Budapesti Hírlap, 1888. július (8. évfolyam, 182-211. szám)

1888-07-02 / 182. szám

2 BUDAPESTI HÍRLAP. (182. sz.) Tudja mindenki, hogy a gazdasági viszonyok elég szomorúak és aggasztók, tudjuk mindnyájan, hogy a mezőgazdasági termékek óriási­­hanyatlá­sát gazda és iparos egyaránt megérzi. És ki hiszi azt, hogy az a közönség, mely a mai terheknek súlyát is nagy nehezen viseli, ha nem tudjuk őt gazdaságilag erősíteni, tartósan képes legyen emez új terheket egész terjedelmükben viselni és nem fog-e a tényleges adójövedelmekben előbb-utóbb beállni a gazdasági pangás következése, azok csök­kenése által ? Ezért hangoztattuk ismételten, hogy a pénz­ügyi bajokat nem lehet kizárólag pénzügyi eszkö­zökkel orvosolni. Pénzügyi eszközök is kellenek, kell a kormány által említetteken felül más jö­vedelmi forrásoknak megnyitása is, nem a létező adók emelése alakjában, hanem egy észszerű adóreform alakj­áb­an. Nyíltan megmondja ezúttal is, hogy új terhek elvállalása nélkül nem le­het az állam pénzügyeit rendezni, ezért azonban nem szólót és pártját illeti szemrehányás, mert szóló és pártja éveken át figyelmeztették a kor­mányt, az országgyűlést és a nemzetet, hogy az el­múlt évek gazdálkodásának rossz vége lesz. Nem hittek. Minél később fognak hinni, annál több áldo­zatba fog kerülni a pénzügyek rendezése. De a pénzügyi eszközökön kivü­l a köz­­igazgatásnál és a közgazdasági politika terén is kellenek refor­­m­o­k. (Élénk helyeslés.) A gazdasági kultúrát emelni kell, hogy a gazda könnyebben elbírhassa a nagyobb terhet. Egy észszerű hitelszervezet terem­tése által meg kell szüntetni az uzsora és kamatláb pusztító hatását. A föld hozamának sokszorosítása céljából létesíteni kell a talajjavító hitelt. E reformokkal azért is tartozunk a haza kö­zönségének, hogy a sok teherért, melyet a nép vál­­laira raktunk, egy rendezett állam min­den jótéteményét nyújtsuk a nép­nek. (Élénk helyeslés) Egy európai nívón álló közigazgatást, egy oly igazságszolgáltatást, hogy az igazságot kereső igazságának birtokához juthasson, a­nélkül, hogy néha többet veszítsen a pörlekedésre időben, költségben és bizonytalanságban, mint a­mennyit a per tárgya megér. De van-e arra kilátás, hogy a jelenlegi kor­mány a nagyszabású üdvös reformoknak terére lép ? A kabinetnek állapota egy bizo­nyos roskatagságnak képét viseli magán, mely nem igen biztat arra, hogy e nagy dolgoknak keresztül vitelére képes legye­n. Van a kabinet­ben egy kiváló jogász, mint igazságügyminiszter, van egy másik kiváló jogász, mint államtitkár. .,De mintha ezekre a férfiakra ránehezednék az egész rendszer meddőségének átka. Tesznek kezdeménye­zést az anyagi jog terén , de a­hol legsürgősebb volna a segítség : a bírói szervezet és az alaki igazságszolgáltatás, a büntető és polgári peres eljá­rás szabályozásának terén,­­ mozdulatlanul állanak ; pedig már huzamosabb ideje, hogy a sok várakozá­sokkal hivatalba lépett igazságügyminiszter hivata­lát elfoglalta. A közigazgatási reformokra várunk. Egy része ígérve van a trónbeszédben, egy részét sürgetjük. És mikor mindeme kérdések égetők, akkor azt látjuk, hogy a kormánynak nincs is belügyminisztere. (­Igaz, úgy van!) Az a miniszter hiányzik, a­kinek hivatása volna ezeket a reformokat előkészíteni. Mit szóljunk a közgazdasági ügyeknek veze­téséről ? A közgazda­sági miniszter úgy