Budapesti Hírlap, 1889. február (9. évfolyam, 37-58. szám)

1889-02-06 / 37. szám

ftpHRS**? egy másik hűség is kapcsolja az ő ma­gyarjait : a szeretet­é. Ezt lehet tán becsesebbnek mondani, mert hatal­masabb a másiknál. De múlékonyabb is, mert személyhez van kötve és sze­mélyes tulajdonságokhoz. A másik, a­mely az alkotmány épségéhez van kötve és azzal épül, azzal romlik és azzal bukik: állandóbb és biztosabb. Boldog, aki mindkettőt bírja, bölcs, st ki mindkettőt óvja. Államférfim bo­torság, ha a király tanácsosai a kettőt ellentétbe hozzák, a nemzet hűségi ér­zelmeit meghasonlásba döntik, mert ez a rombolásnak végzetes munkája. A­hol a nemzet könnyen túlad alkotmányos jo­gain és nemzeti individualitásának legfőbb ismérvein, ott a legszentebb dolgokkal kezdi a pazarlást s a bukott alkotmányt csak egy követi biztosan: a bukott hű­ség. Mert elsőbben szabad alkotmányos férfiak szeretetét szolgák és cselédek szeretetévé változtatja, a­kikre — meg­szűnvén az úr és szolga fölött álló al­kotmány — áll a francia közmondás: a milyen a gazdája, olyan a cseléd. Volt kilátásunk egy királyra néhai Rudolf trónörökösben, a­kit fajunk tem­peramentumának szilaj szeretetével vett volna körül. E reménytől megfosztanánk. Ez-e az a pillanat, a­mikor a trónörök­lés értéke bizonytalanná, a jövő kéte­sebbé, minden reményünk ingatag fel­hővé válik; ez-e az a pillanat, a­mely­ben a hazafi lel­kiismeret azt a tanácsot adja, hogy nemzeti nyelvünk szuvereni­tásán csorbát üssünk, nemzeti ifjúsá­gunk világát kiszolgáltassuk egy idegen­­ szellemű intézmény önkényének és al­kotmányunk épségét megcsonkítva ad­juk örökül azoknak, a­kik utánunk jönnek ? Hétfőn kezdődik ismét a katonai­ javaslat tárgyalása. A nemzetre nézve­­ ez nagy pillanat: tétlen és készületlen­­ ne találjon a kisértés órája senkit.­­ A titok. Budapest, febr. 5. A meyerlingi katasztrófa ma, a bús temetés napján, mint külön tudósítóink példátlan fáradságának gyümölcse, végre le­leplezve áll előttünk s a következőkben köz­lünk belőle annyit, a­mennyi egyelőre közöl­­hetőnek látszik. A dolog rendkívülisége, országos jelentő­sége és körülményeinek titokzatossága eléggé megmagyarázza azt, hogy a föltevéseknek, a kombinációknak egész sora keletkezett, hogy mindennap ij meg új legendák mentek világgá az eseményről, melyeknek tarthatatlanságát legjobban bizonyította az, hogy az újabb­nak még újabb és ennek ismét újabb lépett a nyomába, hogy megcáfolja azt, a­mely megelőzte. Szívszélütés, párbaj, gyil­kosság, öngyilkosság; egy vadász regénye sok mellékkörü­lménynyel, politikai meghason­­lások és száz egyéb dolog váltották fel egy­mást, és mindben volt egy-egy szála a rémes regénynek, a­melynek végső jelenete Meyer­­lingben lejátszódott, de maga a regény egyik­ben sem volt meg, sem az igazság. Legfölebb egy-egy tényleges valóság, egy-egy mellék­­körülmény. A trónörökös öngyilkosság áldo­­zata, d­e e­z­e­n gyilkosság kény­szerült dolog, még pedig ame­rikai párbajnak a következ­ménye v­a­­­t. E párbaj terminusa va­sárnap járt le, mely napot a trónörö­kös Bécsben, egyik kaszárnyában töltötte, a­hol neki rendes dolgozó szobája van. Ott volt egész nap s oda vitték az­nap érkezett leveleit. Mohó izgatottsággal keres­gélt a levelek közt s elsápadva kapott ki egyet a többi közül. Lázasan