Budapesti Hírlap, 1889. november (9. évfolyam, 301-330. szám)
1889-11-01 / 301. szám
Budapest,1889. Péntek, november IX. évfolyam 301. sz. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 3 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik midennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV. Kalap utca 16. sz- Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Gyilkos halál, Budapest, okt. 31. Borzasztó lelki katasztrófák tárulnak fel előttünk, valahányszor olvassuk, hogy ember embert gyilkolt, vagy önmagát szánta halálra. Nem ritka kivétel többé társadalmunkban, hogy valaki halálra szánja magát s az életet tépve szétrombolja a természet és az emberiség törvényeit. Fájón emlékszünk vissza, midőn az egész ország és az egész világ megdöbbent a szörnyűségen, hogy királyi trónunk örököse, szüleinek büszkesége, nejének szerelme, gyermekének apja, nemzetek reménye, kinek a kötelességek fényes pályája intett, összeroncsolva hanyatlott sirjába, keresve a halált, nem egyedül. Micsoda kor ez, hol a legelsők s legnagyobbak élni nem birnak ! A halál szédítő vágya őrült akarattá fejlődik s boldogokat és boldogtalanokat letaszít a gyilkosságba. Térjünk vissza gyorsan a természethez, mely élni szeret. Az az igazság : élni tudni és akarni, az a nemesebb kötelesség. A szenvedés is, élve, lehet becses az érző szívnek. Ki siratja a halottakat is ápoló kegyelettel ? Nem a halottak, hanem az élők. Ki gondoskodik a tehetetlen emberiségről ? Csak az élők szeretete, mely a gyermekeket oltalmazza s neveli, az öregeket megtámogatja, a szegényeket segíti s az emberiség minden munkáját, feladatát elvégzi. A halottaké e földön csupán az emlékezet. De kiket az isteni természet rendje közülünk elszólított, hogy enyhén, szemeiket behunyván, költözzenek tovább, azokért ha könyeink folynak, bánatunk megnyugvást talál az emberi rendeltetésben, hogy születve célunk meghalni, ha erőnk élni kifogyott. De arra nem született senki, hogy önmaga vessen véget életének. S ha az emberi törvény a legnagyobb bűnnek a gyilkosságot tekinti, melyre a legnagyobb büntetést, a halált szabja a bíró, hogy a ki mindent elvett mástól, mindene elvétessék az olyannak, hát az emberi erkölcs bírája, a lelkiismeret, hasonló ítéletet mond azokra, kik a gyilkos fegyvert nem másra, hanem saját szívüknek szegzik. Nem szabad az életet elveszteni. De hát körültekintve, rémülve látjuk, hogy itt egy anya gyermekeitől elválik örökre, keresve magának a sírt menhelyül. Amott egy fiú anyját gyilkolja meg, Vácott történt s a pénz volt tettének indoka; egy gazdag férj, ki palotában lakott, megölte feleségét s magát szerette volna megölni, hogy elkerülje boszujának boszuját, büntetését. Az újvidéki törvényszék fogja rá kimérni az igazságot. Debrecenben egy fiú megöli apját, egy leány anyját és önmagát s ennyi borzadály okozója, a vétkes, szörnyen bűnhődik, ha kegyelmet kap. E rémdrámák körül sűrűn csoportosulnak a közönséges öngyilkosságok s amerikai párbajok, mind megannyi jele, hogy társadalmunkban elveszett a lelki egyensúly. Megzavarodva az emberek, nem tudják, mit cselekesznek s oly könnyelműséggel, vagy gonoszsággal, minőre csak az erkölcsi téboly képes, de az erkölcsi tudatnak vetemednie szabad nem volna, rohannak rontva a halálba. Elpusztítják magukat és elpusztítják a népben a józan gondolkozás és az igaz érzés iránti közvéleményt. Miben keressük okát annak, hogy a jelen korban oly gyakori, ami mindenütt a múlt századok alatt kivételes volt, az öngyilkosság? Három okát adhatjuk: a nevelést, az élvezetet és a szédelgést. A nevelés hiánya magyarázza meg, hogy az emberek vad ösztöneiknek hódolnak s nem hallgatnak sem a lelkiismeret természetes szavára, mely int a gonosztól s irtózik a sötét haláltól, sem pedig az ész tanácsára, mely megtanítja az embereket kötelességeikre és arra, hogy mindenki képes elviselni az élet terhét, mert annak súlya nem nehezedik reá egyszerre, hanem fel van osztva percekre és a percek váltakozó baját, gondját mindenki tartozik és tudja tűrni. Hanem a nevelésnek nem szabadna oly hiányosnak lenni, mint nálunk, hogy sem az észnek nem biztosítja uralmát az ösztönök és akar a --------riwrni---------1 ri —-------m—- -----------r- -g Ä BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A bűnös nő. — A Budapesti Hirlap eredeti tárcája. — A