látszik már teljesen lemon­dott arról, hogy a folyó ügyek elintézésén kívül bármi más fel­adata legyen és a folyó ügyek elintézésé­ben sem bír valami szerencsés kézzel, mint azt eme tárca keretében fel-felmerülő és az ország határain túl is kínos föltű­nést előidéző esetek mutatják. Példaképen fölhozza az ismétlő fegyverrel való begyakorlás céljából a legnagyobb munka­időben történt behívásokat, melyeket a gazdasági egyesület felszólalása gátolt meg, minden ne­hézség nélkül, holott a földművelési miniszter néhány ezer munkásnak és számos gazdának emez óriási károsodását egyszerűen elaludta volna. Ily miniszterekkel a legnagyobb szervező ké­pesség a kormány élén sem volna képes a szüksé­geseket megtenni. Pedig tisztelettel ki kell monda­nia, hogy a miniszterelnök a legkiválóbb parlamenti tehetséggel és pártvezéri képességgel bír, hogy minden fölmerülő kellemetlenséget elhá­rítson ; minden fölmerülő nehézségre nézve, pilla­natnyilag, úgy a­hogy, kielégítő megoldást találjon. De a messzenéző szervező tehetséget, a tervszerű politikai gondolkodást, szóval az ország jövőjébe látást és a jövőnek gondos előkészítését, ezt a leg­magasabb államférfi a tulajdont eddigi egész műkö­désében nélkülözni kénytelenek vagyunk. (Igaz ! úgy van !) Éppen e­miatt kevés reménynyel néz a kormánynak és többségnek az országgyűlés hátra­maradó részében kifejtendő tevékenysége elé. Ily körülmények közt kétszeresen nehéz és fontos fel­adat háramlik a kisebbségre, az ellenzékre. A ki­sebbség nem pótolhatja a kormány és a többség mulasztásait, de meg fogja tenni, hogy folyton a kormány, a többség és a nemzet lelkiismeretéhez szóljon, hogy őket folyton figyelmeztesse a hibákra, melyeket elkövetni készül és az elmulasztott fontos teendőkre. Lesz-e a kormányban elég­­elfogulatlan­ság arra, hogy az ellenfeleitől eredő eme figyelmez­­tető szózatot méltányolja, nem tudjuk. Les­z-e a többségben elég erélyes és el­szánt h­azafiság, hogy az ország érdekét a pártérdek fölé he­lyezve, a mi figyelmeztetéseinkre hallgasson és a kormányt eré­lyesebb és üdvösebb tevékeny­ségre szorítsa, vagy ha ez nem sikerül, tőle támogatását meg­vonja, ezt csak óhajtjuk, de szin­tén nem tudjuk. Egyetlen dologért, áll jót és ez az, hogy a kisebbség, mint ellenzék, telje­­síteni fogja kötelességét. Nemcsak kizárólag fog föllépni, hanem kezdeményezőleg is mindama refor­mokra nézve, melyek elsőrendű szükséget képeznek. (Élénk helyeslés.) Ezután így folytatja : T. választó­közönség ! ha valaha éreztem annak szükségét, hogy működé­semről önök előtt számoljak, érzem azt ma, mert én, a­ki eddig mindig a terheknek csökkentésén fára­doztam, ez alkalommal számot vetve meggyőződé­semmel, legjobb lelkiismeretem szerint szavazatom­mal hozzájárultam ahhoz, hogy a katonai terhek igen-igen sok millióval szaporíttassanak. Meg kell mondanom, miér­t tettem ezt s meg vagyok győ­ződve, helyben fogják hagyni eljárásomat. Önök tudják, hogy nem élünk nyugodt, békés időket, önök tudják, hogy oly kérdések merülnek föl az európai láthatáron, melyeknek megoldásától hazánknak jövő­beli biztonsága függ. Önök tudják, hogy a mint nemzetünknek évezredes történelme alatt annyiszor, úgy ma is, a keleten vészfelhők tornyosulnak föl, me­lyek — ha azokat elhárítani nem sikerül — nemze­tünkre oly pusztító vihart áraszthatnak, a­milyen a pusztító