Budapesti Hírlap, 1889. október(9. évfolyam, 271-300. szám)

1889-10-24 / 293. szám

Budapest, 1889. IX. évfolyam 293. sz. Csütörtök, október 24* iea—gMMWu—iwH iwncgraBW—bb—bpbmb—gMBMI Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 7 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik midennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőségi és kiadóhivatal: IV. Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. A vádinditvány. Budapest, okt. 23. Irányi Dániel, mint lapunk utolsó számában meg volt irva, Fejérváry dr. honvédelmi miniszter vád alá helyezését fogja indítványozni. A negyvennyolcasok vezére ez elhatározásával, mint halljuk, pártját is meglepte. Senki sem tudott róla semmit, amíg a tegnapi értekezleten Irányi maga be nem jelentette, de a párt az első meglepetés után nagy örömmel és éljenzéssel fogadta vezére szándékát. Semmi kétségünk sincsen benne, hogy Fejérváry miniszter nagy többséggel találtatnék a fekete-sárga szín mániájában bűnösnek, ha az esküdtek padjain a magyar nemzet ülne birói széket. Nincs itt e hazában ember, akiből e színek iránt némi szimpátiát kicsikarni lehetne. Csak a félreértett lojalitás és a megromlott nemzeti érzület szövetsége harcol e színek alatt. Az igazi lojalitás és a nemzeti közérzés az elkeseredés martaléka ebben a kérdésben. Nyilván e két tényező közül való volt, ami Irányi Dánielt indítványa megtételére bízta. Már mikor a minap a parlamentben kitűnő beszédében megfelelt a miniszter válaszbeszédére, kiemelte a miniszteri válaszon való nagy megbotránykozását. Mert tudnivaló, hogy a „svarcgelb“ szó Magyarországon egy történetileg lett és kifejlett fogalom és pedig sem nem a lojalitásnak, sem nem a lelkesedésnek, sem nem a hazafiságnak fogalma. De oly általánosan forgalomban levő, annyira világos és annyira megváltozhatatlan fogalom, hogy minden gyermek és minden ember tudja. Mely bölcs és őszintén lojális politikustarthatja komoly feladatának, hogy kezébe vevén e kétszínű zászlót, meglobogtassa Magyarországon, mint egy ideális politikai tényezőt, hogy lelkesedést, hűséget, önfeláldozó érzeteket gerjeszszen vele a nemzetben? — Aki teszi, úgy mint Fejérváry, vagy a politikai bölcseségét, vagy a politikai őszinteségét méltán kétségbe vonhatjuk. Annak a megtévedt politikai álláspontnak a folyománya ez, amely azt tartja, hogy vagy a dinasztiának, vagy a nemzetnek, egyiknek le kell mondania politikai hite, hagyományai, érzülete és — ami ezeket külsőleg kifejezésre juttatja, — szimbólumai sérthetetlenségéről és épségéről. E politikai álláspont lovagjainak nincs meg vagy a belátása vagy az erkölcsi bátorsága ahhoz, hogy azt mondja: e két szín ideális becse határokhoz van kötve. Azt az értéket, amelyet képvisel a maga határai közt, minálunk más színek biztosítják alrónnak. És végre mi a fő ? Az érték-e vagy a szín? És tanácsos-e színeket, melyek Ausztriában jelentősek és magasztosak, oda vinni, ahol a legjobb esetben az a jelentésük nem lehet meg, sőt ahol tényleg épp hivatásukkal ellenkező érzelmeket keltenek ? Mindez így van és mindezt itt minálunk minden gyermek tudja is és mindezért minálunk minden ember immár ítélt is magában Fejérváry miniszter fölött. Más kérdés az, politikailag igazolható-e a vád alá helyezés indítványát az országház elé vinni. Azt tartjuk, nem az. Elsőbben is ismétlődni fog az a gyötrelenes jelenet, hogy a magyar képviselőház többsége többségében meggyőződése ellen, egy kis részében roszszul felfogott államférfim tekintetekért a fekete sárga zászló alá áll, valamint , állott már tegnap is, Fejérváry beszéde után, íly kínos helyzetekhez, hogy — keményebb szót ne használjunk — nem, jó a többséget, ily látványhoz nem jó a nemzetet szoktatni. Ez, mikor minden erkölcsi haszon, minden további következmények nélkül ismételve végbe megy, szörnyű pusztítást tehet a politikai szeméremben. Csak két esetben tartjuk igazoltnak ezen a legvégső parlamenti fegyver harcba vitelét: első, ha foganatosságára némi kilátás van, ha t. i. a parlamenti és pártviszonyok immár megértek egy ilyen indítványra ; második, ha egy ily indítvány maga jelentékenyen hozzájárulhat a parlamenti és pártviszonyok oly irányú befolyásolására, hogy a kívánatos fordulatot közelebb hozza. A kilátás pedig, mely ma kecsegképedtnek, megzavarodottnak, méltóságomban