szakasztotta fel s miután elolvasta, kimondhatatlan izgalom vett erőt rajta. A levelet darabokra tépte s darabkáit elégette. Azután irt sokat. A meyer­lingi vadászatra kedden kellett volna mennie, ő már hétfőn kiment. A kitűzött udvari ebédre nem ment be Bécsbe. Leveleit utána küldték. Két levelet adott át neki komornyikja. Ő ezek közül az egyik után kapott, elolvasta és a do­log el volt végezve. Szerdán reggel agyon­lőtte magát vadászkastélyában, hol az egész élét átvirrasztotta. A két levél közül az első nyilván a vég­zetes terminusra emlékeztette, a második a végrehajtást sürgette. Ha most az olvasó emlékéből összeszedi mindazt, a­mit a napokban bőven olvasott és hallott, kiegészítődik előtte a kép. A boldog­talan trónörökös úgyszólván egy év óta a si­­ralomházban volt. Innen lázas élete, mely a szórakozást erőszakolja, a feledést keresi. Iz­gatottsága, mely feltűnik ; hangulatának vál­tozásai a végletek között, melyet annyit em­legetnek és méltán ; gyakori célzásai korán bekövetkezendő halálára stb. A legfelsőbb családnak e helyzet keserű­ségeiből bőven kijutott. Nehézségek, összeüt­közések merültek föl a körben, melyet ilynemű csapásoktól teljesen mentnek hajlandó tartani a közönséges halandó. De nem a viszonyoktól megérlelve, hanem a lejárt idő pa­rancsszavára következett be a katasztrófa. A trónörökös remélni lát­szott, hogy ellenfelétől kegyelmet kap ; erre mutat az, hogy a határidőn túl ment végbe a katasztrófa. A két levél elvette minden re­­­ményét. A katasztrófa titokzatosságát és körülmé­nyeinek bonyolódott voltát fokozta az a kö­rülmény, hogy ugyanazon a napon, a­mikor Meyerlingből a trónörökös holttestét Bécsbe szállították, a Meyerling közelében fekvő köz­ség temetőjében szintén temetés volt. Alkonyat idején vitték oda vágtatva a koporsót, de né­hány földmívesnek volt ideje mégis a teme­tőbe sietni. Azonban husz titkos rendőr szét­­kergette a parasztokat s a koporsó földbe tétetett. Ez esetből járta be a világot az a hir, hogy eltemették az odavaló vadászt s a­ legenda a gyilkosságról. A dolog tévedés. Sebten és titkon ama falusi temetőbe nem férfiút, hanem nőt temet­tek. Egy igen szép és igen előkelő fiatal höl­gyet, a ki szerette a fiatal főherceget, s kinek szerelme, midőn megtudta, hogy a fiatal fő­­herceg két birodalmában nincsen szánandóbb helyzetű ember, mint Rudolf, a rajongás láng­jával gyuladt ki s a fiatal leány nem kívánt magának jobb osztályt, mint osztozni sorsában annak, a­kit szeretett. Ez a fiatal leány, a­ki­nek a regény elejéhez, tehát a párbajhoz semmi köze, nyugszik a meyerlingi vadászkastély kö­zelében egyszerű, tán jeltelen sírban. Éppen ily természete miatt tökéletesen légből kapottnak kell kijelentenünk azt az adomát, mely néhány év előtt a napi­lapo­kat végig járta, mely szerint a lóháton egy gyászmenettel találkozván, nem akart kitérni, hanem megállittatta a koporsót vivő legénye­ket s a tetemen átugrálván, tovább nyargalt volna. Ez semmikép sem egyezik komoly, tö­rekvő jellemével, mely még ártatlanabb mó­kákra sem hajlandó, nem hogy ily kegyelet­­lenségeket és garázdaságokat követne el. Hogy a történelmi fejlődést mily szem­pontból ítélheti meg Ferenc főherceg, azt abból lehet megítélni, hogy Weiss János gráci egyetemi tanár oktatta ez irányban. A­ki