Budapesti Hírlap, 1890. december (10. évfolyam, 330-358. szám)
1890-12-01 / 330. szám
X. évfolyam 330. sz. Hétfő, december I. Budapest, 1890. Előfizetési árak: Egész évre 14 frt, félévre 7 frf, negyedévre 8 frt 50 kr., egy hóra 1 frt 20 kr. Megjelenik mindennap , hétfőn és ünnep után való napon is. Cs Felelős szerkesztő: ukássi József. Szerkesztőség és kiadóhivatal: IV., Kalap utca 16. sz. Hirdetések díjszabály szerint. Egyes számára helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Szilágyi reformjai. Budapest, nov. 30. (1.) Holnap kerül sorra az igazságügyminiszter költségvetése. Tárgyalása előreláthatólag épp oly simán fog lefolyni, mint a többi tárcáké, melyeket az elkeresztelési vita meg nem zavart. Pedig Szilágyi költségvetésével ezúttal Szilágyi reformjai is szőnyegre kerülnek. Benne lesznek a számokban, melyek legszorosabb összefüggésben állanak az igazságügyi szervezéssel. Mikor a törvénykezés még a megyékbe és városokba volt bekebelezve s az első fórum igazságszolgáltatási kiadásait a törvényhatóságok látták el: az igazságügyminiszter évi költségvetése alig haladta meg a 3 millió forintot. De amint a közigazgatás és igazságszolgáltatás elválasztása folytán megindultak a reformok, abban az arányban növekedett a költségvetés is. Első nagy reform a bíróságok államosítása volt s ez már 1872-ben 11 millió forintra szaporította föl az igazságügyi kiadásokat. Erre következett az epuráció, mely tetemes nyugdíjazásokat vont maga után. Majd egyéb újítások, börtönügyi és más építkezések is újabb kiadásokat tevén szükségesekké: ezek az igazságügyi költségeket, kisebb-nagyobb hullámzás után, a folyó évben már 12 és fél millió forintra rugtatták fel. A királyi táblák decentralizációja sem maradhatott hatás nélkül a kiadások fokozására. Érezhetővé teszi ezt már a jövő év költségvetése, melyben a rendes és rendkívüli kiadások összege 14 millió 455.000 írtra van előirányozva. Tehát 2 millióval több lesz a teher, mint az előző évek bármelyikében. E szaporulat ugyan nem róható fel kizárólag a decentralizáció rovására, mert az első fokú bíróságok új szervezése, a járásbíróságok szaporítása, az újabb nyugdíjazások és építkezések szintén részt követelnek az állampénztárból. De kétségtelen mégis, hogy a kiadási többlet részint magukra az új kh. táblákra, részint a decentralizáció által szükségessé vált újításokra és beruházásokra esik, valamint kétségtelen az is, hogy a kiadások apadását ezentúl már nem várhatjuk, hanem épp ellenkezőleg, minden komoly lépés az igazságügyi reformok terén újabb költségeket fog maga után vonni és állandósítani. Ebből korántsem akarjuk azt következtetni, hogy költségkímélés tekintetéből, lehető lassan haladjunk előre. Az igazságszolgáltatás javítása érdekében tett minden kiadás meghozza a maga gyümölcsét, ha a reformok eredménye valóban javulást idéz elő. De ezt azután joggal megkívánhatja az ország, midőn évről-évre több milliót áldoz az igazságügyi reformokra. Az 1890—91-ik év legnagyobb reformja a decentralizáció. Ámde ez egyelőre semmi haszonnal sem jár, hanem csak költséget okoz. Maga a miniszter ismételve kijelentette, hogy a bíróságok új szervezésével csupán a kereteket állítja fel, melyek a tulajdonképpeni reformok megvalósíthatása végett szükségesek. E keretek kitöltése képezné tehát a legközebbi jövő feladatát. Itt van mindenekelőtt a szóbeliség behozatala a polgári és bűnvádi perjogban. A javaslatok ezekre vonatkozólag már készen állanak, de a miniszter még mindig késik azokat beterjeszteni. Pedig az új javaslat a sommás eljárásról, melyet Plósz Sándor ismételve átdolgozott, mai alakjában már olyan, amelyet csekély módosításokkal bátran törvénynyé lehetne emelni. Az első tervezet ellen még sok kifogása volt a sajtónak és jogász világnak, megtettük arra mi is észrevételeinket, de a legújabb kidolgozás nagyrészt eleget tett a közhajtásnak. A szóbeliséget kiterjesztette az első fokon ítélő járásbíróság eljárására is, a felebbviteli bíróság gyanánt működő törvényszék előtti eljárást lehetőleg egyszerűsítette s ennek folytán mellőzte az ügyvédi kényszert is. Ezek az újítások a részletekben tán még javíthatók, de egészben véve kiállják a tűzpróbát s ha az igazságügyminiszter szilárdan ellenáll, pl. ama követeléseknek, melyek az új javaslattal szemben az ügyvédi kényszer felvételét sürgetik, úgy bizvást magáévá teheti azt, hogy annak törvényerőre emelését ismert erélyével mielőbb keresztülvigye. Ezzel tényleg megtenné az első lépést a keretek kitöltéséhez. Igaz, hogy e tervezet szerint a kir. táblának A BUDAPESTI HÍRLAP TÁRCÁJA. A szerelem története. Legutóbbi tárcámban (A nők és a naturalizmus) aláhúztam Guy de Maupassantnak egy mondását: „ha a könyvekben nincs szerelem, akkor az életben sincs.