büntetőjog kiváló érdekességét nagy mértékben fokozza az a körülmény, hogy abban a nők is jelentékeny szerepet játszanak. A női jellem sajátossága, szenvedélyeinek és kedélyváltozatainak sokfélesége minden téren érvényesül, de sehol sem lép oly élesen előtérbe, mint a büntetőjogban. Itt ugyanis a valódi igazságot keressük, a bűnösséget az egyén erkölcsi értéke szerint mérlegeljük s a büntetést ezzel akarjuk összhangzásba hozni. Ehhez azonban a büntevő egész lelki életének, cselekménye indító okainak és céljainak ismerete szükséges, s ha ezek kikutatása már általában is a legnehezebb feladatok közé tartozik , úgy a nehézség csaknem legyőzhetetlennek tűnik föl, ha e feladatot a nőkkel szemben akarjuk megvalósítani. Hisz a nő jellemének legsajátosabb vonása a rejtélyesség s ez nem csak az individuumok, hanem az egész női nem sajátszerűsége lévén , ezzel szemben véges emberi elmével ki tudná megtalálni a helyes mértéket, melylyel a bűn ösvényére tévedt nő erkölcsi értékét megmérni s igazságos büntetését felállítani lehetne. Nehézséget okoz már az a kérdés is, vájjon a nő ugyanama beszámítás alá vonandó-e, mint a férfi ? A megoldás attól függ, hogy mit tartunk általában a nő szellemi képességéről és erkölcsi erejéről. Plato kétségbe vonta, hogy a nő Isten képére volna teremtve, míg Arisztotelész elismerte embernek, de hozzátette, hogy szellemi fogyatkozásban szenved s minthogy a régi népek nem igen tudtak fölülemelkedni a felfogáson , náluk a férfi és nő egyenlőségéről még a büntetőjog terén is alig lehetett szó. Krisztus a nő és férfi egyenlőségét hirdette, de tanítását e tekintetben is, mint sok másban, elferdítették és meghamisították. Sokan már azt tanították, hogy a bűn a nő által gyökerezett meg az emberi természetben s e mellett a babonát és sötétséget terjesztvén , ezek révén oly bűnöket tulajdonítottak a nőnek, melyek azt a legaljasabb színben tüntették föl. A fiatal és szép nőre könnyen ráfogták, hogy varázsló, a vén és sipitó hangú pedig alig kerülhette ki a méregkeverés és boszorkányság gyanúját. „Mulier tacent in ecclesia!“ Ez volt a középkor jelszava s az egyházi atyák hathatósan figyelmeztették az ekként lealacsonyított női nemet, hogy ne törekedjék függetlenségre. A nő szellemi és erkölcsi fejlődése tehát nem előre, hanem hátrafelé ment s nem csodálkozhatunk, hogy még a XVII-ik században is vita tárgyát képezte, vájjon ember, vagy állat-e a nő. Ebből persze mindenki azt következtetné, hogy abban az időben kisebb mértéket alkalmaztak a bűnös nőre, mint a tökéletesség magasabb fokára helyezett férfinemre. A középkor jogászai azonban nem vonták le ezt a következtetést s különbséget csak a halálbüntetés végrehajtásában tettek, amennyiben a férfit felakasztották vagy kerékbe törték, ellenben a nőt vízbe fojtották vagy máglyán égették el. Ez volt az egyetlen udvariasság, melylyel a középkor jogászai a női nemnek adóztak. A felvilágosodás korszaka meghozta a nő méltóságának elismerését s erkölcsi értékének javulását is. A női nem kultusza azonban, mely most már rohamosan tért hódított, szintén megtenné a maga kinövéseit. Garibaldi, az ismert nő-imádó, egyebek közt azt írta, hogy az Istennek, ha egyáltalában emberi alakot ölthetne, a nő alakjával kellene bírnia, Denton Erzsébet pedig Új-Amerikában, valamint Eliza Farnham Izlandban valóságos női forradalmat támasztottak s megírták a nők evangéliumát, melynek dogmái a következők : a nő tökéletesebb lény, mint a férfi ; a nő úgy viszonylik a férfihoz, mint a férfi a gorillához ; a férfi csak az állat képmása, míg a nő az égiek rangsorozatába tartozik, látnoki képességénél fogva a legfőbb hatalomra hivatva. Szerintük az inspiráció minden, az ész pedig csak bizonytalan vezető, mi abból is kitűnik, hogy a férfi századokon át nem volt képes eszével az élet főigazságát, a női nem természetes fölényét felismerni. Az eféle túlzások természetesen érintetlenül hagyták azokat, kik a nő kérdéssel komolyabban foglalkoztak, így például a francia és spanyol kriminalisták még újabban is azt vitatják, hogy a nő értelmisége és erkölcsi ereje kisebb a férfiénál s e szerint bűntetteit aránylag kisebb büntetéssel kellene megtorolni, mint a férfiakét, míg a jó öreg Carrara megtisztelte a nőket azzal, hogy a büntetőjog terén egyenlőkké tette őket a férfiakkal. Mai számunk 16 oldal.