Budapesti Hírlap, 1887. december (7. évfolyam, 331-361. szám)

1887-12-01 / 331. szám

1887. december 1. BUDAPESTI HIBILAP. (331. sz.) leg közszájon forognak, lapunk egyik munkatársa ma elment a muzeum régiségtárába, hogy ott — a­mennyire ez lehetséges — személyesen győződjék meg amai hírek valódisága vagy valótlansága felöl. Tudósítónk erről a következőket írja: A nemzeti múzeum az első pillanatra ma is a rendes, mindennapi képet nyújtotta. Semmiből sem lehetett következtetni arra a nagy izgatottságra, mely tényleg uralkodott abban a méltóságos nagy épületben letűnt évszázadok, sőt ezredek néma ta­núi közt. A régiségtár tisztviselői megdöbbenve ér­tesültek a szállingó hírekről, mert tudtukkal min­­den rendben van a múzeumban. Az izgalomtól természetesen nem igen ment a rendes napi munka. Egymás után jöttek újságírók, a­kik valami bizonyosat akartak megtudni, a tiszt­viselők nem győzték mondani, hogy ők nem tudnak semmiféle vizsgálatról, semmiféle el­tűnt műtárgyakról. Az egyik folyosón a gipszönt­vények között sétált föl-alá P­u­l­s­z­k­y Ferenc S­z­a­l­a­y Imre min. osztálytanácsossal meghányva­­vetve a különböző híreket. A miniszteri hivatalnok csakhamar távozott, az öreg Pulszky pedig be­ment, egy pillanatra a régiségtár irodájába, de nem volt maradása, sietett át a képviselőházba, a­hol maga sürgette a már elhalasztatott interpelláció megtartását. A hír keletkezésére nézve természete­sen senki sem tudott pozitív választ adni. Az egyik szerint valószínüleg onnan eredt a h­ir, hogy egyes műtárgyakat galvano-plasztikai sokszorosítás végett el szoktak vinni a nemzeti múzeumból az iparmű­vészeti múzeumba s talán valakinek feltűnt a hiá­nyuk. Másoknak eszébe jutott, hogy az ötvösmű­­kiállítás alatt tényleg elveszett egy pár aranyérem, melyek azonban később megkerültek s ehhez fűz­tek sokan sokféle kombinációkat. Ismét mások a hit keletkezésének forrását abban keresték, hogy Pulszky Ferenc nem rég saját magán­gyűjteményét adta el egy helybeli régiségkereskedőnek. Valódi nyitjára a dolognak azonban senki sem bírt jutni. A szállongó hírek az „eltűnt“ tárgyak közt az „Attila kincseit“ és a polgárdi ezüst triposzt nevez­ték meg különösen, az Attila kincseiről szóló hír egyszerűen nevetséges, mert az tudvalevőleg ő fel­sége bécsi kincstárában őriztetik, s a múzeumban csak annak másolata van. A triposzról, mely mú­zeumunk egyik legbecsesebb tárgya, s mint ház­as lelet unikum, azt regélte a fáma, hogy a londoni British­-múzeumba vándorolt és itthon csak gal­vanoplasztikai másolata van. Tudósítónk személyesen meggyőződött arról, hogy az eredeti triposz a nem­zeti múzeum római termében van, az igaz, hogy res­taurálva. Valószínűleg a restaurálás okozta a téves hit terjedését. A triposzt 1876-ban ásták ki Polgár­­diban. Hampel József maga sietett a hely­színére s nagy küzdelem és áldozatok árán megsze­rezte azt a múzeum számára. A triposznak csupán két lába volt meg, a harmadik hiányzott. Az ösz­­szekötő pántok elgörbítve, elcsavarva, a lábakról letöredezve kerültek elő a földről, s a díszítések és domborművű alakok is több helyen sérülve vol­tak. E hibákat akkor szakértővel kiigazíttatták, az összetartozó részeket összeforrasztották, s a hiányzó harmadik láb nélkül mint csonka tárgyat a harma­dik teremben, szabadon álló bársonynyal bevont