“ Meglehet, hogy ezt a mondást sokan csak frázisnak tartják, pedig nagy igazság van benne. Igen érdekes dolgokat lehet erről olvasni egy angol könyvben, melynek címe: Romantic late and personal beauty, írta Fink H. T. Fink azt mondja, hogy a romantikus szerelem, amely csak a nemrég múlt időkben is oly általános volt, a régi népeknél nem létezett, ilyenről a biblia sem szól. Kritikusai rámutattak Jákob és Ráhel esetére, hogy Jákób hét esztendeig szolgált Ráhelért Lábánnál s ez a hét esztendő úgy tűnt föl neki, mint hét nap. Hát az bizonyos, hogy ennek romantikus színezete van, hanem egyetlenegy eset is az egész bibliában. Az ó világban az ilyen szerelem a legritkább kivétel és esetlegesség volt. Maga Jákob és Ráhel esete is ezt bizonyítja, mert Lábán a házasság napján Leával cserélte ki Ráhelt s midőn e miatt Jákób panaszkodott, Lábán minden teketória nélkül azt felelte, hogy nem szokás a fiatalabb leányt korábban adni férjhez, mint az idősebbet. Más régi írásokban is gyakran olvashatni a házasélet dicsőítését, de a regényes szerelemről sehol egy szót sem. A régi népek, ha civilizáltak voltak is, nem igen emelkedtek fölül az érzékiségen. Görögországban a nőiesség legszebb típusát Andromache hitvesi szeretőtében és Penelope hűségében találjuk föl. Antigone szeretete apjához és Ifigénia önmegtagadása is szépen jellemzik a görög nő jellemét. De Rómeót és Júliát hiába keresünk a görögöknél és rómaiaknál. Egy görög tragédia sem tárgyalja a házasság előtti szerelmet, pedig lehetetlen elképzelni, hogy ha Szofoklész, Euripidész, Aiszkilosz ismerték volna azt a szerelmet, ne tudtak, vagy ne akartak volna róla romantikus drámát írni. A tudós Müller Die Dorner című munkájában azt mondja: ..Nincs rá példa, hogy athéni ember szerelmes lett volna valamely leányba s ezt szerelemből vette volna feleségül. Csak az érzékiség volt az a talaj, melyből a szerelem fakadt s férfi és nő között más, mint érzéki szerelem, nem létezett.“ Ennek oka a görög nő rendkívül alárendelt állapotában található fel. Ifigénia (Euripidésznél) azt mondja, hogy „egy férfi többet ér, mint ezer nő,“s az athéniek rendes szavajárása volt, hogy „a gyerekek és a nők“, még itt is második helyre téve a nőket. A görög feleség nem ebédelhetett férjével egy asztalnál, ha ennek vendége volt, hanem vissza kellett vonulnia a maga szobájába. A görög írók közül csak Plátó ismerte el annak szükségét, hogy a két nembeli fiatalság még a házasság előtt megismerkedjék egymással s azt tartja, hogy ezen ismerkedések előmozdítására „játékot kellene rendezni, ahol a fiatal emberek és leányok táncolnának és vidám, önfeledt állapotban látnák egymást, de természetesen csak bizonyos korban, megfelelő körülmények s az Hiedelem korlátai között.“ Nagyon természetes, hogy a görög nők ilyetén helyzetének az volt a következménye, hogy támadtak hetérák, (mint pl. Aszpázia és Diotima) akik később egész külön osztályt képeztek, nagy befolyást gyakoroltak a férfiakra s csaknem olyan szerepet játszottak, mint a bajadérek Indiában. Mielőtt másra térnénk, meg kell emlékeznünk a plátói szerelemről, amely már bizonyos romantikus színezettel bír. Ez alatt most olyan barátságot értünk férfi és nő közt, amelyben nincsen szenvedély. Csakhogy maga Plátó ilyesmire sohasem gondolt s műveiben ilyesmit soha sem említ. Plátói szerelem alatt régen két (férfi) ember ideális barátságát értették. Grot, a nevezetes görög történetírró erre vonatkozólag azt mondja: „A plátói szerelem: forró vagy lelki barátságba jutni azzal az emberrel, akit minden másnál különbnek tartunk, lelki barátságba jutni azért, hogy mindkettőnk lelki tökéletességét és boldogságát előmozdítsuk. Ez a vágy a régieknél oda fejlődött, hogy az illetők a szélesebb értelembeli szépet és jót keresték s igyekeztek elérni a tiszta ideált.“ Ilyen viszony volt például Szókratész és Alkibiadesz közt „Mikor én Szokratészt hallom — mondja Alkibiadesz — szivem reszket örömében s szememből köny fakad. Ha Periklészt és más nagy szónokot hallok, beismerem, hogy ők is igen szépen beszélnek- Da beszédeiktől nem vesztem el a magamon való Mai számunk 8 oldal.