Budapesti Hírlap, 1888. július (8. évfolyam, 182-211. szám)
1888-07-02 / 182. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (182. sz.) Tudja mindenki, hogy a gazdasági viszonyok elég szomorúak és aggasztók, tudjuk mindnyájan, hogy a mezőgazdasági termékek óriásihanyatlását gazda és iparos egyaránt megérzi. És ki hiszi azt, hogy az a közönség, mely a mai terheknek súlyát is nagy nehezen viseli, ha nem tudjuk őt gazdaságilag erősíteni, tartósan képes legyen emez új terheket egész terjedelmükben viselni és nem fog-e a tényleges adójövedelmekben előbb-utóbb beállni a gazdasági pangás következése, azok csökkenése által ? Ezért hangoztattuk ismételten, hogy a pénzügyi bajokat nem lehet kizárólag pénzügyi eszközökkel orvosolni. Pénzügyi eszközök is kellenek, kell a kormány által említetteken felül más jövedelmi forrásoknak megnyitása is, nem a létező adók emelése alakjában, hanem egy észszerű adóreform alakjában. Nyíltan megmondja ezúttal is, hogy új terhek elvállalása nélkül nem lehet az állam pénzügyeit rendezni, ezért azonban nem szólót és pártját illeti szemrehányás, mert szóló és pártja éveken át figyelmeztették a kormányt, az országgyűlést és a nemzetet, hogy az elmúlt évek gazdálkodásának rossz vége lesz. Nem hittek. Minél később fognak hinni, annál több áldozatba fog kerülni a pénzügyek rendezése. De a pénzügyi eszközökön kivül a közigazgatásnál és a közgazdasági politika terén is kellenek reformok. (Élénk helyeslés.) A gazdasági kultúrát emelni kell, hogy a gazda könnyebben elbírhassa a nagyobb terhet. Egy észszerű hitelszervezet teremtése által meg kell szüntetni az uzsora és kamatláb pusztító hatását. A föld hozamának sokszorosítása céljából létesíteni kell a talajjavító hitelt. E reformokkal azért is tartozunk a haza közönségének, hogy a sok teherért, melyet a nép vállaira raktunk, egy rendezett állam minden jótéteményét nyújtsuk a népnek. (Élénk helyeslés) Egy európai nívón álló közigazgatást, egy oly igazságszolgáltatást, hogy az igazságot kereső igazságának birtokához juthasson, anélkül, hogy néha többet veszítsen a pörlekedésre időben, költségben és bizonytalanságban, mint amennyit a per tárgya megér. De van-e arra kilátás, hogy a jelenlegi kormány a nagyszabású üdvös reformoknak terére lép ? A kabinetnek állapota egy bizonyos roskatagságnak képét viseli magán, mely nem igen biztat arra, hogy e nagy dolgoknak keresztül vitelére képes legyen. Van a kabinetben egy kiváló jogász, mint igazságügyminiszter, van egy másik kiváló jogász, mint államtitkár. .,De mintha ezekre a férfiakra ránehezednék az egész rendszer meddőségének átka. Tesznek kezdeményezést az anyagi jog terén , de ahol legsürgősebb volna a segítség : a bírói szervezet és az alaki igazságszolgáltatás, a büntető és polgári peres eljárás szabályozásának terén, mozdulatlanul állanak ; pedig már huzamosabb ideje, hogy a sok várakozásokkal hivatalba lépett igazságügyminiszter hivatalát elfoglalta. A közigazgatási reformokra várunk. Egy része ígérve van a trónbeszédben, egy részét sürgetjük. És mikor mindeme kérdések égetők, akkor azt látjuk, hogy a kormánynak nincs is belügyminisztere. (Igaz, úgy van!) Az a miniszter hiányzik, akinek hivatása volna ezeket a reformokat előkészíteni. Mit szóljunk a közgazdasági ügyeknek vezetéséről ? A közgazdasági