jégeső, mely néhány­ perc alatt egész ter­méseket képes tünkre tenni. Ezekkel a viharokkal szemben készen kell állatnunk. És midőn nekem az mondatik és midőn nekem bizonyíttatik, hogy arra a célra, hogy a mi fiaink, kik a hadseregben szol­gálnak, éppen azért, mert erősek vagyunk, talán a tényleges háborúnak csapásától megkíméltessenek, ha pedig a háború kikerülhetetlen volna, minden­esetre győzedelmeskedjenek. S ha nekem bebizo­­nyíttatik, hogy ebből a célból új áldozatokra szük­ség van , hol van ebben az országban magyar em­ber, ki erre a célra és ebből az okból ezeket az ál­dozatokat meg nem szavazza ? (Hosszantartó helyes­lés.) És így volt előttem, így volt elébü­nk állítva a kérdés. Mi azoknak a követelményeknek, a­melye­ket egy más hatalom a Balkán-félszigetre nézve fölállít, nem engedhetünk. (Élénk helyeslés.) De ha nem engedhetünk, készeknek kell lennünk arra is, hogy tiltó szavunknak, ha kell, fegyverrel is érvényt szerezzünk. Azután elmondja, hogy a delegációtól 47 millió követeltetett, a­nélkül, hogy a nemzetnek megmondatott volna, hogy az mire lesz fordítandó , csak a delegáció tagjai tudnak róla. Ebben helyte­lenség is volt, mert a 47 milliónak egy része oly­an, hogy arról bátran számot lehetne adni ország-világ előtt. A jelen esetben már alig lehetett ezt a hibát kijavítani, magának a célnak veszélyeztetése nélkül, de az ellenzéknek sikerült elérni a delegációban, hogy a jövőben teljesen biztosítva legyen az alkot­mányos testületek ellenőrzési joga. De vannak annak a 47 milliónak oly részletei, melyeket nem lehet nyilvánosságra hozni. Szóló azonban bizto­sítja választóit, hogy azoknak nélkülözhetetlenségé­ről meggyőződött és valamint szavazatával hozzá­járult, éppen úgy őrködni fog, hogy a kivételes és bizonytalan helyzet ürügye alatt fölösleges kiadá­sok ne tétessenek. Szóló és elvtársai biztosítékot nyújthatnak, hogy több, mint a­mi valóban szüksé­ges, nem fog megszavaztatni és nem fog elköltetni. (Élénk helyeslés.) És lesz rá gondja, hogy ezek az áldozatok hiába ne hozattak legye­n. (Hosszantartó zajos he­lyeslés.) Ismét beszélik, hogy Bulgáriában engednünk kell Oroszország ama álláspontjának, hogy neki ott A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA Hogy fedezik föl a fürdőket.­ ­A „Budapesti Hírlap“ eredeti tárcája.— Előkelő ember volt annak idejében az öreg Feinherz Jakab Kraszna-Bélteken. Ő volt tudniillik a falu főbírája, a­ki be­csületes sváb létére nagyokat aludt a község­házán, mialatt a jegyző összeírta neki a ka­tona-köteles fiatalságot, meg megcsinálta az adólajstromokat. Magyarul ugyan nem igen tudott Fein­­herz Jakab, de ő azokat, a­kik e miatt szemre­hányást tettek neki, rendesen azzal békítgette, hogy isten nem tud ő máshogy sem, pedig megjárta Tótországot, meg volt talián föl­dön is. Tótország alatt értette Kassát, talián föld alatt meg azt a dalmáciai várost, a­hol ka­tona korában citromot vacsoráit. Ez a Feinherz Jakab nem volt a legoko­sabb ember a falujában, a­mi nagy dicséret Kraszna-Béltekre, hanem azért megtették bíró­nak, mert abban a jóravaló csendes faluban, a­hol mindenki békét hagyott embertársainak, semmi szükség sem volt valami irudélis fir­mára. Jakab pedig nem volt krudélis firma. Azután meg, mint aféle módosabb gazdához, a­ki egypár telek, meg vagy három szőlő fölött tulajdonjoggal rendelkezett, hozzá