Budapesti Hírlap, 1887. november (7. évfolyam, 301-330. szám)

1887-11-01 / 301. szám

Budapest, 1887, VH. évfolyam 301. sz. Kedd, november I Budapesti Hírlap Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Lukássi Józse Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A legrosszabb adóemelés. Budapest, okt. 31. A kormány fináncpolitikájának leg­hitványabb része a cukoradó fölemelése. Azért hitvány, mert nem fog a kincs­tárnak jövedelmet hajtani Magyarorszá­gon, ellenben nagyobb tributumot fo­gunk fizetni az osztrák kincstárnak és a cseh cukorgyárosoknak, a pénz ki­megy Magyarországból és a közönség még drágábban fizeti meg a cukrot, mint idáig. Nem légből kapott állítások ezek, ki lehet a károsodást számítani. A fogyasztó közönség egy vámmá­zsa cukorért idáig fizetett 10 frt adót és 1 frt 55 kr kiviteli prémiumot, tehát összesen 11 frt 55 kr fogyasztási adót, vagyis azt a cukrot, melynek mázsája ma 32 frt, ha nem lenne cukoradó, meg­kapná 20 frt 45 krért. Ezentúl az adó 11 frt lesz s a kiviteli prémium 2 frt 30 kr, összesen tehát a fogyasztási adó, melyet a közönség viseljen, 13 frt 30 kr. és igy vámmázsánkint 1 frt 75 kr. az adóemelés, vagyis a cukor mázsájának ára 32 frtról 33 frt 75 krra kell hogy emelkedjék s igy a kiskereskedésben minden kiló cukor két krajcárral lesz az adóemelés folytán drágább. Ezt minden háziasszony megérti, a­mely háztartásban sok cukor fogy el, meg is érzi. De hát ez minden adóemelésnél így van, mondhatja Hazafi János, s a­ki az államháztartásban az egyensúlyt helyreállítani s Magyarországot a bu­kástól megmenteni akarja, az ne saj­nálja ama két krajcárt. Tehát a magyar haza oltárára, csakhogy nem oda fogjuk ám az adót fizetni, mint a­hogy idáig sem oda fizettük. A magyar gyárak kevés finomított cukort termelnek, a nyers cukrot kivi­szik az osztrák finomítókba, onnan jön az be hozzánk vissza. A cukortermény­­adó még a magunk termése után is jobbára Ausztriában fizettetik, s csak a kiviteli prémium téríttetik meg a ma­gyar államnak, a fogyasztási adó nem. Mert nincs zárvonal. A közös vámterü­leten magyar és osztrák cukor közt nincs különbség. Innét van, hogy a mi cukoradónk csak két milliót jövedelmez az államnak, holott 4,5 milliót kellene hajtania, ha zárvonalunk lenne. Való­sággal mi most is több cukoradót fize­tünk az osztrák kincstárnak, mint be­veszünk belőle magunk. S ezenfelül a fogyasztók az árban a gyárosoknak a prémiumot is fizetik. S most mi történik ? Az állami adót emelik 1 forinttal mázsánkint 10 forintról 11 forintra; a magyar finomított cukor csekély meny­­nyisége folytán e címen az állam jöve­delmei alig vagy épen nem fognak emel­kedni, mint maga Tisza Kálmán pénz­ügyminiszter híres expozéjában be is­dühös erővel: „Mondd te is, hogy hazugság! Szólj, barátom, ne bolondozz velünk, elég volt ebből a rossz komédiából!“ Karjaimon fagy szaladt végig, de a szí­vemig, az a nehéz, hideg test az ő gyámolta­lan sár­mozdulatlanságával, az ő durva anyag­nyelvén megfelelt: „Nem élek, jég vagyok, kő vagyok, por vagyok. Szívem verése elakadt a dermedet alatt. Mikorra elmém hihetővé, érthetővé rendezte össze mindazt, a­mi addig őrületnek, csalásnak látszott, már olyan nyu­godtan mondtam magamban, mint most, évek múltán ismétlem: „Meghalt az utolsó élő, a­ki engem, szeretett“. És mentem halottasszobájából a műterme felé, azzal a szelíd, kibékült, kegyeletes érzet­tel, mint a­hogy mindenszentek estéjén kijá­runk a temetőbe régi sírokhoz, süppedő ke­resztekhez, segíteni lelkünket a vigasztaló em­lékezésben, vagy a­hogy előkeressük a fiók­ból a régi szalagokat, virágokat, rájuk kép­zelni az ott kinn porladó kezek nyomát. A halál banális külsőségei abban a perc­ben még nem tolakodtak be abba a nagy, de­rült terembe. Nem látszottak szörnyüködő és kiváncsi arcok, nem azok a baljóslatú ismerős­ismeretlen idegenek, a­kik mindenütt ott van­nak, a­hol valami szerencsétlenség történt; nem hatottak be ide az egymásután érkező jóbarátok eliszonyodó felkiáltásai ; nem a mohó kérdések : hogyan ? mikor ? hol ? s nem a szájról-szájra kerülvést egyre változó felele­tek. A téli alkonyat oly vidám, tiszta fényt sugárzott a magas üvegfalon át, mint eső után, tenger fölött a leáldozó