és körülkerített oszlopon helyezték el. Midőn galva­noplasztikai műintézetünk ebben az évben berende­zés és gyakorlat által a tökélynek oly fokára emelkedett, hogy a műkincs kijavítását rábízhat­ták , átadták azt a múlt hó végén H­e­r­p­­k­a Károly tanárnak, hogy a harmadik lábat és a hozzávaló egy pontot a meglevők -írtán galvanoplasztikai hű másolatban állítsa elő. Néme­lyeknek a becses tárgy hosszas kimaradása feltün­­tetett s midőn a két­lábu csonka régiség helyett egy teljes, s a restauráció nyomait magán viselő triposzt láttak oda visszakerülni, gyanú támadhatott bennök annak valódisága iránt, holott már a laikus is könnyen észrevehette az eredeti és az uj részek közötti feltűnő különbséget, az intéző körök pedig nagyon jól tudják, hogy a restauráció oly lelkiisme­retességgel történt, hogy az új harmadik lábat a galvanoplasztikai műintézet hivatalos jelzőjével is ellátták, a láb felső részén pedig a domborművű díszítést mellőzték, mivel azok a meglevő két lábon különbözők s nem tudható, hogy milyen volt a har­madik lábon. A galvanoplasztikai intézet a nemzeti múzeum­tól reverzális mellett kölcsönkapott műtárgyakról galvanoplasztikai utánzatokat készített, a­melyeket eladtak. Valószínűleg ezekkel az utánzásokkal tör­téntek szélhámos üzelmek, a­mennyiben egyes ke­reskedők eltávolították a másolatot bizonyító bélye­get, s mint a nemzeti múzeumból származó eredeti tárgyat árusították el. Arról is beszélt a hír, hogy Pulszky Ferenc lakásán tartogatott némelyeket a múzeum kincsei­ből, s ezeket nem­régiben eladta. Hogy tényleg voltak-e az igazgató lakásán a múzeum tulajdo­nát képező tárgyak, nem tudjuk, mert most nem is tudhatjuk. Műtárgyak mindig voltak az igaz­gató szobáiban, a­melyek az úgynevezett Fe­­jérváry-féle gyűjteményből valók voltak. Ezt a rendkívül értékes gyűjteményt Pulszky nagy­bátyjától, Kejérváry Gábortól örökölte , s egy részét a nemzeti múzeumnak, más részét Angliába, a Kaméa-gyűjteményt pedig R­á­t­h György királyi táblai tanácselnöknek adta el, de több becses dara­bot megtartott magának ! A gyűjtemény ez utolsó maradványait, mintegy 80—35 darabot, nem rég eladta Pulszky egy fővárosi régiségkereskedőnek, a­kitől több külföldi intézet is vásárolt. Ez azonban Pulszky tulajdona volt s a közoktatásügyi miniszter is vásárolt belőle az iparművészeti múzeum számára. Kiküldött vizsgáló­­­bizottságról sem tudott senki a régiségtárban.­ A múzeum régiség- és érem-osztályának őre, Hampel József dr. a következő nyilatkozatot teszi közzé : „A ma reggeli lapokban egy közlemény je­lent meg, melyben a vezetésem alatt álló érem- és régiség-osztályról az állíttatik, hogy „kezelésében rendetlenségek nyomába jöttek“, hogy annak „kin­csei meg vannak dézsmálva és értéktelen utánza­tokkal kicserélve“, hogy az „elcserélt ékszerek és aranyérmek külföldi műárusokhoz kerültek“ stb. stb. Mindeme hírekre nézve határozottan kijelen­tem, hogy azok elejétől végig valótlanok, a­miről mindenki naponkint 9—1 óráig a m. n. múzeum érem- és régiség-osztályában meggyőződhetik.“ A félhivatalos „C. E.