Budapesti Hírlap, 1888. december (8. évfolyam, 332-360. szám)

1888-12-01 / 332. szám

nagymérvű kihágások folytán a válasz­tások szabadságára adott királyi szó meg nem tartatott: Milán új módoza­tokkal új választásokat akart elrendelni a pártvezérek beleegyezésével. De e pártvezérek legszűkebb értekezlete, me­lyet a király összehívott, két haladó­­pártit, egy radikálist és egy liberálist, egyhangúlag megtagadta az uralkodó kívánságát. Mind a király ellen voltak, pedig a király bízott bennök. Bizalom, ez nagy szó Szerbiában; az árulás itt oly honos, hogy múltkor Krisztics miniszterelnök titkára, ki fő­nökével elintézte a titkos utasításokat, melyek vidékre mentek, oly szépen tar­totta meg a titkot, hogy reggelre mind­két ellenpárt főemberei be voltak avatva. Krisztics is megtudta a perfidiát, s az illetőt el is bocsájtotta,­­ alkalmasint képviselő és miniszterjelölt lesz belőle. Nem boldogulván a pártokkal, Mi­lán, mint többször, önhatalmúlag cse­lekedett. A választásokat megsemmisítő, s újakat rendelt el a legrövidebb idő alatt. Ez új választásokra a Krisztics­­kormány alkalmasint teljes erővel fogja gyakorolni befolyását, s így azok kime­netele bizonytalan. Sőt meglehet, hogy Milán ez után könnyebben célt ér, mint a szabad választással, s az alkotmányt revideálhatja úgy, mint neki tetszik. De másrészt az ellenzéki pártok a végsőig elkeseredve, és mindenre készen fognak küzdeni, hogy megsze­rezzék a szkupstinát és elkergessék a királyt. A „Zasztava“ minden nap ezt be­széli. Az 1888-ki alkotmány­revíziót pár­huzamba hozza az 1858-ki alkotmány­­revizionális processzussal, mikor ily al­kalommal Karagyorgyevics Sándor fe­jedelem lön elbocsátva. A „Zasztava“ egész biztosra veszi a radikális párt nagy többségét és határozottan király­ellenes fellépését. Mi nem vonjuk két­ségbe a lap jól értesültségét. De két dolgot elfelejt a „Zasztava“: hogy Milán király nem a tehetetlen Karagyorgyevics herceg, hanem egy eszes és erélyes ember, ki nagyon is­meri szerbjeit, s el tud velük bánni, másodszor, hogy 30 év előtt Belgrád­­ban török őrség volt, mely a fejedelem­mel, ha el is kergették, nem törődött, most pedig Milánnak katonái vannak, kik egyre-másra még a legmegbízhatóbb elem Szerbiában. Ha katonái őt el nem árulják, mint Battenberg Sándort, Milán legyőzi a szkupstinát, ha ez ellene lázad. Végül Ausztria-Magyarország is itt van s nem fogja hagyni Milánt; nem szép szemei kedvéért, hanem mert Szerbiában nem tűrhet anarchiát épp oly kevéssé, mint Boszniában nem tűrhette. Orgyilkosok ellen persze meg nem óv­hatjuk őt, ezért vigyázzon magára. De halála sem használna a radikálisoknak, az anarchiát akkor sem tűrnék. Mi látjuk a helyzetet Szerbiában teljes meztelenségében. Nem tudjuk előre megmondani, jól vagy rosszul tette Milán király, hogy az alkotmány­­revíziót kitűzte. Mert, úgy látszik, nem lesz benne köszönet : annyit tudunk, hogy a király kényes és kínos és veszé­lyes h­erzetben van s hogy magán se­gítsen, mindenféle párttal alkudozik, őket egymás ellen kijátsza s elfogadná bármely pártnak kormányát és támoga­tását, ha bizhatnék benne, hogy ez hozzá hű lesz. Ha nem bizhatik a szerb király e pártokban, annál ke­­vésbbé