tehát ismeri nevezett tanár történeti mun­káit, az könnyen vonhat következtetést a leendő trónörökös történelmi ítéletére. Hogy ez nem egyezik minden tekintet­­ben­ azon felfogással, melyet a boldogtalan Rudolf trónörökös merített Rónay Jácint püspök hazafias előadásaiból, az magától érte­tődik. Ferenc, főherceg különben igen szép tehetségű, inkább elmélyedő, kutató eszű fiatal em­ber, kiben különösen ki van fejlődve az akaraterő és kötelességérzet. A­mit ő jónak ismer, azt ő minden akadály és nehézség dacára keresztül viszi. Oly kitartó e tekintetben, hogy makacsnak is mondható. És ez a jellemvonása sokszor mások iránt kí­méletlenségre, sőt önkényre ragadja. Mint­ K­ár­oly Lajos főherceg egy gyermeke sem, úgy legkevésbbé Ferenc főherceg sem rabja az úgynevezett főúri pasz­­szióknak. E tekintetben éppen ellentéte a bol­dogult trónörökösnek ; annyira visszavonult s annyira kizárólag kitűzött tanulmányainak él, hogy a társaságot nemcsak, hogy föl nem keresi, de sőt inkább kerüli. Ebben az irány­ban már a kevesebb tehetségekkel megáldott Ottó túltenne rajta s azért kedvelte ezt Rudolf trónörökös is. Ferenc főherceg, úgy mint többi test­vérei, igen-igen szereti mostoha anyját, a ki csakugyan úgy bánik velük, mint a legjobb édes anya. Érte rajongnak a gyerekek, a pa­pától rettegnek. A leányok kedvesek és Margit főher­cegkisasszony, Mária Valéria király­kisasszony kebelbarátnője, egy­szersmind szel­lemes. Ferenc főhercegnek legnagyobb örö­mét képezte eddigi életében, ha Reich­e­­n­a­u­b­a­n a szabad természet ölében nya­raltak. Ha trónörökössé lenne, le kellene neki mon­dania arról a rengeteg vagyonról, melyet az estei hercegség képvisel. Ez pedig áll nyolc nagy uradalomból, melyek egyike 75.000 lírát hoz évenkint és azonkívül 80 millió kész­pénzből. E lemondás tehát nagy áldozat, de ha adoptáltatik királyfinak és trónörökös lesz, ez által bő kárpótlást nyerne. És a­mint e vázlatból megismerhettük, az élet s hivatása komoly munkájára sok tehet­ség lakik benne, a­mely felséges urunk isko­lájában azon kívánatos irányban fejlődhetik ki, mint a milyent a Budapesti Hírlap ,,A k­i­­r­á l­y és ö­r­k­ö s­e“ című vezércikkében joggal hajtott. Tegye Ferenc József királyunk Ferenc főherceget az általa követett alkot­mányos politikának is örökösévé és vezesse be ennek folytatásába, hogy a mi nemzetünk is a legszebb jövőt remélhesse tőle is. Récsey Viktor. BUDAPESTI HÍRLAP. (37. sz. 1889. február 6. - r-vrr.-- .-v ■.. . ■■ -----------T.—frr"? A trónörökös öngyilkossága. Rudolf trónörökös levele Szögyényhez. Jókai Mór a „Nemzetiben közli Rudolf trónörökösnek Szögyény külügyi osztályfőnökhöz magyar nyel­ven irt következő levelét: „Kedves Szögyény! Itt küldöm ön­nek a pót végr­end­eletemet, intézkedő­jék ön ennek és a két év előtt feleségem beleegyezésével készült végrendeletemnek ér­telmében. A Hofburgban levő dolgozószo­bámban, a pamlag mellett van egy kis asz­tal, az ide mellékelt aranykulcscsal nyissa ön fel annak a fiókját, abban találja az irataimat, melyeknek rendezésével meg­bízom, ennek belátására hagyva, hogy me­­­lyeket válaszszon ki a nyilvánosság számára. Nekem az élettől meg kell válni. Üdvözölje ön nevemben minden jó barátomat és ismerősömet. Éljen boldogul. Isten áldja meg imádott ha­zánkat! Rudolf“

Next