nap. Minden változat­mérte: az adóemelés többlete nagyobb­részt az osztrák kincstárba fog folyni. De ez csak a károsodásunk kisebb része. Mert ezenfelül a kiviteli prémium mázsánkint 1 frt 30 krral emeltetik, ezt is a fogyasztók viselik és ezt az össze­get a cseh és morva gyárosoknak fizet­jük az osztrák ipar emelésére. Még ez sem elég, mert a két állam ezenfelül öt millióban meghatározott bonifikációt fizetene a gyárosoknak, mi­ből bizonyos hányadrész a magyar ál­lamkincstárt fogja terhelni, vagyis az adófizetők összeségét, minek folytán az a kis haszon is, mi az adóemelésből a kincstárra háramol elpárolog, elenyészik, sőt megeshetik, hogy ez adóemelésből a magyar állampénztárnak pozitív kára lesz, nem haszna. Így néz ki Tisza eme reformja a kritika világításában.­­S mennyi kára lesz az országnak a cukoradónál ? Azt csak hozzávetőleg mondhatjuk meg, de 1885-ben 5.355.0O0 frt értékű osztrák cukor fogyott el ná­lunk s mivel ennek több mint egy har­mad értéke adó, tehát mintegy két millió forintunk veszett kárba idáig minden évben. Most ezt a szép össze­get kormányunk bölcsesége fölemeli, hogy ennyivel is nemzetünk szegényebb legyen s Ausztria gazda,gittassék. Kolónia vagyunk bizony mi, csak kolónia. Ha önálló magyar állam lennénk, mint a­hogy a törvény értelmében van, minden a régi­g szokott, ismert helyen, e rendes rendetlenségben. Középen, templomi fenséggel, Deák Ferenc óriás alakja ; a megvi­lágított fehér gipsz sugárzásában még impo­­zánsabbak e hatalmas méretek. Mellette, ned­ves vásznak alatt, a Hazaszeretet­­ és a Kiegye­zés kész agyagmintái , amott az aradi vérta­nuk emlékének főalakja : a Pannónia, a terem­tés sorából. Köröskörül a vázlatok, minták és a szobrászok örök tanítója , Michel Angiolo ana­tómiai embere. Itt egy háromlábon a még mindig szikkadatlan mintázófák és egy nedves agyag­ rög, rajta amaz erős, nagy ujjak érdes bőrének lenyomataival. Emitt oszlopra tűzött halottas álarc, halántékain ezüstös hajszálak a gipszbe tapadva ; áldott, százszor áldott nekem mindenik hajszál. Az asztalon a régi jó her­gedű, vigadás-adó a munkában, pihenő munka után , vonója keresztbe téve rajta, a­hogy az este hagyta az a kéz, mikor utolszor szólal­tatta meg a húrokat. Minden a tegnapi, a szokott, az alkotás, a vidámság, a baráti találkozás e­­ helyén. Le akarok ülni és várni, míg nagy zajjal felpat­tan az ajtó és belép rajta, izmos kanjait felém tárva, az én művészem: „Csakhogy f eljöttél, te rossz fiú !“ Várok, várok, mintha a velencei szolga most is azt mondta volna, a­mit más­kor : „El sior paron venga subito.“ Mindjárt itt lesz. A­mi borzasztót az imént megtudtam, az csak gonosz álom, lidércnyomás. Itt a verő­­fény és munka közt, itt az élet­­ és igazság. De a­mint végignézek, egyedül és csöndben, ezen a nagy világos termen és benépesítő alakjain, olyan érzés fog el, mintha a Hans Heiling ... ~ 1 A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Egy halottról. — A.,Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája. —. Októberi alkony permetegjében, egyedül, megálltam a Deák-szobor előtt és feltekintek rá. Más szemmel, mint mások. Ez az ércben, márványban kifejezett óda hozzám először nem arról a nagy emberről szól, a­kit dicsőit, ha­nem leárad róla költőjének, alkotójának keze melege rám, mint egy régi ereklye­ levél olva­sásakor képzeljük, hogy írója, a félig elfeledt hamvadó, ott van közelünkben és egy nyájas árny révedez mellettünk, édesen fájó vigasz­talással.* Ott feküdt ágyában. A nehéz fekete-vörös függönyök mellett bevilágított rá a januáriusi délután napja. Feje, az a szép f­rj, belesüppedt a vánkos puhaságába, mint egy alvó gyer­meké ; hajának sötét hullámai szétfolytak a fe­hér vásznon. Hozzá hajoltam. Vártam, hogy arcom érezni fogja lélekzetének élő melegét. Homlokom megfázott, akár csak hideg kőtáblá­­shoz közeledett volna. Belenéztem lehunyt sze­mébe, pillám­­át keresve régi vidám nézését. A két zárt szem komoran, megjegesedve bámulta az örök fekete semmit és néma szózattal mondá: „Ez a halál világtalansága.“ — „Ha­zudtok!“ kiáltott bennem az istenhit és a sze­retet. Megragadtam annak a fekvő embernek az izmos két vállát és megráztam keserves. Mai számunk 16 oldalra terjed.

Next