Budapesti Hírlap, 1890. november (10. évfolyam, 301-329. szám)

1890-11-01 / 301. szám

Budapest, 1890. X. évfolyam 301. sz. Szombat, novemberi Előfizetési árak : Egész évre 14 frt, félévre 1 frt, negyedévre 3 frt 60 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Felelős szerkesztő: Csukásai József. Szerkesztőségi és kiadóhivatal, IV., Kalap-utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 6 kr. A temetők ünnepe. Budapest, okt. 31. (bp.) Borongós őszi napra esik. Ilyenkor még a természet is arra em­lékeztet jelenségeivel, hogy a földi kap­csok felbomlanak, a világ örömei mu­­landók, szerves létünk eléri határait s azután­­ válni kell. De e komor, tragikus törvény ellen tüntetni látszik a temetői kultusz ha­lottak előestéjén. Kivonul ekkor a hol­tak birodalmába az élet zajával, mele­gével, diszével a társadalom, feldíszít­jük a sirhalmokat legszebb virágaink­kal, kivilágítjuk az enyészet gyászhe­lyét, hogy fénysugarakat küldjön fel a sötét éjszakába, a közömbös égboltozat csillagképletei felé s keresse meg a kapcsolatot lelki életünk jelene és az égi szférákban sejtett jövője közt, hova megtértek ők és várnak reánk. A hit szárnyaival emelkedik lelkünk ama szférák felé s a halálban nem lát­juk többé azt az iszonyú megsemmisü­lést, mely hiúvá teszi erkölcsi törekvé­seinket, kétségbeejtővé a sorsot, hogy tehetségeinkkel együtt a sírgödörben a föld pora kössön le a kémia céljaira, mint az elkorhadt fatörzszsel, az eler­­nyedt szerves anyagokkal teszi s a szépség, szivjóság, tudás, jellemező, al­kotó zseni, vezető talentum, a hajlamok és talentumok minden fokozata egyen­lően enyészszen a semmiségbe, nem hagyván hátra egyebet a felbomlott test atomjainál. Szánom az olyat, ki e hit vigasz-­­ taló forrásait nem ismeri, tanításai iránt­­ nem fogékony s a túlvilág miszticiz­musával szemben józanságot szenveleg. Csak a napokban hangzott eléle „jó­zan“ oppozició néhány lapban a te­metői kultusz ellen. Ugyanaz a szózat ez, mely nemrég kemencébe akarta dugni az elhaltak tetemeit s most a sírokat kívánja megfosztani az emlék­est fényétől, virágdíszétől. Tisztelet a gyakorlati érzéknek a maga helyén, de a halotti kultuszban nincs hivatása. A mily fonák vállalkozó az, ki praktikusan akar temetni, épp olyan furcsa nemzetgazda az, ki a hol­tak emlékén kíván takarékoskodni. Azt írják, hogy a holttetemnek úgyis mindegy, van-e lámpa és koszorú a sírján, emlékét pedig sokkal méltób­ban lehetne megörökítni, ha a kivilágí­tás s a virágkultusz költségeit jótékony alapítványra adnák, mely a halott ne­vét s emlékét áldásosan tartaná fenn. Az ily közgazda kiszámíthatná azt is, mennyi hasznos munkára fordítható óra vész kárba azzal, hogy kedves halott­jainkért keseregni szoktunk, munkaerőn­ket elernyesztjük, holott a tetemnek az is mindegy, siratják-e, avagy sem. Bizonynyal fényűzés a virágkultusz, de senkit nem tett még szegényebbé és senki se élt vele a nélkül, hogy egy jó és szép cselekedet örömét ne érezte volna benne. Ha minden dolgainkban csak arra néznénk, hogy mi a nélkülözhető és fölösleges, elég módunk volna felfor­gatni életünk berendezését, reformok alá vetni lakásunkat, ruházatunkat, szo­kásainkat, fékezni szenvedélyeinket s mérsékelni ízlésünk igényeinek mérté­két. De nem teszszük, mert önmagun­kat tagadnék meg,­­ hisz az élet sab­lonjai közepett korunk szellemét, egyé­niségünk értékét éppen fölöslegeink jel­lemzik, mérik, ruházzák fel azzal a tar­talommal és jelentőséggel, melyről ön­magunkra ismerünk. Minden luxus fölösleges és egyik se az. Diogenes bölcsesége elfért egy hordóban, de hol maradt volna vilá­gunk szellemben, ízlésben, ha nem érez­tünk volna folyvást vágyat és erőt, hogy ezt az életet s mindent, a mi benne nekünk kedves, széppé tegyük tőlünk telhetőleg. Vallás és hagyomány így utaltak a temető kultuszára, hol a mieink pi­hennek és sírjuk nemcsak a múlt idők, gyermekemlékek, hitvesi