Budapesti Hírlap, 1890. január (10. évfolyam, 1-30. szám)
1890-01-01 / 1. szám
2 BUDAPESTI HÍRLAP. (1 sz.) 1990. január 1n tézeteket alkotott, intézményeket teremtett, egy egész professzori generáció kinevezésén az ő ellenjegyzése van megörökítve ; ő kormányzott, intézkedett, reformált szabadon s az eredmény? — Két-három egyetemi generáció tönkre van téve. Tudásának és intelligenciális jellemének nívója lejjebb sülyedt, mint volt előző nemzedékek színevonala. S a professzorok sürgetik ma immár maguk az eredeti reformot az idegen sablon helyére, ami a nemzeti reformot jelenti egyetemünkön. Egy megjubilált kultuszminiszteri decennium ezzel át van adva a történelemnek, el van ítélve. A tudás tiltakozik az ellen, hogy a tudatlanság, hogy a hatalom s a befolyás intézze dolgát. A tudás a professzor, aki a szabad szó jogával él nyilvánosan és követeli tudásának a jogát. Semmiféle kultuszminiszter nem lesz tartósan elég hatalmas arra, hogy a professzorok ilyetén követelésének ellenálljon. És az államtitkárt megválaszthatják a főváros összes választókerületeiben, azért megmarad annak, ami teljes életében volt: egy szerencsétlen balkéz jobbkezének. Egy szellemes excellenciás asszony, aki némileg közel áll a közoktatási ügyekhez, szíve sugallatát követve, máris zászlaja alá állt a jövendő időknek. Feltűnt neki, hogy a nemzeti értelmiség sajátlagos tábora teljes elszigeteltségben él a nemzet sorsát intéző előkelő köröktől. Mondjuk magyarán: az ivóvilág az arisztokratikus köröktől. Önkéntelen szemébe ötlik egy szellemes asszonynak, hogy ez képtelenség. Hogy semmi értelme annak, hogy akik vezetik a nemzet gondolkozását, táplálják szellemét, ellátják irodalmi szükségeit, azok semmi kontaktusban se legyenek azokkal, akik ugyan a tömeget kormányozzák, testi, lelki és szellemi jólétéről gondoskodni hivatva vannak, sőt mind a dolgokat intézik. E helyzet oly szakadást mutat a nemzet érdekeiben, mely veszedelmes lehet s melyet Helle igen ügyesen vezette a színházat egy ideig, akkor kijelentette, hogy Párisba utazik s mivel Lukácsy egyre fürdött, Nemess egyre épitett, rám bízta a színház ügyeinek igazgatását. — Ne ijedjen meg — monda — ez idő szerint nem sok dologgal jár. Ha távirat jön, bontsa föl, ha levél jön, ne bontsa föl, hanem küldje el annak, a lőnek szól Ha pénzt kér valaki, adjon. — Miből ? — Azt nem tudom, de ez az utasítás. Mindennap menjen föl a színházhoz, üljön egy órára be a titkári irodába , úgy csoportosítsa a semittevést, hogy az szinházigazgatásnak lássék. Megértettem. Első dolgom volt egy csomó kulcsot beszerezni s mikor az Orient-kávéházban nyaraló színészek közt legelőször kulcsokat csörgetve megjelentem, azonnal láttam, hogy eltaláltam az igazi alaphangot. Óriási tekintélyem volt s a színház virágzott. Kár, hogy be volt csukva. Végig kellett szenvednem egy úgynevezett tűzrendőri vizsgálatot, mely elrendelte (mivel a közvélemény mindig vár valamit az ilyen vizsgálatoktól), hogy a padláson a Józsefváros felé egy új ablak vágassék, hogy az esetleges tűznél a lángoknak több helyiül legyen a kicsapkodásra, s így az utcán hamarább észrevegyék a veszedelmet. Ezért a padlásablakért mászkáltunk legalább harmadfél óra hosszat a pincében. Egy napon újságírói kiküldésben nekem is el kellett hagynom a fővárost. Előfogtam egy jóbarátomat, Czompó Mórt, aki hatvanösszeforrasztani nemes föladata egy rátermett szívnek, egy hivatott léleknek, a kísérletet a dolog tán meg is érdemli. És az előkelő hölgy gondolkozásra hajtja érdekes fejét, tollat vesz kezébe és — cikket ír a „magyar szalonról.