bizhatunk mi s nem tulajdoní­tunk biztatásaiknak, barátságuknak és a király barátságának több értéket, mint a mennyit az valóságában nyom. De a mi magunk tartását nem is ez szabály­ozza, nem a bizalomnak kisebb vagy nagyobb foka, hanem a saját jól felfogott érdekeink megóvása. Mi nem lehetünk közömbösek Szerbia iránt, ama visszahatás miatt, melylyel a Belgrád­­ban történők szerbjeinkre bíznak Szá­ván innen és Boszniában. Legyünk hát készek és legyenek rá elkészülve a szerbek, hogy Ausztria- Magy­arországnak végső esetben be kell katonailag is avatkozni. De ezt, a­mint nem óhajtjuk, nem teszszük mindaddig, míg elkerülhető, mig reméljük, hogy Milán király önerejéből fentarthatja magát. " Egy ajtóra mutatott. — Ott az iroda. Bekopogtattam. Ott volt Singer és Wolf­­ner úr, meg egy Wertheim-szekrény. Bemutat­tam magamat. Nagyon szívesen fogadtak s egy finom szivarral megkínáltak. (Katiinál nem kaptam semmit, Révainál egy cigaret­tát, itt egy szivart — a negyedik kiadónál már egy pakli dohányt fogok kapni.) — Egy kötet költeményt vagyok bátor átnyújtani. Singer átvette, "Wolfner megnézte. La­pozgattak benne. — Nézze csak, édes Mazsola úr, — szól Wolfner, — nem volna ön hajlandó ezt a kötet lírai költeményt regénynyé átdolgozni ? — Igen, — tette hozzá Singer, — az Egyetemes Regénytár számára. Mert máskép nem adhatjuk ki. Wolfner úr jóakaratúlag nézett a füzetre is, meg rám is. — Önnek oly gyönyörű írása van. Kár, hogy verseket ir. — Da miért is ir verseket ? — folytatá Singer úr, — hisz nem élhet meg belőle. Tudja-e, uram, mennyi a magyar iró? — Nem. Id. Szinnyey József csak M-val és 5-vel kezdődő magyar irót ezerkétszáztizenhetet szedett össze. Ha így folytatja, felviszi tíz­ezerre. — Talán az olvasókat is belevette ? — jegyzem meg bátortalanul. — Dehogy, hiszen olvasó nincs annyi. E számadatok által lesújtva, ott hagytam az üzletet s elhatároztam, hogy hivatal után fogok nézni. Költeménykötetemet rögtön ott az Andrássy-uton el is adtam egy gesztenye­­sütőnek, a ki szaniclit készített belőle. Magam pedig mentem a legközelebbi elöljárósághoz s alkalmazást kértem. Az elöljárót meglepte a határozottság, a melylyel fölléptem, s kérdé : — Nem rokona ön a főpolgármesternek ? — Nem. — Hát a polgármesternek ? — Annak se. — De valamelyik tanácsnoknak ? — Egyáltalán nem. — A főjegyzőnek ? —­ A főjegyzőnek ? . . . Igen, az öcscsé­­nek kibicelni szoktam a Török­ császár­ban. — S ön elég merész hivatalt kérni ? Azt hiszi, hogy egy idegen embert csak olyan könnyen beveszünk ? Ki protegálja önt tulaj­donkép ? — Senki. — Pesti ember ? — Nem. Nyitra-Zsámbokréten születtem. — Hát akkor ne zaklassa a fővárost. Men­jen haza Nyitrába. Elmentem. Nem haza, Nyitrába, hanem a vámházi adóhivatalba s állást kértem. — Van önnek kvalifikációja ? — Kérdő az az ur, a kihez utasítottak. Előmutattam bi­zony­itványaimat. — Tudja, itt az adóhivatalba mi legin­kább pénzolvasással foglalkozunk s az a fő, hogy a jó pénzt a hamistól meg tudjuk kü­lönböztetni. Majd kísérletet teszek önnel. Elejbem tett két darab százas bankót. — Ha szabad volna kisebb bankjegyeket kérnem, — hebegem elpirulva. Elém tett két ötvenest. — Ez is nagy­on nekem. Két tízest