Budapesti Hírlap, 1889. január (9. évfolyam, 1-29. szám)
1889-01-01 / 1. szám
Budapest, 1889. IX. évfolyam I. sz. 7. L _ L-L-l 1 .. ifjMyj. Kedd, január 1. Budapesti Hírlap Előfizetési árak. Egész évre 14 frt. félévre 7 frt, negyedévre 8 frt év kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Tiszelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt lehetőleg gyorsan intézkedni szíveskedjenek, nehogy a lap szétküldése fennakadást szenvedjen. Magyar politika, Budapest, dec. 31. Ezer esztendeje lesz ez idén, hogy a magyarok elkezdték a honfoglalás művét s itt e földön magyar államot alkottak. Azóta ez az állam folytonosan létezett s benne a magyar nemzet volt az uralkodó. Ennek dacára e hazában most is sokan vannak, kik nem magyarok s olyanok is, kik magyarokul tekintetni nem kivánnak, sőt sokan, kik a magyarok ellenségei s ellenségei annak, hogy ezen állam itt magyar legyen. Hogy ennyi századok óta a magyarok nem tudták az itt lakó népeket egy nemzetté egyesíteni s megmagyarosítani, a múlt időknek megfoghatatlan mulasztása s a régi magyar államférfiak és az uralkodó osztályok végtelen nagy hibája. Mi mindent lehetett volna itt tenni és elérni, mennyivel sikeresebben lehetett volna megvédeni a hont, törökök és németek ellen, ha csupa magyar lakja, ha az ősök, kik királyok, főurak és nemesek voltak köztünk, akként cselekesznek, miként franciák, spanyolok, angolok és németek, kik hazájukban idegen nemzetiséget nem tűrtek, hanem rajok adták nyelvüket és jellegüket, felhasználva e célra az állam és az egyház minden eszközeit, az áldást, ahol ez fogott, a kardot, ahol ez kellett, így lettek magukban kompakt erős nemzetekké, nagy kultúrával, sőt foglaltak idegen államoktól s terjeszkedtek mások rovására a szomszédban, vagy távol gyarmatokban. Mi magyarok pedig T*3^tH^zágot fenntartottuk s a szabadságot, de nem tartottuk meg az országot magunknak, hanem kiosztottuk bennszülött és bevándorlót idegeneknek, németeknek, oláhoknak, oroszoknak és szerbeknek. Magunk pedig a felsőbb körökben elnémetesedtünk, az alsóbb néposztályban eltótosodtunk és eloláhosodtunk, erre van számos példa, egész községek, egész megyék. Hát ennek oka a múltban a latin nyelv és a nemesi kiváltságok, melyek a jobbágynépet s a városi polgárságot nem tekintették a nemzet részének s nem méltatták több figyelemre, mint hogy szolgáljanak, oka azután a törökdúlás, mely az alföld magyar népét, a Dunántúl és a Marosvölgy magyarságát rabszijon Kis-Ázsiába hajtatta, hogy velük a törököt szaporítsa, melynek helyét később a bécsi kormányok s az elnémetesedett magyarfőnemesek svábokkal, menekülő szerbek ókéi, engedelmes tótokkal és oláhokkal töltötték be. Okai a magyar kormányok, melyek Pozsonyyból és Bécsből, a nemzeti politik Úgy ? Ön le akarja tyúkáról rázni a vaddisznót . Ezt nem engedhetjük. Az állatkertre nagy veszteség háramlanék ebből. Hé, oroszlánosok ! — kiáltott be a kopár erdőbe. S felmerült két nyugat-ferencvárosi oroszlánetető hatalmas alakja. Fogcsattogtatva közeledtek. — Ezt az urat ne ereszszétek ki az állatkertből, — s e parancs után a zordán felügyelő távozott. Hat óra volt, éppen az oroszlánok etetési ideje s a két óriás magával vitt az „oroszlán-lak“ feliratú épületbe. Itt egyszerűen betettek a párduckatickába s csak egy vékony pléhlemez választott el a husszagtól izgatottan bömbölő fenevadtól. Az etetők a véres darabokra szabdalt hust berakták a többi ketrec égjük felébe s aztán rábocsátották az oroszlán-, párduc- és leopárdokat. Körülöttem már minden ketrecben faltai: a vadak. Csak az én ketrecem elválasztó ajtaját kaparta meg hiába az illető párduc. Ekkor támadhatott az első, a januári ősz hajszálam. Hirtelen elorditottam magamat : — Viszem a disznót. Az oroszlánetetők már el is feledtek, s megdöbbenve nyitották ki az ajtót. Amint én ezen kiléptem, rohant be a másikon a párduc, egyenesen utánam, azt hívén, hogy a napi húsporciója