“ ez ügyre vonatkozólag a következő kommünikét közli: „A mai lapokban közölt ama szenzációs hír, mintha a nemzeti múzeum régiségtárának kincsei közül némelyek eladattak vagy értéktelen másola­tokkal kicseréltettek volna , illetékes helyről vett értesülés szerint, minden alapot nélkülöz. E téves hír valószínűleg onnét eredt, hogy Pulszky Fe­renc, a nemzeti múzeum igazgatója, ez év őszén — vagyoni helyzetére való tekintettel — az ő magán­­tulaj­donát képezett s általa még külföldi tartózkodása idején gyűjtött csupa olyan műtárgya­kat, —■ a milyeneket a nemzeti muzeum nem gyűjt, melyek az igazgató lakásán föl voltak állítva s me­lyeket mindenki, a­ki csak nála megfordult, ismert — kénytelen volt eladni.“ Az országos képtárból. A fenforgó ügyben az országos képtár is ér­dekelve lévén, Pulszky Károly úr, a képtár igazgatója a következő nyilatkozatot teszi közzé : P­o­l­ó­n­y­i Géza képviselő úr a ház mai ülé­sében a vallás- és közoktatásügyi miniszter úrhoz intézett interpellációjában, engemet, mint az orszá­gos képtár igazgatóját, azzal vádolt, hogy a vezeté­sem alatt álló intézet műtárgyai közül egyesek el­tűntek, illetőleg másolatokkal kicseréltettek. Felem­­lítette, hogy az országos képtár kézrajzgyüjtemé­­nyének nincs lajstroma s hogy a kézrajz- és rézmet­­szetgyüjtemény kezelése egy szolgára van bízva. Az interpellációra a miniszter úr rögtön a vizsgálat elrendelésének megígérésével válaszolván, a házszabályok értelmében nem volt módomban felszólalni s a vádat érdeme szerint visszautasí­tani. Minthogy azonban a vizsgálat eredménye természetesen a leggyorsabb eljárás mellett is csak napok múlva juthat nyilvánosság elé, tartozom magamnak azzal, hogy a teljesen alaptalan váddal szem­ben, mely csak a gyűjtemények­kel való teljes­sme­retlenségből és rosszakaratú pletykából ered­het, rögtön kijelentsem, hogy az országos képtár állományából egyetlenegy darab sem hiányzik, hogy semmiféle kicserélése a tárgyaknak nem tör­tént. Megjegyzem azt is, hogy a kézrajz- és rézmet­­szetgyűjteménynek van lajstroma, melyet minden látogató bármikor használhat s hogy a szolgák csak annyiban „kezelik“ e műtárgyakat, a mennyiben az illető látogató által kívánt, zár alatt őrzött porto­­feuillet előhozzák s áttekintés után helyükre vissza­teszik. Tudom, hogy a vizsgálat ez állításaimat mind igazolni fogja, akkor pedig fentartom ma­ Ihossky Ferenc nyilatkozata. Pulszky Ferenc a következő n­y­i­­latkoz­atot teszi közzé : Tisztelt szerkesztőség ! Hazánkban, tudtomra, én vagyok a legrégibb hírlapíró, ötven év előtt s azóta folyvást 1848-ig én védtem nyilt sisakkal a magyar becsületét a külföl­dön Zedlídtz báró, Thun­gr. és Pückler-Muskán her­ceg támadásai ellen. Számkivetésem alatt tizenöt hírlapban és folyóiratban igyekeztem Angolország­ban, midőn Kossuth még Kiutahiában belebbezve volt, a bécsi rágalmakkal szemben kimutatni hazánk szent ügyét és rokonszenvet ébreszteni elnyomott s hallgatásra kényszerített nemzetünkért. Írtam azóta angolul, franciául, németül külföldi lapokba s folyó­iratokba számos cikket, s mióta visszakerültem a hazába, szorgalmas napszámosa maradtam a zsurna­lisztikának. Múltam és jelenem zárva állanak a világ előtt s nincs bennök semmi, a mit szégyenlenék, vagy a titok fátyolával akarnék borítani. Ugyanezért kínosan meglepett, midőn ma négy, talán még több lapban is, a vádak és inszi­­nuációk egy egész halmazát olvastam, melyek sze­mélyem és becsületem ellen irányozvák. Hírlapíró kartársaimtól megvártam volna, hogy mielőtt neve­met meghurcolják, megkérdezzenek, miben állanak