vágott ki. — Nos, melyik a jó, melyik a rossz ? — kérdé. Huzamosan vizsgáltam, forgattam a szép kékhasú papirost, végre ráböktem az egyikre, hogy az a hamis. Kinevetett. Jó volt az mind­­a kettő. Aznap küldték Székesfehérvárról. — Hát, nincs itt valami olyan szakosz­tály, a­hol vagy nem olvasnak pénzt, vagy kisebbet olvasnak ? — kérdem elkeseredve. — De van, csakhogy mindegyiknél ezer forint kauciót kell letenni. No, én jó helyre jöttem. Ha kapnék is állást, még mindig ezer forintra volna szük­ségem. Hisz ha ezer forintom volna, akkor nem is kellene állás. Indultam Budára, a minisztériumba. Az Albrecht-után egy sereg emberrel találkoztam, a­kik egy csomóban lefelé jöttek. — Kik vagytok ? — kérdem Aladárt, iskolatársamat, a ki élükön haladt. — Hivatalkeresők. — Hová mentek ? — A hivatalkeresők országos egyesületé­nek helyiségébe. Ez a napi utunk, föl a mi­nisztériumokba s megint vissza. Hát te hová ballagsz ? — Hivatalt keresni. — Van négy gyermeked ? — kérdé. — Nincs. — Nyomorgó testvéreid ? — Nincsenek. — Főispán nagybátyád, kortes apád, képviselő sógorod, grófi ösmerősöd ? — Nincs, nincs, nincs. — Akkor csatlakozzál a menethez, irat­kozzál be az egyesületbe és várj sorodra. Mint legújabb tagot, leghátulra szorítot­tak, egy ősz, viharvert, sápadt alak mellé. — Egy minisztérium kihalt már, mióta hivatal után járok s mégse kaptam állást, —• mormogá maga elé. — Hogyan? Itt alapíthatnám én meg a jövömet? Ez lehetetlen. Rohantam a geszte­nyéshez, dupla pénzért visszavásároltam tőle staniclivá vált költeményeimet, s írom őket tovább. A jövömmel pedig nem törődöm többet. Sipuhisz. BUDAPESTI HÍRLAP. (332. sz.) 1893. aecem­ber­­ Budapest, dov. 30. Kitüntetés. A király Daruváry Alajost, a királyi kúria másodelnökét , valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki. Egy diplomata indiskréciós. Spanyolország új külügyminisztere, Vega de Armijora, visszahívta Berlinből B­e­n­o­m­a­r grúz spanyol nagykövetet és pedig azzal a megokolással, hogy Benomar hivatalos titkokat árult el a spanyol el­lenzék egyik vezérének. Benomar visszahívása nagy feltűnést keltett, mert a német kormánynál igen kedvelt egyéniség volt. Ezt­ bizonyítja Bismarck herceg levele, melyet a távozó nagykövethez irt. A kancellár kijelenti, hogy a nagykövet visszahívása meglepte és azután így folytatja : „Minthogy min­dig csak dicsérni volt okom a viszonyokat, melye­ket excellenciás becsületességgel és jóakaró érzel­meivel a császári kormány irányában fentartott, hozzászoktam a reményhez, hogy excellenciádat nem látom távozni az állásról, melyen ügyes és méltóságos vezetése mindazok bizalmát oly nagy mértékben meg tudta szerezni, kiknek szerencséjük volt excellenciáddal érintkezni. Ő felsége a császár őszintén sajnálja excellenciád visszalépését s a mondottak után nem szükséges hangsúlyoznom, milyen fokig osztozom uralkodóm érzéseiben. Excel­lenciád bizonyos lehet benne, hogy itt személye iránt a legjobb emlékeket fogják megőrizni“. FŐVÁROSI ÜGYEK. Budapest, nov. 30. A községi választások. A 45-ös bizottság ma délután 5 órakor Királyi Pál elnöklete alatt ülést tartott, mely alkalommal az egyes kerületek bizalmi férfiai bemutatták a vi­

Next