“ — Itt van! Ha soha sem gondolkoztam volna e tárgyról, e tény maga rávitt volna az igazságára. Első ötlete is, mikor a magunk bajával foglalkozik, visszaviszi a magyar mágnásnőt nemcsak a múlt századba, hanem a francia múltba. Hiszen a régi francia szalonok már Franciaországban sincsenek meg. Ami van, egészen más célt szolgál, mint a régi. És mi most, az akkori francia viszonyoktól teljesen elütő viszonyok közt, egy egészen új világ és társadalom rendjében a régi francia szalonok utánzásával tegyünk primitív kísérletet? Quelle idée! És van-e szükség oly kísérletre, hogy az ősi előkelőséget és a szellem előkelőségeit, ha a demokratikus világrend ennyedik esztendejében meg nem találták egymást egy ilyen kis társadalomban, mesterségesen összehozzuk? —~ Semmi szükség sincs erre. Nem találták meg egymást, mert nem értik egymást. Nem értik egymást, mert egészen más világban nevelkedtek. Mink itthon, a magunk iskoláiban, a magunk irodalmában. Ti palotáitokban, német cselédség által kiszolgálva, aztán Bécsben, Párisban és idegen nevelők körében és nevelő intézetek levegőjében, elszakasztva a magyar ifjúság tömegeitől, érzülete kötelékéből, lelki és szellemi tápláléka, irodalma ismerete, szeretete és lelkesedése nélkül. Hogyan értsük mi hát meg egymást? Hogyan vonzódjunk egymáshoz ? Hiszen se tudásunknak, se érdeklődésünknek, se lelkesedésünknek, se emlékeinknek nincs közös tárgya, becsvágyunknak nincsen közös célja. Ha majd a főrangúség gyermekei együtt nőnek fel velünk, ha közös lesz háromszor megnézte JRip-et, s így érdemesnek tartottam őt a helyettesítésre. Pár nap múlva lélekszakadva robogtam Bécsből Budapest felé, s gondolkoztam rajta erősen, hogy várjon mit csinál az én színházam ? Tatán beült egy fiatalember, akivel, (minthogy neki nem volt gyufája, nekem meg nem volt szivarom) csakhamar megismerkedtünk. Az ismeretséghez én szolgáltattam a gyufát, a szivart. Be is mutatta magát: — Csillag Pál, a népszínház igazgatója. Majd hanyatt eszem tőle. — Hogyan ? — kiáltám, — hát Eva lemondott ? — Nem az. Csakhogy ő most nyaral. Engem bízott meg a helyettesítéssel. Jól vagyunk már ! Gondolom. Evva rájött a sok csereberére, helyettesítésre, s elcsaptt mindnyájunkat. Lemondatta Lukácsyt, elocsátotta Nemesst, elküldte Raliét, elcsapott engem, s mindnyájunk fölött élt és kérkedik most Csillag Pál. Csillag egész Pestig tartott engem szóval, beszélt a műsorról, az őszi szerződtetésekről, Sullivan új operettjéről: ez tökéletes színházi ember, igazi komoly helyettes. — De hogy lehet Ön Tatán, ha Evvát helyettesíti ? — kérdem a bizalmatlanság utolsó fellobbanásával. — Csak reggel jöttem, s íme, látja, hogy délben már visszatérek. A központi pályaudvarba érkeztünk. Ki áll a perronon? Czompó Mór. Helyettesem. — Szervusz Móric! Mit csinálsz itt? — kiálta rá Csillag. Ismerik egymást, nézetünk, érzelmünk és becsvágyunk világa, akkor hamar reátalálunk egymásra és érintkezésünk számára megfogjuk találni a kívánatos