miniszter úgy látszik már teljesen lemondott arról, hogy a folyó ügyek elintézésén kívül bármi más feladata legyen és a folyó ügyek elintézésében sem bír valami szerencsés kézzel, mint azt eme tárca keretében fel-felmerülő és az ország határain túl is kínos föltűnést előidéző esetek mutatják. Példaképen fölhozza az ismétlő fegyverrel való begyakorlás céljából a legnagyobb munkaidőben történt behívásokat, melyeket a gazdasági egyesület felszólalása gátolt meg, minden nehézség nélkül, holott a földművelési miniszter néhány ezer munkásnak és számos gazdának emez óriási károsodását egyszerűen elaludta volna. Ily miniszterekkel a legnagyobb szervező képesség a kormány élén sem volna képes a szükségeseket megtenni. Pedig tisztelettel ki kell mondania, hogy a miniszterelnök a legkiválóbb parlamenti tehetséggel és pártvezéri képességgel bír, hogy minden fölmerülő kellemetlenséget elhárítson ; minden fölmerülő nehézségre nézve, pillanatnyilag, úgy ahogy, kielégítő megoldást találjon. De a messzenéző szervező tehetséget, a tervszerű politikai gondolkodást, szóval az ország jövőjébe látást és a jövőnek gondos előkészítését, ezt a legmagasabb államférfi a tulajdont eddigi egész működésében nélkülözni kénytelenek vagyunk. (Igaz ! úgy van !) Éppen emiatt kevés reménynyel néz a kormánynak és többségnek az országgyűlés hátramaradó részében kifejtendő tevékenysége elé. Ily körülmények közt kétszeresen nehéz és fontos feladat háramlik a kisebbségre, az ellenzékre. A kisebbség nem pótolhatja a kormány és a többség mulasztásait, de meg fogja tenni, hogy folyton a kormány, a többség és a nemzet lelkiismeretéhez szóljon, hogy őket folyton figyelmeztesse a hibákra, melyeket elkövetni készül és az elmulasztott fontos teendőkre. Lesz-e a kormányban elégelfogulatlanság arra, hogy az ellenfeleitől eredő eme figyelmeztető szózatot méltányolja, nem tudjuk. Lesz-e a többségben elég erélyes és elszánt hazafiság, hogy az ország érdekét a pártérdek fölé helyezve, a mi figyelmeztetéseinkre hallgasson és a kormányt erélyesebb és üdvösebb tevékenységre szorítsa, vagy ha ez nem sikerül, tőle támogatását megvonja, ezt csak óhajtjuk, de szintén nem tudjuk. Egyetlen dologért, áll jót és ez az, hogy a kisebbség, mint ellenzék, teljesíteni fogja kötelességét. Nemcsak kizárólag fog föllépni, hanem kezdeményezőleg is mindama reformokra nézve, melyek elsőrendű szükséget képeznek. (Élénk helyeslés.) Ezután így folytatja : T. választóközönség ! ha valaha éreztem annak szükségét, hogy működésemről önök előtt számoljak, érzem azt ma, mert én, aki eddig mindig a terheknek csökkentésén fáradoztam, ez alkalommal számot vetve meggyőződésemmel, legjobb lelkiismeretem szerint szavazatommal hozzájárultam ahhoz, hogy a katonai terhek igen-igen sok millióval szaporíttassanak. Meg kell mondanom, miért tettem ezt s meg vagyok győződve, helyben fogják hagyni eljárásomat. Önök tudják, hogy nem élünk nyugodt, békés időket, önök tudják, hogy oly kérdések merülnek föl az európai láthatáron, melyeknek megoldásától hazánknak jövőbeli biztonsága függ. Önök tudják, hogy a mint nemzetünknek évezredes történelme alatt annyiszor, úgy ma is, a keleten vészfelhők tornyosulnak föl, melyek — ha azokat elhárítani nem sikerül — nemzetünkre oly pusztító vihart áraszthatnak, amilyen a pusztító