Budapesti Hírlap, 1890. december (10. évfolyam, 330-358. szám)

1890-12-01 / 330. szám

X. évfolyam 330. sz. Hétfő, december I. Budapest, 1890. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frf­, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Cs Felelős szerkesztő: ukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap­ utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes szám­ára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Szilágyi reformjai. Budapest, nov. 30. (1.) Holnap kerül sorra az igazság­­ügyminiszter költségvetése. Tárgyalása előreláthatólag épp oly simán fog le­folyni, mint a többi tárcáké, melyeket az elkeresztelési vita meg nem zavart. Pedig Szilágyi költségvetésével ezúttal Szilágyi reformjai is szőnyegre kerül­nek. Benne lesznek a számokban, me­lyek legszorosabb összefüggésben álla­nak az igazságügyi szervezéssel. Mikor a törvénykezés még a me­gyékbe és városokba volt bekebelezve s az első fór­um igazságszolgáltatási ki­adásait a törvényhatóságok látták el: az igazságügyminiszter évi költségve­tése alig haladta meg a 3 millió forin­tot. De a­mint a közigazgatás és igaz­ságszolgáltatás elválasztása folytán meg­indultak a reformok, abban az arány­ban növekedett a költségvetés is. Első nagy reform a bíróságok álla­mosítása volt s ez már 1872-ben 11 millió forintra szaporította föl az igaz­ságügyi kiadásokat. Erre következett az epuráció, mely tetemes nyugdíjazásokat vont maga után. Majd egyéb újítások, börtönügyi és más építkezések is újabb kiadásokat tevén szükségesekké: ezek az igazságügyi költségeket, kisebb-nagyobb hullámzás után, a folyó évben már 12 és fél millió forintra rugtatták fel. A királyi táblák decentralizációja sem maradhatott hatás nélkül a kiadá­sok fokozására. Érezhetővé teszi ezt már a jövő év költségvetése, melyben a rendes és rendkívüli kiadások összege 14 millió 455.000 írtra van előirányozva. Tehát 2 millióval több lesz a teher, mint az előző évek bármelyikében. E szaporulat ugyan nem róható fel kizárólag a decentralizáció rovására, mert az első fokú bíróságok új szervezése, a járásbíróságok szaporítása, az újabb nyugdíjazások és építkezések szintén részt követelnek az állampénztárból. De kétségtelen mégis, hogy a kiadási többlet részint magukra az új kh­. táb­lákra, részint a decentralizáció által szükségessé vált újításokra és beruhá­zásokra esik,­­ valamint kétségtelen az is, hogy a kiadások apadását ezentúl már nem várhatjuk, hanem épp ellenkező­leg, minden komoly lépés az igazságügyi reformok terén újabb költségeket fog maga után vonni és állandósítani. Ebből korántsem akarjuk azt kö­vetkeztetni, hogy költségkímélés tekin­tetéből,­ lehető lassan haladjunk előre. Az igazságszolgáltatás javítása érdeké­ben tett minden kiadás meghozza a maga gyümölcsét, ha a reformok ered­ménye valóban javulást idéz elő. De ezt azután joggal megkívánhatja az or­szág, midőn évről-évre több milliót ál­doz az igazságügyi reformokra. Az 1890—91-ik év legnagyobb re­formja a decentralizáció. Ámde ez egy­előre semmi haszonnal sem jár, hanem csak költséget okoz. Maga a miniszter ismételve kijelentette, hogy a bíróságok új szervezésével csupán a kereteket állítja fel, melyek a tulajdonképpeni re­formok megvalósíthatása végett szük­ségesek. E keretek kitöltése képezné tehát a legközebbi jövő feladatát. Itt van mindenekelőtt a szóbeliség behozatala a polgári és bűnvádi per­­jogban. A javaslatok ezekre vonatkozó­lag már készen állanak, de a miniszter még mindig késik azokat beterjeszteni. Pedig az új javaslat a sommás el­járásról, melyet Plósz Sándor ismételve átdolgozott, mai alakjában már oly­an, a­melyet csekély módosításokkal bát­ran törvénynyé lehetne emelni. Az első tervezet ellen még sok kifogása volt a sajtónak és jogász­ világnak, megtettük arra mi is és­zrevételeinket, de a leg­újabb kidolgozás nagyrészt eleget tett a köz­hajtásnak. A szóbeliséget kiterjesztette az első fokon ítélő járásbíróság eljárására is, a felebbviteli bíróság gyanánt mű­ködő törvényszék előtti eljárást lehető­leg egyszerűsítette s ennek folytán mellőzte az ügyvédi kényszert is. Ezek az újítások a részletekben tán még ja­víthatók, de egészben véve kiállják a tűzpróbát s ha az igazságügyminiszter szilárdan ellenáll, pl. ama követelések­nek, melyek az új javaslattal szemben az ügyvédi kényszer felvételét sürge­tik, úgy bizvást magáévá teheti azt, hogy annak törvényerőre emelését is­mert erélyével mielőbb keresztülvigye. Ezzel tényleg megtenné az első lépést a keretek kitöltéséhez. Igaz, hogy e tervezet szerint a kir. táblának A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A szerelem története. Legutóbbi tárcámban (A nők és a natura­lizmus) aláhúztam Guy de Maupassantnak egy mondását: „ha a könyvekben nincs szerelem, akkor az életben sincs.