formákat. Ez a nemzeti nevelés. Ha jelszavává lesz a családoknak otthon és ha iskoláinknak lesz szellemévé és egy reformátori kéz átalakítja fő- és középiskoláinkat szintén ez irányban, hogy nem a sok tanulás, hanem az alapos tudás intézményei legyenek s a nemzeti érzület tápláló forrásai, akkor küszöbére léptünk az uj időnek s a közelgő évszáz harcai számára győzhetetlen hadsereget neveltünk egy önérzetes, mert az igazi tudás az; egy független, mert az igazi tudás az; egy becsvágyó, mert a tudás az; és egy győzhetetlen nemzeti intelligenciában. És egy nemzet intelligenciája lévén a nemzet maga, neveltünk egy győzhetetlen nemzetet, egy győzhetetlen Magyarországot. Budapest, dec. 31. Ber Zaviczy nyílt levele. Berzeviczy Albert államtitkár, kit a budapest-józsefvárosi kerület szabadelvű pártja képviselőjelöltül léptetett föl, s a jelöltséget elfogadta, ez elhatározásáról eddigi választóit Lőcsén egy igen körmönfont levélben értesíti. A levelet Kermeszky Mór lőcsei ügyvédhez és pártelnökhöz intézte. Tudatja benne, hogy a lőcsei mandátumról lemond s az új kerületben kandidál. Okul azt hozza föl, hogy jelöltségét a kormánypárt vezérférfiai szükségesnek tartják ama kerület biztosítására, melyben az elhunyt Visi az Utolsó választásoknál oly elhatározó győzelmet aratott. Az államtitkár a vezértényezők ez óhajtása előtt a pártfegyelem szempontjából meghajol, alá akarva ennek rendelni egyéni helyzetét s az eddigi választóival fennálló mégoly becses kapcsokat. Ezekkel így is szolidárisnak tekinti magát, mert hisz az uj kerületben is közös elveik győzelméért fog küzdeni s azokhoz hű marad. De sajnálná, ha e lépése Lőcsén lehangoltságot okozna barátai, elvtársai közt; ezek rokonszenvéért és bizalmáért nem volna őt képes kárpótolni a józsefvárosi mandátum. Végül kéri, hogy eljárása felett ítéljenek a lőcsei választók az által, hogy válaszszák őt meg újra, ha a Józsefvárosban megbuknék. Püspök-jelölt. A P. Lloyd temesvári híre szerint Csanádi püspökké Dessewffy Sándor kassai kanonok lesz. A kinevezést január hónapra várják. — Most érkeztem meg az aradi vonattal. No, te szépen helyettesítesz engem. — Kérlek, csak reggel utaztam el, s már itt vagyok, mentegetődzött Csillag. Ekkor én is oda léptem. • — Móric, mi történt? — kérdem szorongva. — Nini, te is itt vagy ? E szerint se én nem igazgatom többé a népszínházát, se (bemutatva) Csillag Pál, hanem te . . . — Hogy hogy? — kérdem kíváncsian. — Aradra kellett mennem, s Csillag urat kértem föl . . . — Vagy úgy? (Tehát senkit se csaptak el, — gondolom.) Most már Csillag úr kezdett engem úgy tisztelni, mint én őt a vasúton. A frakkerben már én beszéltem az őszi szerződtetésekről. Az Orient előtt Relle állította meg a kocsit, s köszönetet mondva buzgóságomért, visszavonta a meghatalmazást. Nemess befejezte cinkotai villáját, s detronizálta Rellét. Nagy, hűvös záporesők következtek, Lukácsy kiszállt a Dunából, s detronizálta Nemesst. Végre a színház megnyílt, s az igazgatás visszaszállt Evvára. De már akkorra egy egész generáció kitanulta a fortélyokat. Egyet nem tud megfejteni senki: hogy az a Józsefvárosra nyíló padlásablak hogyan került oda. Fejüket törve járnak körülöttem az emberek és nem is sejtik, hogy az az én igazgatóságom alatt készült. Sipulusz.