jégeső, mely néhány perc alatt egész terméseket képes tünkre tenni. Ezekkel a viharokkal szemben készen kell állatnunk. És midőn nekem az mondatik és midőn nekem bizonyíttatik, hogy arra a célra, hogy a mi fiaink, kik a hadseregben szolgálnak, éppen azért, mert erősek vagyunk, talán a tényleges háborúnak csapásától megkíméltessenek, ha pedig a háború kikerülhetetlen volna, mindenesetre győzedelmeskedjenek. S ha nekem bebizonyíttatik, hogy ebből a célból új áldozatokra szükség van , hol van ebben az országban magyar ember, ki erre a célra és ebből az okból ezeket az áldozatokat meg nem szavazza ? (Hosszantartó helyeslés.) És így volt előttem, így volt elébünk állítva a kérdés. Mi azoknak a követelményeknek, amelyeket egy más hatalom a Balkán-félszigetre nézve fölállít, nem engedhetünk. (Élénk helyeslés.) De ha nem engedhetünk, készeknek kell lennünk arra is, hogy tiltó szavunknak, ha kell, fegyverrel is érvényt szerezzünk. Azután elmondja, hogy a delegációtól 47 millió követeltetett, anélkül, hogy a nemzetnek megmondatott volna, hogy az mire lesz fordítandó , csak a delegáció tagjai tudnak róla. Ebben helytelenség is volt, mert a 47 milliónak egy része olyan, hogy arról bátran számot lehetne adni ország-világ előtt. A jelen esetben már alig lehetett ezt a hibát kijavítani, magának a célnak veszélyeztetése nélkül, de az ellenzéknek sikerült elérni a delegációban, hogy a jövőben teljesen biztosítva legyen az alkotmányos testületek ellenőrzési joga. De vannak annak a 47 milliónak oly részletei, melyeket nem lehet nyilvánosságra hozni. Szóló azonban biztosítja választóit, hogy azoknak nélkülözhetetlenségéről meggyőződött és valamint szavazatával hozzájárult, éppen úgy őrködni fog, hogy a kivételes és bizonytalan helyzet ürügye alatt fölösleges kiadások ne tétessenek. Szóló és elvtársai biztosítékot nyújthatnak, hogy több, mint ami valóban szükséges, nem fog megszavaztatni és nem fog elköltetni. (Élénk helyeslés.) És lesz rá gondja, hogy ezek az áldozatok hiába ne hozattak legyen. (Hosszantartó zajos helyeslés.) Ismét beszélik, hogy Bulgáriában engednünk kell Oroszország ama álláspontjának, hogy neki ott A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA Hogy fedezik föl a fürdőket. A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája.— Előkelő ember volt annak idejében az öreg Feinherz Jakab Kraszna-Bélteken. Ő volt tudniillik a falu főbírája, aki becsületes sváb létére nagyokat aludt a községházán, mialatt a jegyző összeírta neki a katona-köteles fiatalságot, meg megcsinálta az adólajstromokat. Magyarul ugyan nem igen tudott Feinherz Jakab, de ő azokat, akik e miatt szemrehányást tettek neki, rendesen azzal békítgette, hogy isten nem tud ő máshogy sem, pedig megjárta Tótországot, meg volt talián földön is. Tótország alatt értette Kassát, talián föld alatt meg azt a dalmáciai várost, ahol katona korában citromot vacsoráit. Ez a Feinherz Jakab nem volt a legokosabb ember a falujában, ami nagy dicséret Kraszna-Béltekre, hanem azért megtették bírónak, mert abban a jóravaló csendes faluban, ahol mindenki békét hagyott embertársainak, semmi szükség sem volt valami irudélis firmára. Jakab pedig nem volt krudélis firma. Azután meg, mint aféle módosabb gazdához, aki egypár telek, meg vagy három szőlő fölött tulajdonjoggal