Budapesti Hírlap, 1888. október(8. évfolyam, 271-301. szám)

1888-10-01 / 271. szám

e­ met. Bármely politikai pártnak szolgáljunk is, mint hirlapírók együtt evezünk, szolidaritásban állunk. Én, ki mindenemet a zsurnalizmusnak köszönhetem, kenyeremet, családi boldogságomat, polgári becsüle­temet s azt a nagy fülmagasztalást, mely most ért, örvendek, hogy munkatársaim, az újságírók, osztoz­nak örömömben. Hogy mégis visszatérjek a politi­kára, van a szabadságoknak egy legfőbb pontja va­lamennyi közt, s abban egyetértünk, hogy a sajtó­­szabadság a politikai szabadságnak alapja s en­nek mi vagyunk lovagjai. Lelkesedéssel szolgáljuk a nemzet s nem a magunk érdekeit. De munkánk nem jár jutalom nélkül, mert a szellemi munka, lát­juk, megtalálja erkölcsi jutalmát. S a­mikor az önök képviseletében nekem jutott a legszebb polgári babérkoszorú, átadom önöknek e koszorút, vigyen haza mindegyikük emlékül egy-egy levelet, mert a sajtó minden egyes munkásának része van e dicső­ségben. Új pályámon is velem lesz mindig az a tudat, hogy zsurnaliszta voltam, vagyok és leszek s hogy csak önökkel karöltve tehetek szolgálatot ha­zámnak. Kérem, tartsanak meg továbbra is szerete­­tükben. (Hosszantartó lelkes éljenzés.) Az ünnepek­ után Berman Ottó emelt szót s körülbelül ezeket mondta : A belvárosi választásban az volt a legfénye­sebb momentum, hogy minden párt és a társada­lomnak minden rétege elősegítette Kaas Ivor győ­zelmét és tolta diadalszekerét. Ő maga, a­ki min­dig a radikális eszmékért harcolt, a politikában nem egy utón halad Kaas Ivorral, őszintén osztozik örö­mében. Eljött e lakomára is, mert szereti, tiszteli Kaas Ivort, mint igaz embert, a­ki életét azzal kezdte, arra alapította s arra használja, hogy csele­­kedje azt, a­mi az életben a legnemesebb, hogy előmozdítsa a nép jólétét. Élteti a belváros képvi­selőjét, mint igaz embert, mint a törhetetlen munka emberét. (Hosszantartó zajos éljenzés.) A kitűnő tudóst Mezei Ernő váltotta fel, a­ki e szavakkal dicsőítette a belváros képviselőjét: Sokszor szoktuk magunk között ismételni, mit a hírlapirodalom egyik régi bajnoka mondott egyszer nekünk : Szeressétek egymást, fiaim, más úgy sem szeret benneteket. Azt hiszem, ezt a ke­serves tanácsot csak kétségbeesett kedvben lehetett adni. Hogy az a közönség, melynek érdekeit szol­gáljuk, a magyar társadalom, melynek javáért küz­dünk, bennünket ne szeressen, igazán kétségbeejtő gondolat. Azt hiszem, abban a tanácsban az a tévedés, hogy mindig azt nézik, a sajtó nagyhatalmasságá­­nak mi a viszonya más nagyhatalmakhoz. Az állam­férfiak, az üzletvilág előkelősége, a színházak kitű­nőségei, egy­szóval mindazok, kik a nyilvánosság előterében állanak, kiknek örökös reklámra és dicsé­retre van szükségük, azok sohasem fognak igazán szeretni, annál kevésbbé fognak szeretni, mentél jóravalóbb a zsurnalisztika, ha minden tagja csupa zseniális fő- és aranyjellem volna is. De hogy a magyar közönség igazi rokonszenvét nemcsak össze­­ségünkben, de egyenként külön-külön is ki nem vívhatjuk, ezt én sohasem tudnám elhinni. A mi pályánk, azt hiszem, a legnehezebb pálya, melyen a közérdeket lehet szolgálni, legalább