boldogság, ba­ráti szeretet, rokoni kötelékek emlék­jele, hanem sejtett záloga a halhatat­lanságnak, a túlvilági léttel való misz­tikus kapocsnak, mely a föld gyermekét az égiekhez fűzi. A gyakorlati szemnek nincs dolga a halottak közt, hol minden földi prak­tika véget ért. A józanságot csak gyar­lan tudjátok ott szenvelegni s a nihil, melyben hinni akartok, csak szivetek ürességében lakik : cinizmus a neve. Díszítsük fel virágainkkal, világít­suk ki az enyészet helyét holnap is, hogy küldjön sugárkévéket föl az ég- A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. Babszemek.. — A Budapesti Hírlap eredeti tárcája. — Jókai Mórtól. VII. „Ab i n v i s i­s.“ A rendőrhivatalnok. Évek előtt igen jó rend volt az én há­zamnál. Az én dolgozó szobámba nem jöhetett be semmiféle látogató — a feleségem tudta nélkül. Még a postás sem. Ennek a pompás controlleriának voltak kellemetes oldalai. Az asszonyi csalhatatlanság rostája meg tudta vá­logatni a kéregetők garmadájából a gyámoli­­tásra érdemes tiszta búzaszemet a kiseprendő konkolytul és polyvátul. Egy napon az asszonyom azzal fogadott, hogy „kár, hogy nem voltál itthon. Most volt itt egy szegény fiatal ember, a­ki igazán meg­érdemli a gyámolítást. Mívelt, tanult ember, ügyvédi diplomája is van. Szolgált a városnál, mint diurnista, volt magánnevelő egy előkelő családnál, legutoljára ügyvédsegéd egy fővá­rosi híres ügyvédnél. Mind a háromszor azért kellett elhagynia az állását, mert kórházba ke­rült. Egyszer egy bérkocsi gázolta el, hat hé­tig feküdt bele. Máskor egy cserepező esett rá a háztetőről s eltörte a lábát. Legutóljára egy vízbe ugrott leányt mentett ki a Dunából s tüdőgyulladást kapott. Van egy szegény, öreg anyja, meg egy nénje, a­kik mind a ketten fe­hérnemű-varrásból élnek. Az utóbbi púpos hátú. Most azok is megbetegedtek. Ő tartja bennük a lelket. De most maga is kereset nélkül van. Szeretne a rendőrséghez bejutni, ott most üresedés van. Itt hagyta a bizonyít­ványait , nézd át. Ha rendben vannak, írt mellette egy ajánló szót a főrendőrtanácsosnak.“ — Megteszem. Átvettem az otthagyott bizonyítványokat. Számszerint nyolc darab volt. Ügyvédi diplo­ma : — három rendbeli bizonyítvány a szol­gálatadók részéről; három a Rókus-kórház igazgatóságától, egy az elöljáróságtól, mely a beteg anya és nővér munkaképtelenségét iga­zolta. A jó magaviselet és szorgalom, hűség és becsületesség különösen ki volt emelve a szolgálati bizonyítványokban : bélyeg, pecsét, stampiglia a kellő helyen , a hivatalos okmá­nyok nyomtatott rovancsos papíron. Ez az ember megérdemli az utánjárást. Azonnal írtam Jekelfalussy Lajos ur ő méltóságának, meleg szavakkal ajánlva e de­rék fiatal embert az általa kérvényezett alkal­maztatásra. Még aznap eljött a quidám az ajánló­levélért s azt megkapva, az okmányaival együtt repült fel Budára a gőzsikló sodronyain. Este találkoztam a klubban mélyen tisz­telt barátommal, Jekelfalussy miniszteri taná­csos úrral. Igen nyájas volt hozzám. — No, kineveztük a protegédet a rend­őrséghez segédfogalmazónak. Hálás köszönetemet fejeztem ki érte. Másnap már korán reggel beállított az újon kinevezett segédfogalmazó a házunkhoz. Alig tudott szólni az örömtől, meg a nagy sietségtől. A könyek elfojtották a szavait. Ke­zében hozta a nagypecsétes levelet a kineve­zéssel. Reszketett a papír a kezében. — Uram ! — Asszonyom! — íme itt van ! — Vágyaim netovábbja. — Önök három embert tettek boldoggá. — Szegény anyám ! — Szegény néném! — Még nem tudják. — Ide siettem legelőször. — Hogy fognak térdre s borulva imádkozni önökért! — Nekem nincs szavam. — Hálám örök. Magamat is elérzékenyített. Szegény fe­leségemnek milyen jól esett, ho­gy ilyen gyors sikere volt a közbenjárásomnak. Nem! Az ilyen hálálkodást én el szoktam utasítani magamtól. „A jó sikert nem az én ajánlatomnak kö­szönheti , hanem a saját érdemeinek. Kitűnő Mai számunk 32 oldal.

Next