Budapesti Hírlap, 1890. február (10. évfolyam, 31-58. szám)

1890-02-01 / 31. szám

Budapest 1890. X. évfolyam 31. sz.______________Szombat, február 1. Előfizetési árat: Egész évre 14 frt, félévre 7 frt, negyedévre 8 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap, hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal, IV. Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidékem 5 kr. Igazságügyi költségvetés, Budapest, jan. 31. (1.) A képviselőház minden valószí­nűség szerint holnap megkezdi az igaz­ságügyi költségvetés tárgyalását. Meg­kezdi­ és valószínűleg be is végzi, mert a pártok csaknem egyértelműleg elha­tározták, hogy ezúttal igazságügyi vitát provokálni nem fognak. Honnan van e nagy bizalom az igazságügyminiszter idei költségvetése iránt? Hiszen a levegő tele van reform­­tervekkel, melyek nem egy érdeket érinte­nek, nem egy meglevő intézmény fel­­forgatásával járnak, é­s másfelől az is bizonyos, hogy a radikális jogászok nem mindenben értenek egyet az igazságügy­miniszter terveivel. És mégis helyeselnünk kell, ha most e tervek ellenzői is fegyverszünetet tar­tanak s nem gyöngítik meg céltalan támadásokkal Szilágyi Dezső állását és népszerűségét. Helyeselnünk kell ezt a magatartást azért, mert Szilágyi Dezső csaknem két évtized után az első igaz­­ságügyminiszter, a­ki feladata magasla­tán áll, a­ki valódi letéteményese Deák Ferenc és Horvát Boldizsár örökének. Szilágyi Dezső a liberális, modern jogeszme szolgálatában áll s az ural­kodó párt tagjai között az egyedüli, a ki igazságügyünk elsülyedt szekerét a posványból ki akarja s ha ideje lesz rá, ki is fogja rántani. Időt kell tehát neki engednünk, é­s minthogy reformmun­kálatai még az előkészület stádiumában vannak: egyelőre csak a várakozás s nem a támadás lehet feladata a radiká­lis jogászoknak is. Az ellenkező eljárás csak a valódi reform ellenségeinek tenne jó szolgála­tot. Ilyenek pedig még mindig elegen vannak s csak az alkalmat várják, mi­kor rejtekhelyükből kiléphetnek. Ott vannak egyfelől a bürokraták, kik fáz­nak a nyilvánosságtól, szóbeliségtől és közvetlenségtől s még ma is az írásbeli titkos eljárást tartják az igazságszolgál­tatás és igazságügyi adminisztráció egyedüli panaceájának, — de ott van­nak másfelől az ósdi, patriárkális igaz­ságszolgáltatás hívei, kik, Mocsáry Lajos­sal az élükön, azzal szeretnék megkez­deni a közigazgatás reformját, hogy a bíróságot ismét a megyébe kebelezzék be. Az egyik épp oly reakció, mint a másik. Fabinyval a bürokrácia utolsó baj­noka remélhetőleg letűnt. Ezzel szem­ben Szilágyi Dezső neve egy új korsza­kot jelent, melynek párthíveit azonban a reakcionáriusok még mindig ferde szemmel nézik. Hogy tehát ezek fölül­kerekedését megakadályozzuk, ezért kell egyértelműleg Szilágyi Dezső mellé sorakoznunk. A céltalan akadékoskodás és rekri­­mináció mellőzése azonban még nem jelenti azt, hogy Szilágyi Dezső minden tervét szó és vita nélkül elfogadjuk s hogy költségvetésére néhány észrevételt ne tegyünk. Ez a költségvetés alig különbözik valamit a múlt évitől s ez inkább hát­rányára, mint előnyére szolgál, így pél­dául sajnosan nélkülözzük a bírák fize­tésének javítását, mert e nélkül az első fokú bíróságok színvonalát emelni nem lehet. Már­pedig a jövő igazságszolgál­tatásának súlypontja az első fokú ítélő bíróságokra lesz helyezve s a kormány épp úgy tudja, mint az egész nemzet, hogy mig ama bíróságok tagjai a meg­élhetés gondjával küzdödnek s a­míg ennélfogva szellemi és anyagi független­ségük békéba van szorítva , mindaddig szó sem lehet arról, , hogy az igazság­szolgáltatás javuljon. A kormány meggondolhatná, hogy a nemzet önmagának, saját elsőrangú érdekének hozza meg az áldozatot, mi­kor megfelelő fizetéssel látja el s ezál­tal hivatásuk teljesítésének legszüksé­gesebb föltételeivel ruházza föl bíró­ságait. Szilágyi Dezsőnek csak komolyan akarnia kellett volna, hogy­ költségve­tése ebben az irányban kitágittassék s a nemzet elsőrendű napszámosainak jogos igényei már ebben az évben teljesül­hettek volna. Bizonyítja ezt a költség­­vetés több tétele, melyekből kitűnik, hogy immár szakítottak azzal a szűk­keblű takarékoskodással, mely az igaz­ságszolgáltatás legfontosabb érdekeit is alárendelte a pénzkérdésnek. Itt van például a második államtitkár állása, a kir. tábla bíróinak szaporítása, 500 fő­ A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA A bor. Irta : Edmondo de Am­icis. (ul.) Gyakortanvaló változata a részeg­ségnek a buslakodás. Sok emberben a bor csakis szomorú érzéseket támaszt, vagyis in­kább a szomorú dolgok poézisét ébreszti föl, mert ebben a busongásban mégis oly kedvtel­­jes vagyon, a­mely kizárja az igazi szomorú­ságot. Az ilyen ember mámorossága sötét színbe öltözött vidámság. Míg a cimborák nevetéssel, jókedvvel töltik be a termet, ő egy sarokban vonul meg, a­hova beszorította egy kedvére járó barátját is, a­kinek aztán apróra, hosszasan beszéli el egy rokona betegségét, egy jó emberének szerencsétlenségét, meg hogy mint járt a minap a temetőben­; mindezt fitogatás nélkül, őszinte kifejezéssel, megindító szavakkal, lágy, monoton hangon, oly gyön­géd érzelmekkel és beszédmóddal, a­hogy jó­zanon sohasem szokott szólani , a mi aztán sokkal költőibb, érzékenyebb léleknek mutatja őt, mint a­milyen igazán. S a megivott­ bor néha néma könyek harmatában jelenik meg nála, a­mit elég furcsa látni jóféle barberaitól bíborvörös arcán. . . Különös típusa a részegnek egy másik, a­mely csakis a köznépben találkozik. Az ilyen ittas emberben a bor főképp csodálatot és megalázkodást gerjeszt minden iránt, a­mi a társadalomban magasabb és különb nála. Ez az alak mindig jámbor természetű lélek, a rend­nek kedvelése lakozik benne, fölebbvalói iránt engedelmes, tiszteli a törvényt s mindez érzel­meit csak növeli az a bizonyos félénkség s az a szinte fantasztikus felfogás, a melylyel min­den fölötte álló dologról gondolkozik. A ré­szeg embernek e típusát látjuk néha az utcán, a­mint levett kalappal közeledik a rendőrök­höz, hogy akadémikus beszélgetést kezdjen ve­lük. Magában, hangosan dicséri gazdáját, ezt az ismeretlen nagy férfiút, a­ki jót­ tett vele s a­kiért ő kész volna életét feláldozni. A vele szembe jövő előtt mellét verve bizonyítgatja, hogy ő jó polgár, ha a királyhoz s en­gedelmeskedik minden hatóságnak;­­ és két-: .­ségbeejti a félelem: hátha nem hiszik el neki. Zokogástól töredezett hangon, könyhul­ajtva esküdözik, hogy a nemzeti intézményektől soha sem fogja megtagadni támogatását s hogy az uralkodó dinasztia számíthat az ő hűségére. Mindezek abba a kategóriába tartoznak, a­mely, mint a franciák mondják, a vin son enfant hatásából keletkezett. De szólanunk kell a rossz részegségről is, a­melyet körülbelül mindnyájan ismerünk tapasztalásból. Nem igaz az, hogy csak az elkeseredett ember búsul neki az italtól. A bor néha igen szomorú részegsé­get idéz elő a legjobb természetű embereknél is. A­ki olykor a borhoz folyamodott, hogy vigasztalódjék és feledjen haragjában vagy bá­natában, emlékezhetik, mily különös hatást érezett, épp ellenkezőt, mint a minőt óhajtott. Izgatott lett, de mégsem menekült meg az előbbi gondolatoktól. Gondolatai megszinesed­­tek, de épp csakis azok a gyűlöletesek, mert az történt, mintha e gondolatok az ész kapu­jába gyűlve s ott tolongva, magukba szívták volna a mámor gőzét és megakadályozták volna, hogy az beljebb hasson, oda a derült ideák és képek kis világába, a­melyet máskor úgy fel szokott hevíteni. A részegség teljes erejével az uralkodó és fdtörni készülő érzelemre veti magát; felülti annak természetét és folytatja útját. Ilyenkor hiába minden erőlködés, hogy a mámort visszatérítsük a vidámság forrásá­hoz. A szomorú és koszos gondolatok, emlékek fölidézik egymást, összeláncolódnak és óriássá nőnek ugyanoly gyorsan, ugyanoly rohamosan, mint a­hogy a víg részegségben a nyájas gondolatok ás emlékek szoktak. Régi bajok, egykor elszenvedett bántalmak, eloszlott gya­núk, rossz sejtelmek, ellenségeink gyűlöletes arcai,­­ mindez eszünkbe jut, fölelevenedik, hogy úgy mondjam, megvilágosodik és annyira az előtérbe lép, hogy lassan kint úgy rémlik nekünk, mintha az egész világ ellenünk volna; minden szóban gonosz célzást gyanítunk és­­ szivünkben alattomos harag, felindulás lesz úrrá. És ezt lehetetlen eltitkolni: az ajak vo­nása ferde, de nem mosolygó, a tréfásan mon­dott szó hideg, mint a jég, a nézés álnok­, a hang szakadozott és metsző. És hiába akarunk menekülni ez észzavaró állapotból, hajtogat­hatjuk lefelé a poharakat egymásután, az ész makacsul és baljóslatúan világos marad. A bor csak növeli az ingerültséget, az ingerültség pedig gyarapítja,erőinket, hogy ellene állhas­sunk a bornak. És különös, mily tisztán látjuk saját magunkat e józan részegségben, a­mely Mai számunk 12 oldal.

Next