a legtöbb gonosz kísértésnek van kitéve. De hogy igaz lélekkel, kitartó munkával egy egész ország szeretetét lehet rajta kivívni, ime Kaas Ivor pél­dája. Mi a mai ünneplésnek igazi magyarázata. Ki­mondom, az igazi magyar hírlapírónak — magyar hírlapírókról szólok, — hogy szeretni tudjon, meg­legyen benne az őszinte lelkesülés képessége. A mi Kaas Ivert nemcsak az ország előtt, hanem a mi kritikus szemeinkben nagggyá tette, ez főkép a szeretetnek nagy képessége, ez a szeretet, mely kö­rülöleli a kicsit és a nagyot, szeretet a közelálló és egyéni iránt és szeretet az általános érdekek és­­ a tiszta eszmények iránt. Kaas Ivor felismerte mindig és ihlető, meleg nyelven fejezte ki mindazt, a­mi magyar embereket egyenként és összességükben kö­zelebb hozott egymáshoz. Azért láttuk, hogy a tö­megek zajosan lelkesedtek érte az utcákon, hogy az ország intelligenciája örömmel fogadta megválasztá­sát és minden szív körülötte megmozdult. Így tör­ténik, hogy szereti őt a világ körülöttünk és annál jobban szeretjük mi is, a pályatársak. A­meddig az ő nyomán haladunk, a magyar közvélemény el fog ismerni bennünket, mint a magyar civilizáció előha­­dát, mint az úttörőket, kik az őserdőből kivágják a fákat és elkészítik a nemzeti művelődés talaját mások magvető munkájának. Éljen az első magyar hírlapíró, Kaas Ivor! Ezután ismét Kaas Ivor báró szólott s felkö­­szöntötte Rákosi Jenőt, mint a zsurnalisztikában atyját, mesterét és hű barátját s a Budapesti Hírlap munkatársait, mint kedves kollegáit, úgyszintén Ábrányi Kornélt, mint szerkesztőt s a Pesti Napló munkatársait, mint oly baráti kört, melyben tizen­három esztendő óta egyetértve működik. Ábrányi Emil zajos lelkesedést keltett Kaas Ivorhoz írt költeményével, mely igy hangzik: Hogyha van eszménye a hírlapírónak, A becsületesnek, az igaznak, jónak, A ki mindig szint vall és ember a gáton —. Engedd, hogy kimondjam: te vagy az barátom! Te nálad a sajtó végtelen papírja Fényes eszmék kertje, nem az elvek sírja : Termelsz benne mindent, a mi nékünk drága, Minden sorod lelked’ egy-egy szép virága. A jelennek h­sz csak s mégis a jövőnek, A te cikkeidből nemzedékek nőnek, Papjai a hitnek, pajzsai a jognak, Magvetője vagy te késő századoknak. Ha megnőtt az erdő s enyhét bőven adja, Névtelen szerzőjét vájjon ki kutatja ? És ha járunk szerte aranyos mezőben, Dicsérjü­k a kalászt, de a magvetőt nem. Ládd, ez a te sorsod. Másé az eredmény, A kalászt aratván, a gyümölcsöt szedvén. De tied az áldás, tied az örömköny, Mely a szemen, ajkon ott lesz mindörükkön. Es tied e sok szív, mely örömre dobban, Nevedet dicsérve, szép diadalodban. Még a nép is — ámbár tündöklő ivarból Nincs más csak a neved — mind tehozzád fordúl. Nem gyűjtöttél kincset, pazar gazdagságot, De igazán mondtad: a nép szeret téged. Oh! boldog barátom! Hol van az a nábob, A ki megvehesse a te szegénységed! Rákosi Jenő a budapesti német újságírókat köszöntötte fel, mint a­kik az önfeláldozás művét teljesítik a hazáért. Ők ugyanis német nyelven a nem magyar ajkú nemzetiségek közt hirdetik a ma­gyar hazafiságot és egy sincs köztük, a­ki nem ezt hirdetné. Ha azonban feladatukat sikerrel vég­zik