ezt keresztül vigye. . — Oh, ő megteszi. Majd emlékeztetem is jövő leveleimben, vagy ha találkozom vele, hogy el ne felejtse meghívni Reynoldot a jövő télre. Megtegyem ? — Oh igen, az nagyon szép lesz ! csak oly hosszú ne lenne addig még az idő ! —sóhajtá a leányka. Még ugyan igen fiatalnak tartottam e rövid szoknyás leánykát a szerelemre, de a viszont szolgálat reményében kénytelen valók elősegíteni ügyét. — Elhoztam levelemet — mondám fitkolódzva. Ugye mielőbb fog írni? — Már készen is van egy levél, melybe beleteszem az önét, s egy itt lévő gentleman, ki tea után rögtön visszatér Londonba, ott majd postára teszi. — Oh, köszönöm, — mondom reszketve a félelemtől, nehogy Alice megtudja valahogy, s kezébe csúsztatván a levelet, elbúcsúztam tőle. Oly sűrű köd ereszkedett le már akkorra, hogy aggódni kezdtem nem tévedek-e el az aldersi után. Tudtam, hogy a parton keresztül lehet az országútra kijutni, de eltévedtem a kertben, s egy virágágyra léptem. Már épen készültem vissza tapogatódzni a házhoz, midőn bal felől hangok ütötték meg fülemet, s egyenesen annak irányába mentem, virágon, gyepen, s mindenen keresztül. A beszélőt nem láthattam, mert valami sövény lehetett közöttünk , de annyit megkülönböztettem, hogy az alsóbb osztályba tartozó férfi volt, aki egy nővel diskurált. Azt gondolva, hogy egy kastélybeli cseléd lehet, s így engem útba igazíthatna, már épen meg akartam szólítani, mikor a férfi következő szavai megakadályoztak szándékomban. — Most már elég ám te norfolki leány , te csak bolondítasz engem. Parkes Tom hangja volt. — Lehet is olyan szélkakas, mint maga — felelé a leány durva kacérkodással. Miért szövetkezett azzal a csúf Sarahval, ott mr.Raynernél; persze most, mivel beteg, újra át akar csapni hozzám. Oh, milyen csapodár maga! Parkes következő szavaiból úgy vettem ki, hogy ő inkább a házi körülményeket szeretné kipuhatolni s már több mindent ki is tudott a leánytól. Egyszerre csak csattanását hallottam és Tom azzal az ígérettel, hogy szerdán újra okvetlen el fog jönni, eltűnt, utána a leány is, én pedig visszataláltam a házhoz. Ott újra Rende Maud kisasszony után kérdezősködtem, ki ezúttal rögtön ki sietett hozzám és suttogva mondá : — Mind oda benn vannak. Jöjjön be a könyvtárba — Vissza kaphatnám még levelem, hogy valamit hozzá írjak, amit kifelejtettem ? — kérdezem. — Oh, igen itt van még, s azzal kivette zsebéből, írjon itt, majd adok egy tollat. De mily sápadt. Talán történt valami ? — Oh, nem, nem, köszönöm, semmi! E szavakat írtam sietve levelembe. „Egy ember ki Denham Courtban is lappangott s ki ellen alapos okaim vannak a gyanúsításra, jelenleg kastélyuk körül kóvályog. Szerdán este készül ismét oda visszatérni.“ (Folyt. köv.)