“ Meglehet, hogy ezt a mondást sokan csak frázisnak tartják, pedig nagy igazság van benne. Igen érdekes dolgokat lehet erről olvasni egy angol könyvben, melynek címe: Romantic late and personal beauty, írta Fink H. T. Fink azt­ mondja, hogy a romantikus szerelem, a­mely csak­ a nemrég múlt időkben is oly álta­lános volt, a régi népeknél nem létezett, ilyen­ről a biblia sem szól. Kritikusai rámutattak Jákob és R­­á­h­e­l esetére, hogy Jákób hét esztendeig szolgált Ráhelért Lábánnál s ez a hét esztendő úgy tűnt­ föl neki, mint hét nap. Hát az bizonyos, hogy ennek romantikus szí­nezete van, hanem egyetlenegy eset is az egész bibliában. Az ó­ világban az ilyen szerelem a legritkább kivétel és esetlegesség volt. Maga Jákob és Ráhel esete is ezt bizonyítja, mert Lábán a házasság napján Leával cserélte ki Ráhelt s midőn e miatt Jákób panaszkodott, Lábán minden teketória nélkül azt felelte, hogy nem szokás a fiatalabb leányt korábban adni férjhez, mint az idősebbet. Más régi írásokban is gyakran olvashatni a házasélet dicsőítését, de a regényes szere­lemről sehol egy szót sem. A régi népek, ha civilizáltak voltak is, nem igen emelkedtek fölül az érzékiségen. Görögországban a nőies­ség legszebb típusát Andromache hitvesi szere­tőtében és Penelope hűségében találjuk föl. Antigone szeretete apjához és Ifigénia önmeg­tagadása is szépen jellemzik a görög nő jel­lemét. De Rómeót és Júliát hiába keresünk a görögöknél és rómaiaknál. Egy görög tragédia sem tárgyalja a házasság előtti szerelmet, pe­dig lehetetlen elképzelni, hogy ha Szofoklész, Euripidész, Aiszkilosz ismerték volna azt a szerelmet, ne tudtak, vagy ne akartak volna róla romantikus drámát írni. A tudós Müller Die Dorner cím­ű munkájában azt mondja: ..Nincs rá példa, hogy athéni ember szerelmes lett volna valamely leányba s ezt szerelemből vette volna feleségül. Csak az érzékiség volt az a talaj, melyből a szerelem fakadt s férfi és nő között más, mint érzéki szerelem, nem létezett.“ Ennek oka a görög nő rendkívül alárendelt állapotában található fel. Ifigénia (Euripidésznél) azt mondja, hogy „egy­ férfi többet ér, mint ezer nő,“­s az athéniek rendes szavajárása volt, hogy „a gyerekek és a nők“, még itt is második helyre téve a nőket. A gö­rög feleség nem ebédelhetett férjével egy asz­talnál, ha ennek vendége volt, hanem vissza kellett vonulnia a maga szobájába. A görög írók közül csak Plátó ismerte el annak szük­ségét, hogy a két nembeli fiatalság még a házasság előtt megismerkedjék egymással s azt tartja, hogy ezen­­ ismerkedések előmozdí­tására „játékot kellene rendezni, a­hol a fiatal emberek és leányok táncolnának és vidám, önfeledt állapotban látnák egymást, de termé­szetesen csak bizonyos korban, megfelelő kö­rülmények s az Hiedelem korlátai között.“ Nagyon természetes, hogy a görög nők ilyetén helyzetének az volt a következménye, hogy támadtak hetérák, (mint pl. Aszpázia és Diotima) a­kik később egész külön osztályt képeztek, nagy befolyást gyakoroltak a férfi­akra s csaknem olyan szerepet játszottak, mint a bajadérek Indiában. Mielőtt másra térnénk, meg kell emlékez­nünk a plátói szerelemről, a­mely már bizonyos romantikus színezettel bír. Ez alatt most olyan barátságot értünk férfi és nő közt, a­melyben nincsen szenvedély. Csakhogy maga Plátó ilyesmire sohasem gondolt s műveiben ilyes­mit soha sem említ. Plátói szerelem alatt ré­gen két (férfi) ember ideális barátságát értet­ték. Grot, a nevezetes görög történetírró erre vonatkozólag azt mondja: „A plátói szerelem: forró vagy lelki barátságba jutni azzal az emberrel, a­kit minden másnál különbnek tar­tunk, lelki barátságba jutni azért, hogy mind­kettőnk lelki tökéletességét és boldogságát előmozdítsuk. Ez a vágy a régieknél oda fej­lődött, hogy az illetők a szélesebb értelembeli szépet és jót keresték s igyekeztek elérni a tiszta ideált.“ Ilyen viszony volt például Szókratész és Alkibiadesz közt „Mikor én Szokratészt hal­lom — mondja Alkibiadesz — szivem reszket örömében s szememből köny fakad. Ha Pe­riklészt és más nagy szónokot hallok, beisme­rem, hogy ők is igen szépen beszélnek- Da beszédeiktől nem vesztem el a magamon való Mai számunk 8 oldal.

Next