s tényleg megtanítják e nemes érzelemre azo­kat, akik eddig tőle idegenek voltak, akkor semmi sem természetesebb mint hogy azok, a­kik német kollégáinktól megtanulták a magyar hazafiságot, megtanulni iparkodjanak a magyar nyelvet is. Ha pedig ezt megtanulták, természetesen válnak a ma­gyar hírlapok közönségévé. Éljenek tehát azok, a­kik ez öngyilkos feladatot öntudatosan teljesítik és teljesítsék mentül gyorsabban, mentül nagyobb si­­kerrel. (Zajos éljenzés.) Ábrányi Kornél a távollevő ujságirókat él­teti, a kiknek szintén részü­k van Kaas Ivor dicső­ségében. Tenczer Pál a német nyelven író magyar zsurnaliszták nevében reflektál Rákosi Jenő sza­vaira s felköszönd a belvárosi választókat, a kik alkalmat szolgáltattak a sajtó mai ünnepére. Kaas Ivor felmutatja a versed mérsékelt el­lenzék német nyelven szerkesztett táviratát annak tanúságaként, hogy hová az idegen uralom némete­ket telepitett germanizáló szándékkal az ország vé­gein is a magyrar hazafiság gyökeret vert s ezt a hazai német hírlapirodalomnak tudja be érdemül. Ezekre a németül iró magyarokra üríti poharát. Az ünneplő társaság, mely délután egy órakor ült lakomához, három óra után oszlott szét, emelke­dett hangulatban. BUDAPESTI HÍRLAP, (171. sz.) 1888. október 1. Frigyes császár Königgrätzról. A Kieler Zeitung — mint táviratunk már je­­lentette — Frigyes császár 1866. évi naplójából a következő kivonatot közli : 1866. július 3. A königgratzi csata. Az éjjel sokat esett. A hadtesthez napfölkeléskor inté­zett parancsomat reggeli fél 9 órakor követte az elvonulás. Ekkor csatlakoztam a testőrség zöméhez és megtettem ezzel a rendkívül fárasztó m­arsot zu­hogó esőben a meredek Elbe-parton és a mögötte fekvő magaslatokon át. A feneketlen utak borzasz­tóan megnehezítették és föltartóztatták minden fegyvernem előnyomulását. Nagyobb vállalat keresz­tülvitelében nem bíztam, mert nem hittem, hogy az osztrákok háttal az Elbenek, elfogadhatják a csatát. Jelentés érkezett, hogy Fransecky tábornok a VII. hadosztállyal legközelebb áll jobb szárnyunkhoz, helyzete igen veszélyes, több tüzérséget óhajt. A gárdatartalék tüzérsége rögtön odarendeltetett. Ho­­renoves község magaslatán, velünk éppen szemközt félórányi távolságban egy kolosszális fa állott egé­szen egyedül. Ezt a direkció főpontjául tűztem ki a hadtestnek, mert úgy tetszett, hogy ott az ellen­séges tüzérség igen előnyös állást foglalhatott el. Egyelőre nem tüzelt, de utóbb annál nagyobb hév­vel kezdte és úgy látszott, hogy területet nyert. Első feladatomul azt tartottam, hogy az ellen­ség jobb szárnyát megtámadjam és megbontsam. Ezt az előttem elvonuló csapatoknak is oda kiáltottam, és néhány­ kemény válasz a csapatokból azt bizonyí­totta, hogy megértettek. A talaj borzasztó volt, min­den gyors mozgást megakadályozott, és a lovak patkóját egész könnyedén lerántotta. Sehol sem akadt olyan kedvező pont, a­honnét teljes tájéko­zást lehetett volna nyerni. A nedves levegő miatt a távolság kiszámításában is csalatkoztunk, úgy hogy a nagy fa sehogy sem látszott közeledni. Sebesülte­ket szállítottak, holttetemek hevertek az útban. Jobbtól­ól több község lángban állott. Ugyanonnét