illett legin­kább, hogy eszem-iszom alkalmával, mint házi­gazda, kitegyen magáért. Ennek az elöljárói kötelességének, ámbár vérző szívvel, de közkívánat szerint meg is felelt Feinherz s egyszer-kétszer egy esztendő­ben megetette és megitatta a faluval mindazt, a­mi romlásnak indult a kamrájában, meg a pincéjében. Másnap a félfalu vonaglott gyomorgörcs­ben. Akkor Feinherz kiosztotta az összes or­vosságot, a­mit járványos idők eshetőségére való tekintettel rendelkezésére bocsátott a megye. Az egyik betegnek adott chinint, a másiknak kolera­cseppet, a harmadiknak diák­­flastromot, és volt olyan is, a­kinek, miután későn jött, már nem maradt egyéb, mint puskapor. Igen. Mert jól tudta azt Feinherz, hogy a bögölyös marhának a sebes hátát üdvös dolog bekenni faggyú közé tört puskaporral, hát hogyne gyógyulna meg egy sváb attól, a­mi egy triónak is egészségére van? Széles látkörének illusztrálására nem szük­séges egyebet felhoznom, minthogy egyszer, mikor másodéves jogász koromban otthon töl­töttem a vakációt és az apám irodájában segí­tettem az írnoknak másolni, bejövén Feinherz, egy darabig nézi, hogy írok, azután megszólal: — Na mán urfi, csakugyan nagy örömet tehetsz az apádnak! — Hát osztán miért ? kérdeztem meg­­illetődve. — Csak, hogy úgy megtanultál irni, mondja ő. Nem állítom ugyan, hogy egy másodéves jogász apjának éppen közönyös volna, hogy a fia végre is megtanult írni, de azért a Feinherz elismerése még­sem tett büszkévé. Tehát ez a Feinherz Jakab volt az, a­ki dacára annak, hogy sem geológiával, sem mi­­neralógiával avagy rokon stúdiumokkal teljes életében nem foglalkozott, mégis halhatatlan emlékűvé tudta magát tenni a kraszna-bélteki unokák unokái számára, felfedezvén a bélteki fürdőt, a­miben mindazonáltal nem a fejtörése, hanem a köszvényes lába segítette. Volt neki földje többfelé is a határban, de a legjobban fótott a dobrai telekhez. Az tudniillik a szőlőhegy alatt volt, közel a pin­céhez. Ez a pince mindig gyöngéje volt Fein­­herznek, annyira, hogy egyezer borközi állás­ban úgy nyilatkozott, hogy ha forrón szeretett feleségét Ábrahám valaha a keblébe fogadja, akkor ő ki fog költözni a nagy világ lármás zajából a pincegádorba és hátralevő napjait jámbor elmélkedésekkel tölti a föld alatt, hogy azzal is közelebb legyen az elhunythoz. Miután azonban a szeretett hitvestárs egyelőre még friss egészségnek örvendett és féltékenyen őrködött testi-lelki épsége felett: nem volt más hátra, mint titkos gyakorlatok­kal pótolni a szebb jövő reményét és ezt Fein­herz gyakran gyakorolta. Valahányszor a dobrai tanyán volt dolga, mindenha lényegesen felvidulva érkezett hazai azt mondván otthon, hogy a szomszéd kínálta meg egy itallal, holott ő volt az, a ki a szom­szédot megkínálta. A szomszéd tudniillik az egyetlen ember, a ki a pincéje fekvésénél fogva mindent látott s igy a titoktartásáért meg kel­lett vesztegetni. Egyszer a szegény Feinh­erznek nagyon nekiesett a köszvény. Kenték, gy­urták, gyrom­­rozták otthon, nem használt semmit. Jakab nyögött, mint egy vadgalamb, még utoljára is megragadta a pincekulcsot és ment. Elérkezett az idő, hogy már jönnie kel­lett volna, de nem jött. A felesége várt egy darabig, azután megette az ura vacsorarészét is és lelkét Istennek ajánlva, lefeküdt. Ugyanekkor Jakab a szomszéddal össze- 1888. julius 2

Next