Budapesti Hírlap, 1887. október(7. évfolyam, 270-300. szám)

1887-10-29 / 298. szám

Budapest, 1887. VII. évfolyam 298. sz. Szombat, október 29. Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Alázatos csehek. Budapest, okt. 28. Taaffe győzött és a csehek megad­ták magukat. Bécsben és széles Ausz­triában ez a hír s miatta nagy a fölin­dulás sörházakban és kávéházakban. A válságnak vége, válság talán nem is volt, ha volt, nem a kormányra, hanem a csehekre nézve len veszélyessé, a mi­nisztérium nem engedett, a csehek tá­madtak s visszaverettek. Támadtak egész erővel, nyíltan, ha­tározottan, a sajtóban hónapok óta iz­gattak Gautsch közoktatásügyi minisz­ter személye és középiskolai rendelete ellen, mely több cseh iskolát megszün­tetett; a rájáratban Rieger interpel­lált e miatt s a miniszterelnökhöz in­tézte szavait; a kormánynak a cseh képviselők memorandumot nyújtottak be, a csehek közoktatásügyi sérelmeit és követeléseit tartalmazót. Rieger a császárhoz ment panaszkodni, kérni. E nagy akció folytán a csehek a többi tobbpárti körrel alkudoztak, a miniszte­rekkel tárgyaltak, a többség végrehajtó bizottsága ismételten ülésezett, a császár elnöklete alatt minisztertanács tartatott, az határozott — a csehek követeléseik­kel elutasittattak. Nemcsak elutasittattak, keményen megleckéztettek. Tudtul adatott nekik, hogy Gautsch miniszter fog maradni, hogy rendelete sem visszavonatni, sem módosittatni nem fog, hogyha tetszik, ezt Taaffe a parlamentben válaszképen Riegernek ki fogja jelenteni, azután a csehek lássák, akarnak-e vitát provo­kálni, vagy sem, akarnak-e oppozícióba menni, vagy nem akarnak? Kaptak ugyan engedményeket az ipariskolák terén és a cukoradónál a kiviteli díjak fölemelése által, de ezeket nem tekinthetik kompenzációként a ri­deg elutasításért a középiskolai kérdés­ben. Ez nem cukor a keserű labdacsra, ez külön dolog. A kormány a tekintély elvi állás­pontjára helyezkedett velük szemben, hogy nem hagyja magát a csehek által tolatni, cibáltatni; a minisztérium füg­getlenségének álláspontjára a parlamenti pártoktól; a miniszterek szolidaritását szegezte a csehek személyeskedése ellen, kik egyetlen minisztert szemeltek ki, hogy csorbát üssenek vele a Taaffe­­kabineten s ezt a nemzetiségi politika és a föderalizmus lejtőjére szorítsák. A csehek a szakításig megfesziték a húrt. Csaknem elpattant. De midőn látták, hogy célt nem érnek, nagy elke­seredéssel­­ kapituláltak. Nem kíván­ták interpellációjukra a választ hallani, melyet Taaffe, Gautsch és Ziemialkovszki miniszterek velük bizalmasan közöltek; lemondottak az egész középiskolai vitá­ról és követeléseikről; lemondottak a közoktatási miniszter elleni támadásról; lemondottak fenyegető oppozicionális szándékukról; elhatározták, hogy a föl­­izgatott cseheket csillapítani, a nemzet­hez megnyugtató és magyarázó levelet fognak írni; elhatározták, hogy marad­nak hű kormánypártiak, Taaffe követői. Csatából, melyet elvesztettünk, futni szégyen, de hasznos. A cseh oroszlán bőgése elhallgatott, kettős farkát szelí­den csóválja, s mint pudli követi Taaffet, az állatszeliditet, ki őt megverte. Taaffe büszke lehet győzelmére. Poziciója ez­által Ausztriában nagyot javult. Az éles ellentét: a németek gyű­lölete igen enyhült. Mert kiváló német érdeket védett meg, midőn a cseheket hátrább szok­ta, s bebizonyítá nekik, hogy nem ők az urak Ausztriában, sőt nélkülözhetők, hogy a minisztérium kor­mányoz szívesen velük, de ha kell nél­külük, sőt ellenük. De a csehek is, midőn a Taaffe­­kormány igájába hajtották fejüket, oko­san cselekedtek, bolondul, hogy így neki rontottak. Quid quid agis, prudenter agas et respire finem. A csehek nem hitték, vagy nem gondolták meg, hogy hadjáratuknak ily békekötés lesz ered­ménye. Rosszul számítottak. Félreismer­ték Taaffel­s nagy befolyását az ud­varnál, föltették róla, hogy velük pak­­tál; nem fontolták meg, hogy Gautsch germanizáló törekvései mögött a had­ügyminisztérium és a katonapárt áll, mely remeg tőle, hogy ha csupa nem­zetiségi középiskolák lesznek, nem kap majd német tisztikart és a hadsereg­­egysége dugába dől, ha az Armeesprache fentartható nem le­sz, igen el voltak ki- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA, Csurgó. — A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. — Csurgó, a­hol