folyvást hallatszott az ágyudörgés. Türelmetlenre vártuk az első hadtestet, melynek ugyan harmadfél mértföldnyi utat kellett megtenni, de már két órakor a harctéren kellett lennie. Steinmetz tábornoknak, kit mára az ötödik hadtesttel a tartalékba rendel­­tem, megparancsoltam, hogy a hatodik hadtesthez csatlakozzék. Találkoztam gyalog és lovas csapatai­­val. Élénk „Hurráh“-val üdvözöltek, midőn figyel­meztetve őket a nap jelentőségére, tudtukra adtam, hogy királyunk jelen van és ma személyesen ve­zérli a hadsereget. Blumenthal tábornok, utalva a hatalmas ágyúzásra, legott mondta nekem : „Ez a döntő ütközet“ és ez mindinkább valónak bizonyult* Hadseregem fellépése megtörte az ellenség jobb szárnyát és alkalmat adott a támadásra. A harctéren megjelenve, minden jobbra fordult, mert kevéssé* megérkezésünk előtt már azt rebesgették, hogy meg­parancsolták a visszavonulást, miután az első had­­sereg egy órai csatározása nem vezetett ered­ ményre. Tőlünk negyed órányi távolságban egy magas­laton feküdt Chlum falu. Puskatűz és hurrah hallat­szott, annak jeléül, hogy ott elkeseredett küzdelem foly. A gárda volt ott tűzben és bár még nem kap­tam jelentést, mégis sejthettem, hogy a 2. gárda­hadosztály már Maslovec körül lehet. Ekkor meg jókorán megérkezett az előhad, hogy a gárdát Chlumnál kisegítse. Legfőbb ideje volt, mert a gárda már igen szorongatott hely­zetben volt. Boyen tábornok ő felségétől, Sadovából jött, fél mértföldnyi kerülőt téve lóhalálban, hogy figyelmeztessen Chlum megvédésére, mely ugy tetszett, már nem volt birto­­kunkban ; épp jókor érkezett, hogy tanúja legyen eme helység végleges meghódításának. Most magam lovagoltam az első hadtesthez és mig a bombák jobbra-balra hullottak, üdvözöltem a keleti porosz csapatokat. A pillanat magasztos volt. Innét a me­redek dilmai magaslatra lovagoltam, közel egy még folyton tüzelő üteghez Keleti porosz ezredem kato­­náitól körülvéve, beláttam a három mértföldre ter­­pedő harcmezőt és meggyőződtem, hogy a győ­zelem a mienk és hogy az ellenség teljesen meg­hátrál. Hosszabb ideig beszélgettem a 27. gyalogez­­red legénységével, mindnyájan egyetértve mondták : Tudtuk, hogy ma meg kell érkeznem , nehéz állásuk volt a szadovai erdőben, még egyszerre minden ol­dalról felhangzott: „Itt jön ő, itt jön!“ Ezentúl minden jó ment, de legfőbb ideje volt, hogy megér­kezett !“ Egy h­arcmező borzasztó képet nyújt és a szem előtt feltáruló irtózatos pusztulások leirhatat­­lanok. A háború mégis iszonyatos és az illető, a­ki zöld asztal mellett egy tollvonással háborút idéz föl, nem is sejti, hogy mit művel. Végre hosszas keresgélés után megtaláltuk a királyt. Jelentettem, hogy hadseregem részt vett a csatában, kezet csókoltam, mire megölelt. Sokáig nem tudtunk szólani. A király indítványomra elren­delte, hogy a csata Königgrätz után nevez­tessék el. Éreztem, hogy ma a legfonto­sabb napok egyike virradt Porosz­­országra és kértem az Istent, világítsa meg a király és tanácsosai elméjét, hogy Porosz- és Né­metország javára és üdvére a mai napnak megfelelő eredmények bekövetkezzenek. Az éjjel igen élénken álmodtam feleségemről és gyermekeimről.

Next