menekül. Sokáig nem felejtem el azt a pofát, melyet utánam vágott, mikor az ajtó lecsattant előtte. E percben jelent meg a felügyelő s kezét usamra téve, mondakától félve, a magyart és a magyar nyelvet elnyomták, német uraknak és katonatiszteknek kedvezve s kizárólagos használatát fenntartva a holt latin nyelvnek, államban és iskolában, hogy mellette századunk első harmadáig, a magyar nyelv épp úgy, mint a tót, szerb, vagy oláh, csak nemzetiségi népnyelv maradjon, se el ne ismertessék, se ne fejlesztessék, se ne terjesztessék; míg ellenben a német a kamarában és a városokban, a katonaságnál és egyebütt a latin mellett hivatalos nyelvül szerepeljen s társadalmilag az udvar és arisztokrácia részéről mindennemű előnyben részesült s általánosan taníttatott. Az egyházak is hibásak, mert Pázmánt kivéve, a kát. főpapok a magyar nyelvvel alig törődtek. A keleti és prot. egyházak pedig nemzeti szervezettel bírván, valóságos nemzetiségi egyházakká lőnek, a lutheránusok Erdélyben s a felföldi városokban germanizáltak, a tót megyékben tótositottak, az oláh papok oláhositottak, csak a magyar papságnem magyarosított, mert katolikusok és reformátusok egymástól szedték el a prozelitákat s a többiekkel nem törődtek. A régi országgyűléseket sem menthetjük fel a vád alól (Erdélyt kivéve), hogy, midőn már az egész világon nemzeti volt a törvényhozás, hazánkban a tek. K. és R. minden egyéb dologgal inkább törődtek, mint a nemzeti lét kérdésével, s e közömbös tömegben az olyanok, mint Felsőbüki Nagy Pál, ritka ki— Ön szerencse gyermeke. A nyert disznó megdöglött. — Hála Istennek, — kiélték, s ezzel rohantam boldogan haza. Este vettem csak észre újdonatúj ősz hajszálamat. Februáriusban egy kitűnő magánkifőző helyre tettem szert, ahol havi 15 forintért kitűnő ebédet kaptam. Az volt a szokás, hogy a mintegy tizenöt-húsz tagból álló társaság betűrendben vett a tálból. Amint én beléptem, két T-vel és egy W-vel kezdődő úr kilépett, s egyszerre én lettem az utolsó. Sohase felejtem el azokat a rostélyoscsontokat, Dunavizzel háromszor föleresztett leveseket, melyek én hozzám leérkeztek. Ami élvezhető volt a tálakban, azt az utolsó előtti rendesen mind kivette, s nem hallgatott senki a háziasszonynak arra a kérésére, hogy tessék jobban beosztani a dolgot. Egy napon a háziasszony új vendéget vezetett be. — Wittenberg úr — mutatá be a társaságnak. Csöndes derültség futott végig a társaságon. Sokan sajnálkozólag néztek a jól táplált fiatal medikusra. Én két kézzel kaptam rajta s kezét erőteljesen megrázva, bemutatom magamat. Végre egy ember, aki utánam következik ! Leült mellém a kijelölt here s láttam, hogy milyen jóizűeket nyel, mikor távolról a rogyásig megrakott kolbászos tálat közeledni látta. Nem számolt a közbüleső éhes koszto k budapesti hírlap tárcája. 1888. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Elmondom az éli tizenkét ősz hajszálamnak a történetét. Ez a tizenkét ősz hajszál az 1888-ik évben támadt, havonkint egy. Ha aztán, a történet már meg lesz örökítve, akkor nyugodtan kihúzhatom őket. Mert ez a sors vár tizenkét hősömre. Januárban az állatkert nagy sorsjátékot rendezett, mert az állatok erősen hullottak. Ujesztendei ajándékul én is kaptam egy sorsjegyet s lázas kíváncsisággal vártam a húzás napját. Csak a medvétől rettegtem, hogy megnyerem, legjobban szerettem volna egy kis tengeri malacot, mely hivatva lett volna pótolni az elmaradt uj esztendei malacot. Nyertem egy beteg vaddisznót. Mikor kimentem az állatkertbe megnézni, szerencsémre már haldoklott. A felügyelő azt állította, hogy elélhet még két _ esztendeig. _ Én nagylelkű h arccal lemondtam róla az állatkerti javára, de nem fogadták el. A felügyelő azt mondá, hogy örülnek, ha megszabadulnak tőle. Én erre" kijelentettem, hogy majd másnap érte jövök. — Elküldjük mi azonnal, egy jó erős vasketrecben, — felelt az udvarias felügyelő. — Nem, nem, majd holnap. Mai császnk 18 oldal,