megsértettnek és hallom a papa hangját. Hallom a válaszát,a melyben hevülő gyermeknek nevez, a kinek tanulni, katonáskodni és állást kivívni kell; hallom a szavait, a melyek leckéztetnek, a melyek szemrehányást fejeznek ki és a melyek módfölött sértőknek tűnnek föl. Hallom a saját szavaim, a mint húsz éves koromra, komolyságomra, leendő örökségemre, örök és örült szerelmemre hivatkoznak és amelyek, komoly és feltétlen elutasítás esetén, tragédiát sejtetnek. És látom magam végre is lehajtott fejjel, lehető dúlt arccal a szobából kies a parkba lerohanni, ahol őt látom, amint reám várakozik, biztosra véve az apai áldást, amely nézete szerint meg nem tagadható. És látom mindkettőnket zokogva ülni egy zöldre festett padon és hallom a hangunkat, amint, lemondva mindenről, igen komolyan válogatunk az ily szomorú esetekben kínálkozó különféle halálnemek között, remélve, hogy a két koporsó egy sírba kerül, hogy sírunkhoz reménytelenül szerető szívek vándorolnak, erőt meríteni arra, hogy példánkat követve, tanúbizonyságot tegyenek a szerelem nagyságáról. És napokon át látom magam, amint gyilkoló eszközök után járok. Látok gondosan elzárt íróasztalom fiókjában régi módi kováspisztolyt, több doboz különféle gyufát, megrozsdásodott tört, édesanyám egyik élesre köszörült konyhakését a spékelő tűvel együtt, selyem zsinórt, amely az apám házikabátjáról került le és marólúgot, amely a mosókonyhából vándorolt oda. Hallom magam, a spint gyűjteményemről Sárikának beszámolok, a ki A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA Nigra halála. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Derűs ifjúkorom veröfénye csillan elő a múltból. És a mint gyengülő szemekkel tekintek a régelmult, messzi világ felé, melynek édes emlékét veröfény világítja meg, mintha fiatalnak, a réginek érezném magam és mintha szívem dobbanása melegebb lenne. Látom magam olyannak, amilyen voltam egykor; lobbanó szeretettel a szívben, könnyűvérűséggel a szándékban, alig jutva át a kamaszkoron. Alig sarjazó bajuszszal, fölfelé fésült, pomádés bajjal és annyi önhittséggel, amennyi elég lett volna egy egész életen át. És amint pragamat nézem és látom az ifjúság verőfényében, közel hozzám, majdnem mellettem látom Sárikát. Látom szépséges gyermekalakját, a hamvat arcán, a mosolyt, amely két gödröcskébe megy át és látom szerető tekintetét. És hallom a hangját, amint hallottam akkor, csengeni tisztán, a frisseség minden változatában, belopózkodva a szívemig. Feledhetetlen édes alakja a virágillatos kornak! És amint így, az emlékeken át látom magam és nézem őt, megújul előttem történetünk, amelynek mosolya volt, könye volt, de a melynek derűje még ma is uralkodik olykor korom fölött és vissza-visszaszáll tündér gyanánt, elsimítani a redőt. Látom a múltat, amint heteken, hónapokon átsuhanunk, lopva nézve egymást, keresve és mégis kerülve egymást, támadó, növekvő gyermekszerelem által hajtva. Érzem a vágyat, a mely tiszta volt, az álmot, a mely lágyan ringatott s azt a fájdalmat, a mely megkapta olykor szívemet. Érzem mindazon érzelmeket, a melyek nyomán hol lágy, hol zord, de mindig igen rossz és döcögős versek születtek meg, egészen addig, amikor a nagy boldogság (hála érte) végleg elfojtotta poétikus kínlódásaimat. Látom magunkat a vallomás előtt, a mikor szótalan ültünk egymás mellett, lopva jutva egy-egy tekintethez ; a vallomás percében, a mikor arcunk kigyult, a mikor két szív erősen dobogott, a mikor szégyeltük magunkat és éppen nem tudtuk, hogy mit tegyünk ; és a vallomás után, meg a rákövetkező napokon, amikor gyermeklényünkhöz nem illő komolysággal beszéltünk a köztünk kötendő házasság szükségességéről, meg arról, hogy én férfias elhatározottsággal fogok föllépni, mint kérő, a papája előtt. Látom magam komor tekintetű papája szobájában, vele szemben ülve, homlokomtól verejtéket hullatva és érthetetlen erőtől összehúzott torokból rekedtes hangot kieresztve, amint tiszteletteljesen és alázatosan megkérem Sárika kisasszony kezét. Látom az öreg úr meglepetést kifejező arcát, látom, a mint viszszafojtani igyekszik kacáját és látom, a mint a komor arcot hirtelen ráncok szelik keresztülkasul, kisérve a maguk módja szerint a kacagástól megváltozott arcot. Látom magam el- akaid zárnunk 14 oldal.