a múlt szerdán Csokonai Vitéz Mihály emlékének egy szerény kegyele­­tes ünnepet rendezett a református gimnázium ifjúsága, tanárainak vezetésével és részvételé­vel, Somogy délnyugati szélén fekszik, közel a Drávához. A város, melynek mintegy 8000 la­kosa van, egy jó zeneköltemény törvényei szerint épült, a­mennyiben van első része, középső té­tele és befejező része. Az első rész a régi Csurgó, melyet száz évvel ezelőtt ős tölgyerdő választott el egy Alsók nevű falutól. A régi Csurgóban áll a katolikus templom Árpádház­­kori tornyával. Csokonai egykori lakóháza, mely megérdemli a viskó nevet negatív nagy­ságánál fogva, de 1876-ban is és 81-ben is restauráltatván, igen jó karban van ; ott van továbbá a hosszú épület, a mely az iskola volt Csokonai idejében, ma uradalmi cselédház és ott van végül a „Darudhoz címzett vendéglő, jobban mondva ko­­csma, a melyben ha látni kívánod, megmutatják a szobát, melyben Cso­konai iddogálni szokott. Egyébként a régi Csurgó egy jobb falutól csak annyiban külön­bözik, a mennyiben főutcáján gyalogjáró van téglából. A­hol ez a régi Csurgó érintkezett az ős­erdővel, oda épült a múlt század utolsó tize­dének első éveiben egy buzgó katolikus em­ber költségein és akaratából a református gim­názium. Persze, ez a katolikus ember nem volt kisebb ember, mint a nagynevű Festetich György gróf, a­ki, azt hiszem, Magyarország számára a Dráván végvárat akarván építeni, emelte a gimnáziumot. Hogy mily geniálisan látott a jövőbe, mutatja az, hogy ez a végvár, a­nélkül, hogy a katonai várak költségeit emésztené fel, megnyitása napja óta fegyver­szünet és békekötés nélkül szakadatlanul tü­zel, harcol a hazáért, a legnemesebb és leg­­hathatósabb fegyverekkel és a múlt szerdán is csatát nyert, míg a más amaz időbeli várak egy része romban hever, egy része teher béké­ben, nem védelem harcban, a többi is csak holt erő, még a „Komáromi szűz“ szolgálatai is ke­vesek és kétes értékűek. Szemben a gimnázium száz éves, masszív és érdekes épületével áll a kéttornyú ref. templom, mely 10—15 évvel ezelőtt kollektákból épült. E két épület folyta­tását teszi két házsor és ez az írt Csurgó, melynek derekán épült az állami tanító­képző­­intézet. Szép nagy ház, kitűnően berendezve, jeles tanári karral, a­mely a nép számára ne­vel oly képzett tanítókat, a minőkre a mi föl­dünk népének szüksége sincsen. A csurgói intézet növendékeit bátran el lehetne hozni a főváros elemi iskoláiba tanítóknak. A város e része a középső s elnyúlik Alsókig, a­mely bezárja a községet. A város hossza közönséges sétáló lépésekben megüti a két órajárást; szélessége a derekán egy perc. Itt a régiből nem maradt fenn csak egy óriás szép tölgyfa, mutatónak az őserdőből és a nyugati házsor mögött egy kis liget maradvá­nya, melybe valamikor Csokonai kijárt tanít­ványaival, hogy „tanteremnek“ használja a kies helyet. A kegyelet e kis facsoportot ma is Csokonai-ligetnek nevezi. A gimnáziumnak van egy Csokonai ne­véről nevezett önképző­köre. E kör olvasó­termét fogja díszíteni a régi költő-tanár arc­képe, mely szerdán lelepleztetett s mely jó részt az ifjúság által gyűjtött pénzen szerezte­tett be. Az ünnep, melyről egy telegramra immár értesítette olvasóinkat azzal a rövidséggel s azokkal a tévedésekkel, a melyek már a tele­­grammok tulajdonságai, a református templom­ban ment végbe, melynek szanktuáriumában (szabad így mondani ?) áll az egyszerű szó­szék. Ezelőtt volt a kép fölállítva, zöld lepel­lel lebontva, babérkoszorúval övezve és zöld fenyőgaly-diszszel, mintegy ligetbe állítva. Az ifjúság a templom karzatát sűrű tömegek­ben foglalta el és énekkara a himnusz első strófájával nyitotta meg az ünnepet. Ezt kö­vette a gimnázium jeles igazgatójának, V­i­d­a Károly dr.-nak rövid megnyitó beszéde, mely igen tapintatosan irta körül az ünnep szerény mivoltát s őszinte, meleg hangjával megadta mintegy a hangulatnak az alaphangot, az íté­letnek a kellő szempontot. Kon­dor József tanár következett ezután egy emlékbeszéddel Csokonairól. A beszéd nem volt hosszú, de annál érdekesebb. Nem terjedt ki, a­mire csá­bítva lehetett, a költő életének ismertebb és regényes epizódjaira, hanem Csokonai somogyi dolgaira szorítkozott. Remélem, lesz alkalmunk e szép dolgozatból egy tárcára valót közölni. Mai számunk 12 oldalra terjed.

Next