a múzeum és képtár dolgai, s mielőtt tájékozták volna magukat, nem adnak hitelt holmi kósza hírek­nek, „kávéházi pletykákénak, melyeknek eredetét ez idő szerint a legmélyebb diszkréció takarja. El­hiszem, hogy nevét titkolja, ezt teszik s tették már apáink idejében a feladók, nehogy a gyalázat bé­lyegét homlokukra süssük. Azt beszélik, hogy a múzeum régiségtárában az ország kincseit megdézs­málják, értéktelen utánzatokkal kicserélik, s az el­cserélt ékszerek és aranyérmek külföldi műárusokhoz kerültek. Csak egy lap találkozott, mely lo­jális módon­­hozzám küldte munkatársát s meg­tudva a­ pletyka alaptalanságát, nem em­lítette azt. Egy másik a miniszterhez fordult, ki szintén ugyanazt felelte, a­mit én s így ennél sem sikerült a személyem ellen szőtt cselszövény. Egy képviselő interpellálta már a minisztert, igaz-e, hogy azon aranyrégiségek, melyeket a király a magyar nemzeti múzeumban letéteményezett, eladattak és galvanoplasztikus utánzatokkal vannak helyettesítve. A miniszter ezt morális lehetetlenségnek nyilatkoz­tatta ki, de természetesen megígérte, hogy vizsgá­latot rendel, melyet várva­ várok s remélem, hogy az eddig névtelen feladó formulázni fogja előtte vádjait. Addig is, míg ezen vizsgálat megtörténik, ki­jelentem, hogy ő felsége, fájdalom, nem téteménye­­zett le egyet sem azon Magyarországban talált­ kin­csek közül múzeumunkba, melyek a bécsi Antiken- kabinetnek díszei, de szívesen kölcsönözte azokat nekünk az ötvös-műkiállítás alkalmával, mikor ezek­nek főbbjeit az iparművészeti múzeum galvanoplasz­­tája számunkra lemintázta, hogy legalább­­után­zatban birjuk azt, minek eredetije Bécsben őriztetik. A régiségtár és képtár egyébiránt mindenki előtt nyitva áll, mindenki meggyőződhetik arról, hogy itt semmi sem cseréltetett ki s most is a kül­földi tudósok méltánylását bírja, mig a belföldiek, sőt az országos képviselők is, még akkor sem szok­ták azt meglátogatni, midőn a képviselőház ülései­ből elmaradnak. Szeretném, ha a régiségtárnak volna már hoz­­zájok is szerencséje, hogy tulajdon szemeikkel láss­ ­­ gamnak, hogy számon kérjem Pe­ló­n­y­i Géza úrtól, mennyiben volt jóhiszemű az a két forrás, mely­nek alapján jogosítva érezte ma­gát bűnnel vádolni engem. Pulszky Károly.* A félhivatalos „Nemzet“ a képtárról irván­ megjegyzi, hogy illetékes körökben „az orszá­gos képtárnál némely rendetlen­ségeket valószín­űeknek hiszne­k.“ Ez a megjegyzés ép oly föltünést kel, mint Polónyi Gézának a képtárról szárnyaló hírhez fűzött az a megjegyzése, hogy az „m­á­r s­o­k­k­a­l n­a­g­y­o­b­b valószínű­séggel bí­r“, mint a múzeumról szárnyaló hír, melyet „őszintén óhajt, hogy valót­lannak bizonyuljon.“ A félhivatalos megjegyzése szóról-szóra a kö­vetkező : „Az ügy érdemére nézve mi azt halljuk, hogy a kultuszminisztérium már régebben kívánt az orsz. képtár kezelésének rendezése tárgyában intézkedni. Az e részbeli vizsgálat megejtésére egy bizottság kiküldése már hetekkel ezelőtt kezdeményeztetett: e bizottság kiküldését most siettetni fogják s ez fog megbizatni a muzeum ügyeinek megvizsgálásával is. A bizottság elnöke Berzeviczy államtitkár lesz s tagjai még ma ki fognak neveztetni. Illetékes kö­rökben a fölmerült híreket, bár az országos képtárnál némely rendetlensége­ket valószínűeknek hisznek,­­ alap­talanoknak tartják.“

Next