rendelkezett, hozzá illett leginkább, hogy eszem-iszom alkalmával, mint házigazda, kitegyen magáért. Ennek az elöljárói kötelességének, ámbár vérző szívvel, de közkívánat szerint meg is felelt Feinherz s egyszer-kétszer egy esztendőben megetette és megitatta a faluval mindazt, ami romlásnak indult a kamrájában, meg a pincéjében. Másnap a félfalu vonaglott gyomorgörcsben. Akkor Feinherz kiosztotta az összes orvosságot, amit járványos idők eshetőségére való tekintettel rendelkezésére bocsátott a megye. Az egyik betegnek adott chinint, a másiknak koleracseppet, a harmadiknak diákflastromot, és volt olyan is, akinek, miután későn jött, már nem maradt egyéb, mint puskapor. Igen. Mert jól tudta azt Feinherz, hogy a bögölyös marhának a sebes hátát üdvös dolog bekenni faggyú közé tört puskaporral, hát hogyne gyógyulna meg egy sváb attól, ami egy triónak is egészségére van? Széles látkörének illusztrálására nem szükséges egyebet felhoznom, minthogy egyszer, mikor másodéves jogász koromban otthon töltöttem a vakációt és az apám irodájában segítettem az írnoknak másolni, bejövén Feinherz, egy darabig nézi, hogy írok, azután megszólal: — Na mán urfi, csakugyan nagy örömet tehetsz az apádnak! — Hát osztán miért ? kérdeztem megilletődve. — Csak, hogy úgy megtanultál irni, mondja ő. Nem állítom ugyan, hogy egy másodéves jogász apjának éppen közönyös volna, hogy a fia végre is megtanult írni, de azért a Feinherz elismerése mégsem tett büszkévé. Tehát ez a Feinherz Jakab volt az, aki dacára annak, hogy sem geológiával, sem mineralógiával avagy rokon stúdiumokkal teljes életében nem foglalkozott, mégis halhatatlan emlékűvé tudta magát tenni a kraszna-bélteki unokák unokái számára, felfedezvén a bélteki fürdőt, amiben mindazonáltal nem a fejtörése, hanem a köszvényes lába segítette. Volt neki földje többfelé is a határban, de a legjobban fótott a dobrai telekhez. Az tudniillik a szőlőhegy alatt volt, közel a pincéhez. Ez a pince mindig gyöngéje volt Feinherznek, annyira, hogy egyezer borközi állásban úgy nyilatkozott, hogy ha forrón szeretett feleségét Ábrahám valaha a keblébe fogadja, akkor ő ki fog költözni a nagy világ lármás zajából a pincegádorba és hátralevő napjait jámbor elmélkedésekkel tölti a föld alatt, hogy azzal is közelebb legyen az elhunythoz. Miután azonban a szeretett hitvestárs egyelőre még friss egészségnek örvendett és féltékenyen őrködött testi-lelki épsége felett: nem volt más hátra, mint titkos gyakorlatokkal pótolni a szebb jövő reményét és ezt Feinherz gyakran gyakorolta. Valahányszor a dobrai tanyán volt dolga, mindenha lényegesen felvidulva érkezett hazai azt mondván otthon, hogy a szomszéd kínálta meg egy itallal, holott ő volt az, a ki a szomszédot megkínálta. A szomszéd tudniillik az egyetlen ember, a ki a pincéje fekvésénél fogva mindent látott s igy a titoktartásáért meg kellett vesztegetni. Egyszer a szegény Feinherznek nagyon nekiesett a köszvény. Kenték, gyurták, gyromrozták otthon, nem használt semmit. Jakab nyögött, mint egy vadgalamb, még utoljára is megragadta a pincekulcsot és ment. Elérkezett az idő, hogy már jönnie kellett volna, de nem jött. A felesége várt egy darabig, azután megette az ura vacsorarészét is és lelkét Istennek ajánlva, lefeküdt. Ugyanekkor Jakab a szomszéddal össze- 1888. julius 2